Szellemi pangás
Egyetemi zsongás
Blogomon kongás
Karácsonyi montázs
Szegény szakadék szélén álló egzisztenciám
Totálisan célok nélkül
Azt sem tudom, hogy hova megyek
ki vagyok
nem akarom, hogy lásson a világ.
Nyomás!
És nem tudom minek. Miért csinálom?
Kiért?
Azt sem tudom, hogy hova megyek
ki vagyok
nem akarom, hogy lásson a világ.
Nyomás!
És nem tudom minek. Miért csinálom?
Kiért?
Referencia-idézet
"Sokáig még szerelmes voltam. Szerelmes az érintésbe. Szerelmes az ölelésbe. Vártam. Két hónapot adtam az újrakezdésnek. És egy nap azt mondtam elég. Nem várok tovább. Annyira vártam, hogy néha már-már beteg voltam attól a gondolattól, hogy ő kell nekem, mert még az elveimet is kezdtem az övéihez alakítani. És amikor azt vettem észre, hogy már nem vagyok önmagam, csak egy szajkó, egy uborka, ami rátelepszik másokra, akkor azt mondtam, ELÉG VOLT!
Egy hetem volt egyedül. Nem csináltam semmit, és nem történt semmi. Rettenetesen rosszul éreztem magam. Azt hiszem az a hét egy tömény imádság volt, csak nem tudtam róla. Van aki csendmeditációnak nevezi. Teljesen üres volt a fejem, és az egész lelkem. Nem tudtam gondolni semmire, csak ültem egész nap. És nem történt semmi. Még a telefon sem csörgött. Egyik nap lementem a ...tóra, és döntöttem. Egyszerűen csak döntöttem. Úgy döntöttem, hogy elengedem. Megszüntetem magamban az érzést. Kértem hozzá egy adag segítséget. Kaptam. Segítettek abban, hogy tudjak akarni. Hogy tudjam akarni az egyedüllétet, és ne fussak vissza a biztonságba. Addig azért voltam szerelmes, mert szerelmes akartam lenni. És utána azért nem voltam az, mert már nem akartam az lenni.
Nem tudnám vele újrakezdeni. Már nem. Senkivel sem.
Barátként váltunk el. Azóta úgy beszélgetek vele, ahogy talán soha nem beszélgettem vele mielőtt szakítottunk. Tudom, hogy a szeretetnyelve a segítségnyújtás, a szívesség. És hogy ezt tudom, azt is tudom, hogy még mindig szeret, mert tudom, hogyan szeret. Nem az én nyelvemen, de attól még kötődik hozzám. Ahogy én is. Már nem zsongok, de jó rá gondolni. Már nem bazsalygok, csak emlékezek. Most már végre látom is, nem csak nézem. Holnapután élőben is látni fogom, és örülök neki."
Egy hetem volt egyedül. Nem csináltam semmit, és nem történt semmi. Rettenetesen rosszul éreztem magam. Azt hiszem az a hét egy tömény imádság volt, csak nem tudtam róla. Van aki csendmeditációnak nevezi. Teljesen üres volt a fejem, és az egész lelkem. Nem tudtam gondolni semmire, csak ültem egész nap. És nem történt semmi. Még a telefon sem csörgött. Egyik nap lementem a ...tóra, és döntöttem. Egyszerűen csak döntöttem. Úgy döntöttem, hogy elengedem. Megszüntetem magamban az érzést. Kértem hozzá egy adag segítséget. Kaptam. Segítettek abban, hogy tudjak akarni. Hogy tudjam akarni az egyedüllétet, és ne fussak vissza a biztonságba. Addig azért voltam szerelmes, mert szerelmes akartam lenni. És utána azért nem voltam az, mert már nem akartam az lenni.
Nem tudnám vele újrakezdeni. Már nem. Senkivel sem.
Barátként váltunk el. Azóta úgy beszélgetek vele, ahogy talán soha nem beszélgettem vele mielőtt szakítottunk. Tudom, hogy a szeretetnyelve a segítségnyújtás, a szívesség. És hogy ezt tudom, azt is tudom, hogy még mindig szeret, mert tudom, hogyan szeret. Nem az én nyelvemen, de attól még kötődik hozzám. Ahogy én is. Már nem zsongok, de jó rá gondolni. Már nem bazsalygok, csak emlékezek. Most már végre látom is, nem csak nézem. Holnapután élőben is látni fogom, és örülök neki."
Csalán
"Ma már csak néhány ház romját találod ott, és szemetet, piszkot, törmeléket, gazt. És sok-sok csalánt, ami az emberek után maradt. Mert tudod, valahogy így van ez: az ember jár-kel a vikágban, mint valami nyugtalan vadállat, és valamit keres. De alighogy megtalálja, már hasznot akar belőle, és ezzel el is rontja a dolgokat. Mert a világ nem arra való, hogy hasznot hozzon valakinek. A világ arra való, hogy szép legyen, békés legyen, jó legyen. Hogy élni lehessen benne, fársadsággal, de haszon nélkül. A haszon a leghaszontalanabb szó, amit az ember valaha is kitalált. Pedig ma mát annyira van vele, hogy ha valami szépet meglát, nyomban arra gondol: mi hasznom lehetne ebből? S ezért van az , hogy amit ilyen céllal fölépít, az hamarosan le is dől. Legtöbbször egy másik ember dönti le, aki irigyli a hasznot, és helyén nem marad más, csak egy folt csalán: az ember örök nyoma."
/Wass Albert/
Az élet dolgai
http://www.youtube.com/watch?v=8P2AT5s1osw&NR=1
Mért van ez így
Mondom legyél jó és tudom, hogy rossz vagyok
Mért van ez így
Csak az erősek győznek, sosem az angyalok
Mikor itt vagyok tudom, hogy mennem kell
S ha indulok, valami máris visszahúz
És tudod, hogy fáj, mert megégetett
Mégis mindig, mindig újra a tűzbe nyúlsz
Mért van ez így
Mért az igazi hervad, mért nem a művirág
Mért van ez így
Mért a cukor az édes, és mért nem az orvosság
Mi már annyira tudjuk a válaszokat
Hogy az Édenig ér már a rengeteg okosság
Hol az almából haraptunk jó nagyokat
És egy falat a végén örökre keresztbe állt
Az égig szállhatnánk, ám ők jól vigyáznak ránk
S mikor nem várnád, utolérnek, eléd lépnek
Ők az élet dolgai
Mért van ez így
Mondom, tanulj fiam, csak tudással érsz tovább
Mért van ez így
Hogy oly magasról néz le a bukott, a hülye diák
S ha a szerelmem elmegy valakivel
Csak sovány vigasz, hogy a barátom vitte el
Ahogy múlik az élet s bölcsebb leszel
Úgy fogy az idő, hogy mikor is használd fel
Az égig szállhatnánk, ám ők jól vigyáznak ránk
S mikor nem várnád, utolérnek, eléd lépnek
Ők az élet dolgai
Az égig szállhatnánk, de ők jól vigyáznak ránk
A szívünk átjárják, kicsit fájnak, kicsit szépek
Ők az élet dolgai
Mért van ez így
Mondom legyél jó és tudom, hogy rossz vagyok
Mért van ez így
Csak az erősek győznek, sosem az angyalok
Mikor itt vagyok tudom, hogy mennem kell
S ha indulok, valami máris visszahúz
És tudod, hogy fáj, mert megégetett
Mégis mindig, mindig újra a tűzbe nyúlsz
Mért van ez így
Mért az igazi hervad, mért nem a művirág
Mért van ez így
Mért a cukor az édes, és mért nem az orvosság
Mi már annyira tudjuk a válaszokat
Hogy az Édenig ér már a rengeteg okosság
Hol az almából haraptunk jó nagyokat
És egy falat a végén örökre keresztbe állt
Az égig szállhatnánk, ám ők jól vigyáznak ránk
S mikor nem várnád, utolérnek, eléd lépnek
Ők az élet dolgai
Mért van ez így
Mondom, tanulj fiam, csak tudással érsz tovább
Mért van ez így
Hogy oly magasról néz le a bukott, a hülye diák
S ha a szerelmem elmegy valakivel
Csak sovány vigasz, hogy a barátom vitte el
Ahogy múlik az élet s bölcsebb leszel
Úgy fogy az idő, hogy mikor is használd fel
Az égig szállhatnánk, ám ők jól vigyáznak ránk
S mikor nem várnád, utolérnek, eléd lépnek
Ők az élet dolgai
Az égig szállhatnánk, de ők jól vigyáznak ránk
A szívünk átjárják, kicsit fájnak, kicsit szépek
Ők az élet dolgai
Amikor az ember számológéppel akar sms-t írni, ott már végképp baj van
Sok sok sok... Így sok, hogy mellé az Erste is szórakozik, és hogy az ember egy fitying nélkül itt áll a nagy Budapestben.
Esőben, ázva
ernyő nélkül,
bérlet nélkül
szoknyában szaladva,
alvás nélkül,
kávé,
telefonok sorozata
kártyaevő automata,
és én csak röhögök az egészen,
és nem érdekel semmi.
Nem is én lennék, ha nem velem történne.
Aludni kéne menni.
Esőben, ázva
ernyő nélkül,
bérlet nélkül
szoknyában szaladva,
alvás nélkül,
kávé,
telefonok sorozata
kártyaevő automata,
és én csak röhögök az egészen,
és nem érdekel semmi.
Nem is én lennék, ha nem velem történne.
Aludni kéne menni.
Kurvára végesek vagyunk
Van egy határ. Felső korlát. Lehetsz phd-s, doktorandusz, kőműves, sima tanár, zenész vagy akármi. Mindig van egy lépcső aminél tovább már nem léphetsz, mert felértél az épület tetejére. Beszélhetünk mi matematikusok teljes indukcióról, de ilyen nincs. Ez egy kitalált fiktív hülyeség. A tudásunk véges. Biztos, hogy lesz egy pont aminél többet már nem fogsz tudni megtanulni. Mert véges vagy. Ember. Csupáncsak egy szaros ember. Tele hülye korlátokkal, amiket soha nem lehet levetkőzni. Bármennyire akarod, akkor sem. Soha nem lehetsz végletesen jó sem. Se rossz. Sem isten nem vagy sem sátán. Csak ember. Mindennek vége van egyszer. A szerelemnek is múlnia kell, az életnek is. A barátságoknak is, a rossz érzéseknek is. És nem idegesítő ez? Hát de. Kurvára idegesítő az, amikor mindenhonnan azt éreztetik veled, hogy semmiben sem vagy tökéletes, mert mindig van valaki aki jobb nálad. Igen. NEM akarom ezt elfogadni. NEM akarom. Mindenhol csak egy szarjankó vagy, lehet, hogy nem a legnagyobb, de mit ér az? Mit ér, ha mindig csak másodhegedűs lehetsz?
Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod magad úgy ahogy vagy, végesen és korlátosan, vagy a büszkeséget félretéve megtanulod azt a szar parciális törtekre bontást.
Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod magad úgy ahogy vagy, végesen és korlátosan, vagy a büszkeséget félretéve megtanulod azt a szar parciális törtekre bontást.
Kányádi: Távolodóban
távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot
és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid
süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz
s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat
Elegem van a férfiakból
Elegem van belőlük végletesen. Szörnyű népség. Megérthetetlenek.
És hol vannak a normálisak? Ha vannak? Morissons-ban? Mindegyiknek csak egy dolog kell.
Hol vannak? Miért erről kell szóljon minden? Az egész világ erre játszik. Mintha a párkapcsolaton kívül más normális kapcsolat nem létezne, ami értékes. Semmi nem szól szülői tiszteletről, testvérről, barátságról, lelkitársi kapcsolatról, közösségről, mert minden a szerelemről szól. Erről az undormányról. Mert gyönyörűnek tűnik, és csak utána szar, mert kiüresít. Olyan, mint a sósav. Mert amíg tart, nincs barátság, el van felejtve szülő, testvér, rokon, minden, és az egyetlen lelkitárs a férfi. És hogy ne lenne jó érzés cserébe, amikor valaki a hátadhoz ér, egész tenyerével. És milyen szar amikor már nincs tenyér.
És hol vannak a normálisak? Ha vannak? Morissons-ban? Mindegyiknek csak egy dolog kell.
Hol vannak? Miért erről kell szóljon minden? Az egész világ erre játszik. Mintha a párkapcsolaton kívül más normális kapcsolat nem létezne, ami értékes. Semmi nem szól szülői tiszteletről, testvérről, barátságról, lelkitársi kapcsolatról, közösségről, mert minden a szerelemről szól. Erről az undormányról. Mert gyönyörűnek tűnik, és csak utána szar, mert kiüresít. Olyan, mint a sósav. Mert amíg tart, nincs barátság, el van felejtve szülő, testvér, rokon, minden, és az egyetlen lelkitárs a férfi. És hogy ne lenne jó érzés cserébe, amikor valaki a hátadhoz ér, egész tenyerével. És milyen szar amikor már nincs tenyér.
Hello world!
A Dodilány köszönettel fogadja a meghívást. Tök megtisztelés Ruppert Péterrel egy blogba írni. Majd igyexem emelni a színvonalat. Lájkoljatok!
Cső Babi néni! Csőöő!
Cső Babi néni! Csőöő!
Társszerkesztő
Dodi, a partinagylajos-hős meghívót kapott a blog szerkesztéséhez. Kedves Dodilány, üdvözöllek!
Komjáthy: Emléksorok
Rossz a világ? légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki.
Az ember szolga mind? Légy te szabad!
Hídd sorsodat bátor versenyre ki!
Böjte Csaba töredék
/töredék/
A lelkünk tele van kisebb-nagyobb vörösiszap-katasztrófákkal. A keresztény ember reményteli. Mert bízik. Hisz abban, hogy van remény. Hogy semmi sincs elveszve.
Jöttem idefelé, és a GPS mindig mondta, hogy merre menjek. Egyszer véletlenül rossz helyen fordultam jobbra. A GPS nem kezdett el szidni, hogy Jaj Csaba milyen szerencsétlen vagy, hogy lehetsz ekkora ökör, többet meg sem szólalok! hanem csak annyit mondott: Újratervezés. Az élő Isten is csak ennyit mond, újratervezés.
Van remény. A világ jó. Sokkal jobb, mint azt ti kedves testvéreim gondoljátok. Annyi jó ember van a világban. A költségvetésünk 90%-a adományokból tevődik össze. A kárpátmedencei jó emberek adományaiból. Én hiszem, hogy az emberekben ott van a jó. (Tényleg elhiszi? Egyszer Dodi is valami ilyesmit írt az egyik esszéjében: hogy minden ember alapvetően jó, mert a jóra törekszik. Hát az én világnézetem kicsit más. Csak a kisfiúkat ha vesszük: Puff, puff bumm bumm, rombolás. A rossz az ösztönök szintjéig bennünk van. És van olyan ember, aki ebben nem hisz?)
13 milliót kaptunk, hát úgy gondoltam, hogy felújíttatok belőle egy házat Szovátán. Fél év eltelte után egyszer csak jön a telefon, hogy az épület kigyúlt. Azonnal bepattantam az autóba, nagyon gyorsan leértem Szovátára. És csak álltam a lángoló épület előtt, és a szívem ilyen kicsire összeszorult. Azt mondtam, Istenem, minek csinálom én ezt? Miért nem lehetek én is egy egyszerű plébános, csak ülnék a plébániámon... Lehajoltam, és felvettem egy marék üszköt. Parázs is volt benne. Jól összeszorítottam, és azt gondoltam, a gonosz lélek akarja, hogy bedobjam a törülközőt. De én nem fogom bedobni. Újraépítem. Azóta 3 ház áll azon a telken, és 130 gyerek jár oda.
(Basszus, ehhez képest mi az, hogy nekem ellopták a pénztárcámat? 8000 Ft-tal. Semmi. Megcsináltatom az irataimat újra, és kész.)
Én hiszek a szeretet győzelmében. Az egyik kollégánk alkoholista volt, több botrányt is kavart, hát már már ott tartottam, hogy elküldöm. Aztán azt gondoltam magamban: Csaba milyen példát akarsz mutatni a gyerekeknek, mint pedagógus? Iszik a kolléga elküldjük, iszik a férjem elválok? Hát úgy döntöttem, hogy a hóna alá nyúlok. Elmentem hozzá beszélgettünk, végülis meggyőztem, hogy menjen el a kórházba. Beültünk az autóba, egész úton a rózsfűzért imádkoztuk. Mikor odaértünk felhívtam a feleségét, és elmondtam neki, hogy álljon a férje mellé, mert nagy szüksége van rá, egyedül nem tud kilábalni ebből a nehéz helyzetből... Aztán odaadtam a férjnek a telefont, az egyik sírt a vonal egyik végén, a másik a másik végén, én meg azt mondtam jól van na, az én számlámra most már eleget sírtatok...
A kolléga a kezelés óta egy csepp alkoholt nem ivott.
Hiszek a szeretet végső győzelmében. Hiszem, hogy van remény. Hiszem, hogy az emberek jók. Hiszem, hogy nincs reménytelen eset. (És tényleg elhiszi. Sugárzik róla, hogy elhiszi.)
Arról, hogy miért érdemes a gumicukorra várni
A világunk azt mondja:
-Azonnal vedd meg. Most. Mire várnál, hiszen megszerezheted. Most élsz. Most van rá lehetőséged. Le fogsz maradni valamiről. A többiek le fognak előzni, mert ők most cselekedtek.
Mit válaszolnak a világnak sokan:
-Hát, lehet, hogy igazad van. Mi van, ha nem lesz több lehetőségem. Ez az egyetlen alkalom. És különben is olyan jó. Miért tagadnám meg magamtól azt ami jó nekem. Hát hiszen szeretem a kényelmet. Mire várjak? Megszerzem, amit akarok.
Mit gondolok én:
-Inkább várok még fél órát, de akkor két gumicukrom lesz. Különben is miről maradok le?
Programelőzetes
Nov. 20. Katalin bál- MKK - Néri Szent Fülöp Ált. Isk.
Nov. 26. Patrocínium- Nagykanizsa Piarista Iskola
Dec. 6. - Mikulás :D
Dec. 14. Rock&Roll party- Papp László aréna, Fenyő Miklós énekel
Dec. 24-26. Csend
Jan. 19. A diótörő- Magyar Állami Operaház
Avilai Szent Teréz Imája
'Hozzon a mai nap belső békét a számodra.
Bízz az Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy, ahol lenned kell.
Ne felejtsd el a végtelen lehetőségeket, amelyek a hitből erednek.
Használd az adottságokat, amelyeket kaptál, és add tovább a
szeretetet, amely megadatott számodra.
Légy elégedett abban a tudatban, hogy az Isten gyermeke vagy.
Legyen ez a tudat **teljesen a tiéd,** és adja meg lelkednek a dal, a
tánc, a hála és a szeretet szabadságát.
Ez mindannyiunké!'
'Hozzon a mai nap belső békét a számodra.
Bízz az Istenben annyira, hogy tudd, pontosan ott vagy, ahol lenned kell.
Ne felejtsd el a végtelen lehetőségeket, amelyek a hitből erednek.
Használd az adottságokat, amelyeket kaptál, és add tovább a
szeretetet, amely megadatott számodra.
Légy elégedett abban a tudatban, hogy az Isten gyermeke vagy.
Legyen ez a tudat **teljesen a tiéd,** és adja meg lelkednek a dal, a
tánc, a hála és a szeretet szabadságát.
Ez mindannyiunké!'
Túl kemény szavak
Legyen meg a te akaratod!
Én ilyet nem mondok soha senkinek. Legyen meg az én akaratom és kész. Amit szeretnék, azt megszerzem. Miért mondanánk épp az Istennek, hogy legyen úgy ahogy ő akarja, ha az embertársainknak sem tudjuk mondani. Nagyon szeretnéd drágám? Na jó egye fene, legyen úgy ahogy te szeretnéd. Nagyon szeretnéd, hogy kivigyem a szemetet anya? Na jó kiviszem.
Mondtam ezeket a szavakat valaha őszintén? Vagy mindig hozzátettem-e, hogy: De azért igazítsd az akaratodat az én vágyaimhoz, légy oly szíves. Túl sok mindent kérek az Istentől. És néha olyan ellentmondásosakat, hogy még magam is csodálkozom, hogy egy matematikus hogy keveredhet ilyen ellentmondásokba. Ha minden kívánságom teljesülne, akkor azt hiszem eléggé zavarban lennék. "Csak követelni tudó gyermek, elhagyatott..." Ezért kellene a kívánságaim helyett azt mondani, hogy legyen meg a te akaratod. Ha ez olyan könnyű lenne.
Én ilyet nem mondok soha senkinek. Legyen meg az én akaratom és kész. Amit szeretnék, azt megszerzem. Miért mondanánk épp az Istennek, hogy legyen úgy ahogy ő akarja, ha az embertársainknak sem tudjuk mondani. Nagyon szeretnéd drágám? Na jó egye fene, legyen úgy ahogy te szeretnéd. Nagyon szeretnéd, hogy kivigyem a szemetet anya? Na jó kiviszem.
Mondtam ezeket a szavakat valaha őszintén? Vagy mindig hozzátettem-e, hogy: De azért igazítsd az akaratodat az én vágyaimhoz, légy oly szíves. Túl sok mindent kérek az Istentől. És néha olyan ellentmondásosakat, hogy még magam is csodálkozom, hogy egy matematikus hogy keveredhet ilyen ellentmondásokba. Ha minden kívánságom teljesülne, akkor azt hiszem eléggé zavarban lennék. "Csak követelni tudó gyermek, elhagyatott..." Ezért kellene a kívánságaim helyett azt mondani, hogy legyen meg a te akaratod. Ha ez olyan könnyű lenne.
Arról, hogy minden érzelem kemény döntés kérdése
Dönteni csöndben csak csöndben lehet
Egyedül te vagy, ki magad megértheted
Mások mondanak zöldet feketét,
Temperáikat arcodon kenik szét.
Viszed terhedet, húzod magad után
madzagra kötve, üres fejjel bután
Álljt magadnak csak te parancsolhatsz
A sodródó csónakból ki csak te ugorhatsz.
Vagy homokba is dughatod fejedet
Bekötheted kendővel álmodó két szemedet
Kötözd le erősen és állj a Taigetoszra
És maradj magadnak érzelmeid fogja.
Bánkódj azon hogy sorsod szerencsétlen,
S vacogj egyedül a zúzmarás télben!
Vagy ülj az istenes öreg hintaszékbe
Szállj le csöndjeid titkos rejtekébe.
Evezz a mélyre, és maradj egészen ott,
Ameddig minden csepp könnyed is kihullott,
Nézz fel az égre, és mondd azt, úgy akarom,
Hogy súlyos keresztem itt most neked adom.
S ekkor lehullik szemedről a fátyol
S egy ezüstös kaput látsz ott messze távol
Elindulsz, s az ajtóban hol csönded szíve dobol
Egyszer csak magaddal szembetalálkozol.
S onnantól nem félsz már, és talpra tudsz állni,
Nem sodor érzelem fújjon szél vagy bármi,
Megynugvó lélekkel csak ujjad kulcsolod:
Legyen meg, Miatyánk, a te akaratod!
Egyedül te vagy, ki magad megértheted
Mások mondanak zöldet feketét,
Temperáikat arcodon kenik szét.
Viszed terhedet, húzod magad után
madzagra kötve, üres fejjel bután
Álljt magadnak csak te parancsolhatsz
A sodródó csónakból ki csak te ugorhatsz.
Vagy homokba is dughatod fejedet
Bekötheted kendővel álmodó két szemedet
Kötözd le erősen és állj a Taigetoszra
És maradj magadnak érzelmeid fogja.
Bánkódj azon hogy sorsod szerencsétlen,
S vacogj egyedül a zúzmarás télben!
Vagy ülj az istenes öreg hintaszékbe
Szállj le csöndjeid titkos rejtekébe.
Evezz a mélyre, és maradj egészen ott,
Ameddig minden csepp könnyed is kihullott,
Nézz fel az égre, és mondd azt, úgy akarom,
Hogy súlyos keresztem itt most neked adom.
S ekkor lehullik szemedről a fátyol
S egy ezüstös kaput látsz ott messze távol
Elindulsz, s az ajtóban hol csönded szíve dobol
Egyszer csak magaddal szembetalálkozol.
S onnantól nem félsz már, és talpra tudsz állni,
Nem sodor érzelem fújjon szél vagy bármi,
Megynugvó lélekkel csak ujjad kulcsolod:
Legyen meg, Miatyánk, a te akaratod!
Kányádi: Vannak vidékek
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
Borges: A vak
Nem tudom, milyen arc néz rám, ha szemtől
szembe itt a tükör arcába nézek,
mily régi arc keresi benn a képet,
csöndes haraggal, mely hamar megenyhül.
Kezem sötétben lassan tapogatja
ki láthatatlan arcom. Fény nyilall át
rajtam. Látni vélem hajad aranyját,
bár lehet, hogy már hamuszín takarja.
Hajtogatom, hogy csak minden dolognak
hiú felszíne van számomra veszve.
Ez Milton tanácsa, s ki tudna jobbat,
de betűk és rózsák jutnak eszembe.
Meg az, hogy ha most arcom megleshetném,
megtudnám, ki vagyok, e ritka estén.
szembe itt a tükör arcába nézek,
mily régi arc keresi benn a képet,
csöndes haraggal, mely hamar megenyhül.
Kezem sötétben lassan tapogatja
ki láthatatlan arcom. Fény nyilall át
rajtam. Látni vélem hajad aranyját,
bár lehet, hogy már hamuszín takarja.
Hajtogatom, hogy csak minden dolognak
hiú felszíne van számomra veszve.
Ez Milton tanácsa, s ki tudna jobbat,
de betűk és rózsák jutnak eszembe.
Meg az, hogy ha most arcom megleshetném,
megtudnám, ki vagyok, e ritka estén.
Mindenszentekre
A nedves fűszálak csendesen nyögtek
Lépésemre a levelek zizegtek.
A hulló őszi lombra tapostam fájón,
S elmerengtem én a ködös messzi tájon.
Kissé elmélázva néztem a felhőket,
s közben fény borította be a temetőket.
Fény pislogott rám a mécsből ártatlanul,
Előugrott egy gondolat váratlanul.
Hát te mit kerestél itt ezen a helyen?
Embereket? Emberekre vártál? Milyen
láncok tartanak téged, hogy függsz anyagtól,
mocskos élet, mely fél a haláltól!
Mindennapjaid lassan szertehullnak,
Gyermeki képeid lassan megfakulnak
Elvárásaiddal betörsz egy-két ajtót,
S keresel egy istent is magadnak halandót.
Csorognak a percek, a kezed közt szétfolyt
S van emléked arról, hogy egyszer milyen szép volt.
Ülsz a papír fölött hajnalig részegen
Nyugtalanul, célok nélkül, üresen, és mérgesen.
Húsz halottas mindenszentek múlt el.
Talán a kapuban halálom térdepel,
Vagy még kétszerannyi visszavan, nem tudom,
Míg földtakaróvá lesz a kockás paplanom.
A nagy homokórában csupán egy szem voltam.
Életemben annyi görönygyben megbotoltam.
Egy csepp időt kaptam, arra, hogy használjam,
S én pedig, ki tudja, mire pazaroltam.
S ahogyan a kövek között fázva bukdácsoltam,
Senki sem látta, mint egy gyerek sírtam.
Üres szívem sós könnyárban fürdött,
A gondolat pedig űzött, egyre űzött.
Húsz halottas évig hasztalanul éltem.
Minden apró percben valakiktől féltem.
Mit mondok, mit tettem, ha majd engem húznak,
S elébe kerülök a vendéglátó úrnak?
Állok majd egyedül, nem lesznek emberek,
Sírok majd szótlanul, mint egy szidott kisgyerek.
Próbálok előszedni rég temetett képeket,
S fölöttem gyújtják majd a pislákoló mécseket.
Lépésemre a levelek zizegtek.
A hulló őszi lombra tapostam fájón,
S elmerengtem én a ködös messzi tájon.
Kissé elmélázva néztem a felhőket,
s közben fény borította be a temetőket.
Fény pislogott rám a mécsből ártatlanul,
Előugrott egy gondolat váratlanul.
Hát te mit kerestél itt ezen a helyen?
Embereket? Emberekre vártál? Milyen
láncok tartanak téged, hogy függsz anyagtól,
mocskos élet, mely fél a haláltól!
Mindennapjaid lassan szertehullnak,
Gyermeki képeid lassan megfakulnak
Elvárásaiddal betörsz egy-két ajtót,
S keresel egy istent is magadnak halandót.
Csorognak a percek, a kezed közt szétfolyt
S van emléked arról, hogy egyszer milyen szép volt.
Ülsz a papír fölött hajnalig részegen
Nyugtalanul, célok nélkül, üresen, és mérgesen.
Húsz halottas mindenszentek múlt el.
Talán a kapuban halálom térdepel,
Vagy még kétszerannyi visszavan, nem tudom,
Míg földtakaróvá lesz a kockás paplanom.
A nagy homokórában csupán egy szem voltam.
Életemben annyi görönygyben megbotoltam.
Egy csepp időt kaptam, arra, hogy használjam,
S én pedig, ki tudja, mire pazaroltam.
S ahogyan a kövek között fázva bukdácsoltam,
Senki sem látta, mint egy gyerek sírtam.
Üres szívem sós könnyárban fürdött,
A gondolat pedig űzött, egyre űzött.
Húsz halottas évig hasztalanul éltem.
Minden apró percben valakiktől féltem.
Mit mondok, mit tettem, ha majd engem húznak,
S elébe kerülök a vendéglátó úrnak?
Állok majd egyedül, nem lesznek emberek,
Sírok majd szótlanul, mint egy szidott kisgyerek.
Próbálok előszedni rég temetett képeket,
S fölöttem gyújtják majd a pislákoló mécseket.
Egy újabb barát, de még annál is több
Történelem tanár.
Túraszervező.
Lelki atya.
Egy hiteles ember.
Második apám.
Nevezzük Gandhinak.
Túraszervező.
Lelki atya.
Egy hiteles ember.
Második apám.
Nevezzük Gandhinak.
A harmadik legjobb jóbarát
Nevezzük Mr. K-nak. Hogy tőle mit kaptam? Az elveim egy részét. Sok kérdésre azóta kellett magamnak válaszolni, amióta találkoztam vele. Talán az ő válaszait is átvettem. Nem talán, biztos. Sokáig nem mondhattam barátomnak, mert közöttünk állt valami olyasmi, ami miatt nagyon távol éreztem magamtól, és ennek az oka valami nő volt, és egy adag önzés.
Sajnos Mr. K-ról nem beszélhetek többet. De mélyen el van bennem raktározva, mint olyan barát, akire mindig számíthatok, ha szükségem van rá. És remélem ő is tudja, hogy ez vica-versa igaz. Mégha ritkán is találkozunk.
Sajnos Mr. K-ról nem beszélhetek többet. De mélyen el van bennem raktározva, mint olyan barát, akire mindig számíthatok, ha szükségem van rá. És remélem ő is tudja, hogy ez vica-versa igaz. Mégha ritkán is találkozunk.
A ma férfiairól
A ma férfija óriási világméretű válságot él meg. A nők egyenjogúságra való törekvése olyan szintre emelkedett, hogy a másik nemnek tökéletes elnyomásban van része. Vegyük a társadalom egy keresztmetszetét. Egyetemi élet. Nézzük meg a nemek arányát: persze különböző szakokon más és más arányszámokkal fogunk találkozni, de nagy összesbe a felsőoktatásban ma már több a női hallgató, mint a férfi. A férfiak elmennek szakmát tanulni. Túlképzett nők, és tanulatlan férfiak. Mellesleg ez nem a nők hibája. A férfiak büszkesége az, ami nem engedi, hogy ringbe szálljanak egy nővel, ezért eleve feladva a versenyt, az élvezetekbe, partizásba, jobb esetben a focimániába vagy autómániába menekülnek. Ezek még az ő privilég területeik. Nőmentesek.
A férfiak identitásvesztettek. Nincs dolguk a ma világában. A nők uralkodnak mindenen, és sorra bizonyítják, hogy bármire képesek, amire a férfiak is. A szülés jogát pedig megtartják maguknak. A férfiakat egy állandó kissebrendűségi érzésbe taszítják, azzal, hogy megpróbálnak föléjük kerülni. Tetszik. nem tetszik. Hol vannak ma már azok a kedves takaros lányok, az anyajelöltek, akik hősként néznek fel a férjeikre. A nők számára is elképzelhetetlen, hogy ne menjenek továbbtanulni. Betörnek az informatikai és a műszaki világba, a politikába. Mindenütt ott vannak. Elrabolják a férfiak lehetőségeit, mert bizonyítani akarják, hogy ugyanúgy érétkesek. A férfiak pedig sorra elhagyják magukat. Az eredmény pedig sok karrierista nő, és identitászavaros puhaagyú férfi, szétmenő félben lévő családok, buzik, cigányuralom, fogyó népesség, rohadó társadalom.
Mire lenne szüksége a ma férfijának, és a nőnek? A férfiak számára kötelező sorkatonaság, a nők számára pedig kötelező szakácsképző, és au-pair képző. Csak hogy a szerepeket tisztázzuk.
A férfiak identitásvesztettek. Nincs dolguk a ma világában. A nők uralkodnak mindenen, és sorra bizonyítják, hogy bármire képesek, amire a férfiak is. A szülés jogát pedig megtartják maguknak. A férfiakat egy állandó kissebrendűségi érzésbe taszítják, azzal, hogy megpróbálnak föléjük kerülni. Tetszik. nem tetszik. Hol vannak ma már azok a kedves takaros lányok, az anyajelöltek, akik hősként néznek fel a férjeikre. A nők számára is elképzelhetetlen, hogy ne menjenek továbbtanulni. Betörnek az informatikai és a műszaki világba, a politikába. Mindenütt ott vannak. Elrabolják a férfiak lehetőségeit, mert bizonyítani akarják, hogy ugyanúgy érétkesek. A férfiak pedig sorra elhagyják magukat. Az eredmény pedig sok karrierista nő, és identitászavaros puhaagyú férfi, szétmenő félben lévő családok, buzik, cigányuralom, fogyó népesség, rohadó társadalom.
Mire lenne szüksége a ma férfijának, és a nőnek? A férfiak számára kötelező sorkatonaság, a nők számára pedig kötelező szakácsképző, és au-pair képző. Csak hogy a szerepeket tisztázzuk.
Silan Bog
On u ruci drži svijet i nebeski svod,
Naš Bog, On je silan Bog!
U sili i snazi, tko je moćan kao On?
Naš Bog, On je silan Bog!
On ti daje vječni život ili oduzima dah,
i bez Njega, ti bi bio samo pepeo i prah!
Ponovo će doći, bolje povjeruj u to!
Naš Bog, On je silan Bog!
NAŠ BOG,
ON JE SILAN BOG I KRALJ,
NAD NEBOM I ZEMLJOM!
VJEČNA JE LJUBAV NJEGOVA,
ON JE SILAN BOG!
Naš Bog, On je silan Bog!
U sili i snazi, tko je moćan kao On?
Naš Bog, On je silan Bog!
On ti daje vječni život ili oduzima dah,
i bez Njega, ti bi bio samo pepeo i prah!
Ponovo će doći, bolje povjeruj u to!
Naš Bog, On je silan Bog!
NAŠ BOG,
ON JE SILAN BOG I KRALJ,
NAD NEBOM I ZEMLJOM!
VJEČNA JE LJUBAV NJEGOVA,
ON JE SILAN BOG!
Kakas (állat)
A kakasnak nagy taraja és lebenye, legyezőszerű farktolla van. A hangja a uuiuuuu vagy iiii még ilyen kukorékolás is lehet, hogy rárurararara.
Wikipédia a nagy budapesti parasztoknak.
Aki videót is szeretne látni arról, hogy hogyan kukorékol a kakas, látogassa meg oldalunkat:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kakas_%28%C3%A1llat%29
Wikipédia a nagy budapesti parasztoknak.
Aki videót is szeretne látni arról, hogy hogyan kukorékol a kakas, látogassa meg oldalunkat:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kakas_%28%C3%A1llat%29
Fohász a pilóta tollából (részlet)
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
a megfelelő helyen - szavakkal vagy szavak nélkül - egy kis jóságot
közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!
A rózsa tollából
"Szorosan a karodba simultam, amikor elbúcsúztál tőlem, mielőtt Algírba repülltél, a hangod még ma is a fülemben cseng. Hallom, mint a szívverésemet. Mindig hallani fogom: 'Ne sírj! Szép az ismeretlen, amikor a felfedezésére indulunk. Harcolni fogok a hazámért. Ne nézd a szememet, mert örömömben sírok, hogy teljesíthetem a feladatomat, és bánatomban, hogy könnyezel... Mindennap írj nekem két-három sort, olyan lesz, meglátod. mint egy telefonbeszélgetés, és így nem szakadunk el egymástól, mert minörökre a feleségem vagy. Egymástól távol is együtt leszünk, ugyenúgy éljük majd a napokat, noha nem ugyanazt fogjuk látni magunk körül.'"
Film
Kilépsz az utcára, és egy más világban élsz. Nem létezik utca. Csak te vagy. Nem hallod az autók zaját, nem látod igazán az embereket, nem érzékelsz semmit, csak valami kellemeset érzel. Laza vagy mert megengeheted magadnak, hisz te vagy a sztár. Színésznő vagy, és úgy is jársz. Hirtelen te vagy a legjobb táncos, a legjobb énekes, a legjobb futó, a legszebb nő, a legnagyobb színész, a világ ura. A világé amelyben csak te vagy. Tele vagy energiával, és szökkellve jársz, és nem izgat egy cseppet sem, hogy ki mit gondol rólad. Sőt el is várod, hogy figyeljenek. A kamera rádirányul, te vagy a vásznon. Jól érzed magad. Magabiztos vagy. Önálló független. Pörög a film.
Egyszer csak odaérsz egy ajtó elé. Előkotrod a kulcsodat, belépsz. Leveszed a fejedről a fülhallgatót, és máris ugyanolyan nyomorúságos minden, mint amikor elindultál.
Egyszer csak odaérsz egy ajtó elé. Előkotrod a kulcsodat, belépsz. Leveszed a fejedről a fülhallgatót, és máris ugyanolyan nyomorúságos minden, mint amikor elindultál.
Tátra
Láttam gyönyörű hegyeidet Uram
Sokszor arra vitt az utam
Verejtékeztem felfelé végig
Mégis küzdöttem a végső célig
Kövek között botoltam
És mások után loholtam
Sokszor a haláltól féltem
De mindig mentem és reméltem
Néha lerogytam
Hisz fáradt voltam
A csúcs mögött magasan
Nagyobb csúcs állt havasan
Lelkierőm elfogyott
A kezem is lefagyott
Sok lépésbe ökölszorítás
Nem enyhült a bakancs-szorítás
Ám mindig a nap végére
Feljutottunk a hegy tetejére
S ott térdre rogytam hirtelen
Mert megérintettem arcodat, Istenem!
Egy másik jóbarát
Milyen szerencsés az ember, ha van aki a barátjának mondja magát. Főleg, ha az illető egy Bacchus. A második legjobb barátomat, így hívják, egy részeges félisten után. Hasonlít Dodira. Sokszor ugyanabban a cipőben járnak. Az élet ugyan két külön világba sodorta őket, és a világok különbözősége a két személyt is különféleképpen formálja, de abban például nagyon hasonlítanak, hogy a kialakított kötődéseiket nem adják fel egykönnyen. Ismerik a Kis hercegből, azokat a sorokat, amik a megszelidítésre vonatkoznak. Felelős lettél azért, amit megszelidítettél. Felelős vagy a rózsádért. Felelős vagyok a rózsámért- ismételte a Kis Herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
Hosszú idők sem képesek elfelejteni azt, akit nagyon szerettek. Szenvednek rettenetesen. De ragaszkodnak a végtelenségig. Ahhoz akit nagyon szeretnek, a barátaikhoz. Köszönöm Istennek, hogy legalább ők vannak nekem.
-Ne izgulj, most már én is ugyanebben a cipőben járok!
-Kösz! Én attól nem vagyok boldogabb, hogy te is szenvedsz.
Hát kell ennél jobb barát? Azt hiszem, hogy ennél jobb barátom soha nem lesz.Már négy éve ismerem, és négy éve hívom a legjobb barátomnak. Most vele szenvedek én is. Átérzek mindent, mindent amit az elmúlt években nem voltam képes, mert nem éltem át, és most lám. Ugyanazok a nyomorult ragaszkodások tartanak fogva engem is, mint amik őt már évek óta, és amik miatt sokszor haragudtam rá, és megpróbáltam a józan ésszel a lelkére beszélni, de sosem hatott, mert van amire nincs józan ész orvossága. Olyan mint a méreg. Úgy hívják elköteleződés. Ugyanezt a mérget ittam ki teljesen a pohárból, és most viselem a következményeit. Ugyanolyan nyomorultul érzem magam sokszor, és ugyanúgy nem tudok az érzelmeim ellen semmit se tenni. De legalább sorsközösségben érezhetem magam biztonságban.
Talán soha többé nem leszek szerelmes?
Hosszú idők sem képesek elfelejteni azt, akit nagyon szerettek. Szenvednek rettenetesen. De ragaszkodnak a végtelenségig. Ahhoz akit nagyon szeretnek, a barátaikhoz. Köszönöm Istennek, hogy legalább ők vannak nekem.
-Ne izgulj, most már én is ugyanebben a cipőben járok!
-Kösz! Én attól nem vagyok boldogabb, hogy te is szenvedsz.
Hát kell ennél jobb barát? Azt hiszem, hogy ennél jobb barátom soha nem lesz.Már négy éve ismerem, és négy éve hívom a legjobb barátomnak. Most vele szenvedek én is. Átérzek mindent, mindent amit az elmúlt években nem voltam képes, mert nem éltem át, és most lám. Ugyanazok a nyomorult ragaszkodások tartanak fogva engem is, mint amik őt már évek óta, és amik miatt sokszor haragudtam rá, és megpróbáltam a józan ésszel a lelkére beszélni, de sosem hatott, mert van amire nincs józan ész orvossága. Olyan mint a méreg. Úgy hívják elköteleződés. Ugyanezt a mérget ittam ki teljesen a pohárból, és most viselem a következményeit. Ugyanolyan nyomorultul érzem magam sokszor, és ugyanúgy nem tudok az érzelmeim ellen semmit se tenni. De legalább sorsközösségben érezhetem magam biztonságban.
Talán soha többé nem leszek szerelmes?
Az abortuszról érveléselméleten
Képzelje el, Ön egy szép napon arra ébred, hogy egy eszméletlen hegedűművész és Ön egymásnak háttal egy ágyban fekszenek. A híres, eszméletlen hegedűművészről kiderült, hogy végzetes vesebetegségben szenved. A Zenebarátok Társasága átvizsgálta az összes hozzáférhető orvosi nyilvántartást, és azt találta, hogy egyedül Önnek van megfelelő vércsoportja, egyedül Ön segíthet. Ezért elrabolták Önt, és a múlt éjszaka a hegedűművész keringési rendszerét rákapcsolták az Önére, úgyhogy az Ön veséi vonják ki az ő véréből is a mérgező anyagokat. A kórház igazgatója most így szól Önhöz: "Nézze, mi sajnáljuk, hogy a Zenebarátok Társasága ezt tette Önnel - ha tudtunk volna róla, nem engedjük meg. Ennek ellenére a dolog megtörtént, és a hegedűművész most rá van kapcsolva Önre. Ha kikapcsoljuk Önből, ez a halálát jelentené. De ne keseredjen el, csak kilenc hónapról van szó. Addigra meggyógyul a betegségéből, és bátran le lehet majd kapcsolni Önről." Vajon erkölcsileg kötelező az Ön számára, hogy elfogadja ezt a szituációt? Természetesen nagyon szép lenne Öntől, ha beleegyezne, ez nemes gesztus lenne. De vajon bele kell-e egyeznie? És ha nem kilenc hónapról, hanem kilenc évről vagy még hosszabb időről lenne szó? Mi van akkor, ha a kórház igazgatója ezt mondja: "Uram, Önnek pechje van, elismerem, de az élete hátralevő részét ágyban kell töltenie a hegedűssel együtt, aki mindvégig Önre lesz kapcsolva. Mert ne feledje: minden személynek joga van az élethez, és a hegedűművészek személyek. Elismerjük, Önnek joga van eldönteni, hogy mi történjék a testében és a testével, de egy személynek az élethez való joga erősebb, mint az Ön joga, hogy eldöntse, mi történjék a testében és a testével. Ezért Önt sohasem lehet lekapcsolni róla." Feltételezem, hogy Ön ezt felhábarítórtak találná...
Gyűlöllek szerelem
Gyűlöllek szerelem, mert fogva tartasz
Tűnj már ki belőlem, két hónapja hallgatsz.
Veszenn ki az álom, megtömött fejemből,
Vesszen el az érzés, meggyötört szívemből.
Micsoda ez a kín, oly megoszthatatlan
nem mondhatom el senkinek csak van
ezért mondom hát el versben mindenkinek
Mert mondanom kell: mondom mindegy kinek.
Iszonyatos szenvedés, nem bírom már tovább
Annyira kietlen, üres most a világ.
Egy szép álom újra, s újra megint rámtör,
Mint egy lidérc kínoz, szaggat itt belülről.
Elhagytak, elvesztem, nem vagyok fontos már
S ha másokról látom, hogy boldogok jobban fáj.
Nincs semmim, senkim se, ki engem szeretne.
Önzőn ember módján, mégis kedveskedne.
Nem tudok, nem tudok, nehéz elszakadni,
Akkor is ha az ész szabad akar lenni.
S az isteni terv is súgja, hagyd szaladni
Ki elhagyott annál, miért akarsz maradni?
Gyűlölöm az érzést, a kínt, a bánatot,
Örülni nem tudok, és mindent elnyomok
Isten szép sugara nem árad belőlem
Csak ez az ocsmányság, úgy hívják szerelem.
Gyűlölöm, hogy nem hagy, nem hagy szabadulni,
Mindent csak megfertőz, a gondolat, ami
Folyton csak kör'lötte forog bolondulva
Soha, bárcsak soha nem ismertem volna.
Tűnj már ki belőlem, két hónapja hallgatsz.
Veszenn ki az álom, megtömött fejemből,
Vesszen el az érzés, meggyötört szívemből.
Micsoda ez a kín, oly megoszthatatlan
nem mondhatom el senkinek csak van
ezért mondom hát el versben mindenkinek
Mert mondanom kell: mondom mindegy kinek.
Iszonyatos szenvedés, nem bírom már tovább
Annyira kietlen, üres most a világ.
Egy szép álom újra, s újra megint rámtör,
Mint egy lidérc kínoz, szaggat itt belülről.
Elhagytak, elvesztem, nem vagyok fontos már
S ha másokról látom, hogy boldogok jobban fáj.
Nincs semmim, senkim se, ki engem szeretne.
Önzőn ember módján, mégis kedveskedne.
Nem tudok, nem tudok, nehéz elszakadni,
Akkor is ha az ész szabad akar lenni.
S az isteni terv is súgja, hagyd szaladni
Ki elhagyott annál, miért akarsz maradni?
Gyűlölöm az érzést, a kínt, a bánatot,
Örülni nem tudok, és mindent elnyomok
Isten szép sugara nem árad belőlem
Csak ez az ocsmányság, úgy hívják szerelem.
Gyűlölöm, hogy nem hagy, nem hagy szabadulni,
Mindent csak megfertőz, a gondolat, ami
Folyton csak kör'lötte forog bolondulva
Soha, bárcsak soha nem ismertem volna.
Szépség és okosság, az értékek
Azt gondolja magában a fiú: Ha majd egyszer barátnőm lesz, akkor biztos, hogy hosszú haja lesz, és szoknyában fog járni. És nagyon nagyon szép lesz, és kedves.
Azt gondolja a lány: az én férjem lesz a legokosabb ember a világon, mindent tudni fog, és bátor lesz, és erős.
Húsz vagyok.
Ezek az emberek legfőbb értékei. A férfi legyen okos, a nő szép. Sőt a mai emancipált világunkban már a nő is legyen okos. És tényleg! Felteszem a kérdést: mit számít, hogy valaki szép-e vagy okos. Teljességgel lényegtelen. A pillanat ócska trükkje mindkettő. Amikor egy férfi szembetalálkozik egy nővel az utcán és azt gondolja, hű de szép, ez a gondolat nem tart tovább egy pillanatnál, amíg elhalad mellette, és már réges régen azon jár az esze, hogy miért nem működik az a szar program, amin egész éjjel dolgozott. A szépség arra való, hogy elragadjon, és benyomást keltsen. Jó benyomást. Mert először látunk, és aztán beszélünk csak. A szépség az első pillanat benyomása.
Az okosság pedig a másodiké. Amikor a férfi elkezd beszélni diffegyenletekről, operációkutatásról, molekulamodellekről, vagy éppen a 6.9-es átlagáról. A szavak mögött pedig ott bujkál a hűvös racionalitás, ami a saját magabiztosságától dagad, mert azt gondolja, hogy ő a világ ura, és ezzel már meg is nyerte magának a nőt, és mindenki mást is.
Az örök élet szempontjából egyik sem lényeges.
Most pedig elmondok egy titkot. Ami nem azért titok, mert rajtam kívül nem tudja senki, hanem azért, mert sokan nem nőnek fel ahhoz, hogy megértésék, ezért számukra mindig is titok marad. (Úgy mint számomra a Gauss-lemma.)
A titok pedig az, hogy ebben a világban, egyetlen egy érték van, ami lémyeges. Azt a szót szokták rá használni, hogy szeretet, de ez számomra túl elcsépelt, és különben is, nem akarok a szeretetről ömlengeni, mert senki nem fog komolyan venni. Nevezzük inkább tűréshatárnak, vagy kompromisszumkötő-képességnek, vagy a dolgokba-bele-törődni-tudásnak, vagy alázatnak. Teljesen mindegy, hogy milyen szót használunk rá, a lényeg, hogy minnél több mindenre azt tudod mondani, hogy legyen úgy, ahogy Te akarod, annál szabadabb vagy. Minnél több emberrel minnél több kompromisszumot tudsz kötni, annál megbecsültebb vagy. Minnél több hülyeséget eltűrsz a házastársadtól, annál boldogabban fogtok együtt élni. Minnél nagyobb benned az alázat annál kevesebb a fertőző harag. Minnél jobban szeretsz, annál kevesebb lesz benned a félelem, és az önzés. Legyen bár valaki szép, ha a lelkében feslett, és legyen bár valaki okos, ha szívében kemény. Boldog egyik sem lesz. Boldog az lesz, aki ezt az értéket nem hagyja magából kisorvadni. Mert mindenkiben ott van, a szépséggel, és az okossággal ellentétben, mert ezek adottságok, míg a szeretet fejleszthető, és sem kozmetikus nem kell hozzá, sem pedig agy-tréner.
Azt gondolja a lány: az én férjem lesz a legokosabb ember a világon, mindent tudni fog, és bátor lesz, és erős.
Húsz vagyok.
Ezek az emberek legfőbb értékei. A férfi legyen okos, a nő szép. Sőt a mai emancipált világunkban már a nő is legyen okos. És tényleg! Felteszem a kérdést: mit számít, hogy valaki szép-e vagy okos. Teljességgel lényegtelen. A pillanat ócska trükkje mindkettő. Amikor egy férfi szembetalálkozik egy nővel az utcán és azt gondolja, hű de szép, ez a gondolat nem tart tovább egy pillanatnál, amíg elhalad mellette, és már réges régen azon jár az esze, hogy miért nem működik az a szar program, amin egész éjjel dolgozott. A szépség arra való, hogy elragadjon, és benyomást keltsen. Jó benyomást. Mert először látunk, és aztán beszélünk csak. A szépség az első pillanat benyomása.
Az okosság pedig a másodiké. Amikor a férfi elkezd beszélni diffegyenletekről, operációkutatásról, molekulamodellekről, vagy éppen a 6.9-es átlagáról. A szavak mögött pedig ott bujkál a hűvös racionalitás, ami a saját magabiztosságától dagad, mert azt gondolja, hogy ő a világ ura, és ezzel már meg is nyerte magának a nőt, és mindenki mást is.
Az örök élet szempontjából egyik sem lényeges.
Most pedig elmondok egy titkot. Ami nem azért titok, mert rajtam kívül nem tudja senki, hanem azért, mert sokan nem nőnek fel ahhoz, hogy megértésék, ezért számukra mindig is titok marad. (Úgy mint számomra a Gauss-lemma.)
A titok pedig az, hogy ebben a világban, egyetlen egy érték van, ami lémyeges. Azt a szót szokták rá használni, hogy szeretet, de ez számomra túl elcsépelt, és különben is, nem akarok a szeretetről ömlengeni, mert senki nem fog komolyan venni. Nevezzük inkább tűréshatárnak, vagy kompromisszumkötő-képességnek, vagy a dolgokba-bele-törődni-tudásnak, vagy alázatnak. Teljesen mindegy, hogy milyen szót használunk rá, a lényeg, hogy minnél több mindenre azt tudod mondani, hogy legyen úgy, ahogy Te akarod, annál szabadabb vagy. Minnél több emberrel minnél több kompromisszumot tudsz kötni, annál megbecsültebb vagy. Minnél több hülyeséget eltűrsz a házastársadtól, annál boldogabban fogtok együtt élni. Minnél nagyobb benned az alázat annál kevesebb a fertőző harag. Minnél jobban szeretsz, annál kevesebb lesz benned a félelem, és az önzés. Legyen bár valaki szép, ha a lelkében feslett, és legyen bár valaki okos, ha szívében kemény. Boldog egyik sem lesz. Boldog az lesz, aki ezt az értéket nem hagyja magából kisorvadni. Mert mindenkiben ott van, a szépséggel, és az okossággal ellentétben, mert ezek adottságok, míg a szeretet fejleszthető, és sem kozmetikus nem kell hozzá, sem pedig agy-tréner.
Quimby: Androidő
Oltsd el a lámpát,
kicsit tedd takarékra az agyad
lassíts le egy percre ember,
leelőzted magad !
De tudod hogy nem tart örökké,
hiszen volt már annyi jel,
hogy ami egyszer volt, újra nem jön el.
kicsit tedd takarékra az agyad
lassíts le egy percre ember,
leelőzted magad !
De tudod hogy nem tart örökké,
hiszen volt már annyi jel,
hogy ami egyszer volt, újra nem jön el.
Egy régi bakelit
Egy megakadt lemez jár bennem körbe
Felejteni szerelmem nem tudlak
Érzelmem egy ambivalens görbe
Néha pedig gyorsan kútba doblak
Lemez jár bennem körbe, egy megakadt
Bárcsak fognád a kezem, halálig ölelnél
Ajkaidnak nyoma az arcomhoz tapadt
Tűnj el a fejemből gyorsan, fussál, menjél!
Jár bennem körbe egy megakadt lemez
Kétféle zene szól akadva rajta ott
Kemény rockot üvölt durván emez,
S a másik dúdol egy halk Zorán-dallamot.
S a másik dúdol egy halk Zorán-dallamot.
Bennem körbe egy megakadt lemez jár.
Csak állok és bambulok magam elé bután.
De magadtól eldobtál egyszer már
S én nem fogok futni soha senki után
S én nem fogok futni soha senki után
Körbe egy megakadt lemez jár bennem
Hiányod miatt folyton szenvedek
Emlékező pillám újra meg-megrebbenHiányod miatt folyton szenvedek
Pedig már régen megbocsátottam neked.
Jóbarát
A legjobb barátom egy lány. Nagyon régóta ismerem. Nevezzük R.-nek. Amúgy mindenki csak Dodinak szólítja, egy hírhedt Parti Nagy Lajos-hős, egy dobbermann után. Bevallom én is így szoktam hívni, és még sosem gondolkodtam azon, hogy talán lehet, hogy kicsit sértő, ha valakit egy kutya nevén szólítunk. Sosem mutatta annak jelét, hogy rosszalná a nevét, sőt talán néha még büszke is volt rá. Dodi a vérszomjas, akitől mindenki fél, aki lerángat még a villanypóznáról is, aki nescafés sült vért reggelizik... aki kutyahűséges. Amikor egyszer kifaggattam arról, hogy mit tart magában a legértékesebbnek ezt mondta: a kitartását, és a hűségét. Kutyahűség. Utolsó vérét is a gazdájáért. Irigylem miatta nagyon. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik vasakarattal csináltak végig nagyon nehéz élethelyzeteket, és mindvégig kőkeményen kitartottak az elveik mellett. Én bevallom, sokszor elcsábulok. Régebben sokszor szívem szerint nekiálltam volna egy doboz ciginek, vagy full-részegre ittam volna magam, hogy felszabaduljak. A nyomást a fejemben füllhallgatóval próbáltam meg csökkenteni, de a lelkem nyomása ettől csak nőtt. Azon is gonolkodtam, hogy otthagyom az egyetemet, mert nehéz. Feladom. Feladom az elveimet, az életemet, a kapcsolataimat. Feladom az álmaimat. És mindig akkor jön Dodi, és azt mondja: Nem adhatod fel! Milyen piarista vagy? Milyen ember vagy? Nincs jogod a feladáshoz. Harcolj tovább! És én pedig harcolok tovább, mert mindenben hallgatok Dodira.
Nyakkendő és kapanyél
A minap a Corvinuson volt alkalmam végigmustrálni a jövő férfiait. Modern férfiakat. Lerí róluk, hogy menedzserek, közgazdászok, menzetközisek lesznek. Mintha egyenruhában járnának, mindenkin ott van az ing és a nyakkendő.
Elképzeltem, hogy milyen lesz egy ilyen férfi jövője: Csíkos ing, iroda, tágas; mobiltelefonnak nevezett csúcstechnológia a zakózsebében, szőnyeg, mahagóni bútorok, hatalmas bőrbevonatú forgószék, üvegszekrény, puha kéz, 18 fokra programozott légkondícionáló, frissen nyírt haj, csinos titkárnő, mindenki tiszteleg, és remegve lép be a bőrrel szigetelt ajtón a főnök irodájába.
Ilyen a férfi ideál. Uralkodhat mindenki fölött, pénzzel van teletömve, hírneve van, és félnek tőle. Minden férfi ilyen akar lenni: menő.
A mai modern világ már nem tűri meg a két kezi munkást. Gyalázatos minden olyasmi, amitől a kezed piszkos lesz, vagy netalán hólyagos. A mai modern világ lenézi azokat a parasztembereket, akik még kapát fognak a kezükbe, izzadtan térnek haza otthonukba a földről és piszkosak. Nem menő dolog. És mellesleg fárasztó. Minnél jobban elfáradsz egy munkában annál kevésbé vagy menő, mert a mai világban az a menő, ami kényelmes. Komfortos. A munka pedig megalázó.
Szomorú dolog egy ilyen társadalomban élni.
A nők is ugyanolyanok. Akin nincs nyakkendő, az már nem jöhet számításba, az már nem kereshet jól. Nem kell.
Miért él az ország egyötöde a fővárosban? Mert vidéken dolgozni kell. És nem is keres annyit az ember. Ezzel szemben milyen jó a budapestieknek! Felkötik a nyakkendőt, bevillamosoznak a munkahelyre, ülnek 8 órát, hazamennek, és tévéznek. Azt a szót, hogy kapa talán soha nem is hallották, kertet nem láttak, és gólyát is csak képről. Tele van az ország ilyen menő férfiakkal és nőkkel, akik nagy menőn felveszik a nyakkendőt, és a rövid fekete szoknyát, és közben nem tudják mi az a moha, vagy hogy mekkora egy róka, soha egyetlenegy csillagot, vagy naplementét nem láttak, sem pedig búzatáblát meg nem simogattak. És arról beszélnek nekem, hogy hogyan működik a világ. A modern világ.
Elképzeltem, hogy milyen lesz egy ilyen férfi jövője: Csíkos ing, iroda, tágas; mobiltelefonnak nevezett csúcstechnológia a zakózsebében, szőnyeg, mahagóni bútorok, hatalmas bőrbevonatú forgószék, üvegszekrény, puha kéz, 18 fokra programozott légkondícionáló, frissen nyírt haj, csinos titkárnő, mindenki tiszteleg, és remegve lép be a bőrrel szigetelt ajtón a főnök irodájába.
Ilyen a férfi ideál. Uralkodhat mindenki fölött, pénzzel van teletömve, hírneve van, és félnek tőle. Minden férfi ilyen akar lenni: menő.
A mai modern világ már nem tűri meg a két kezi munkást. Gyalázatos minden olyasmi, amitől a kezed piszkos lesz, vagy netalán hólyagos. A mai modern világ lenézi azokat a parasztembereket, akik még kapát fognak a kezükbe, izzadtan térnek haza otthonukba a földről és piszkosak. Nem menő dolog. És mellesleg fárasztó. Minnél jobban elfáradsz egy munkában annál kevésbé vagy menő, mert a mai világban az a menő, ami kényelmes. Komfortos. A munka pedig megalázó.
Szomorú dolog egy ilyen társadalomban élni.
A nők is ugyanolyanok. Akin nincs nyakkendő, az már nem jöhet számításba, az már nem kereshet jól. Nem kell.
Miért él az ország egyötöde a fővárosban? Mert vidéken dolgozni kell. És nem is keres annyit az ember. Ezzel szemben milyen jó a budapestieknek! Felkötik a nyakkendőt, bevillamosoznak a munkahelyre, ülnek 8 órát, hazamennek, és tévéznek. Azt a szót, hogy kapa talán soha nem is hallották, kertet nem láttak, és gólyát is csak képről. Tele van az ország ilyen menő férfiakkal és nőkkel, akik nagy menőn felveszik a nyakkendőt, és a rövid fekete szoknyát, és közben nem tudják mi az a moha, vagy hogy mekkora egy róka, soha egyetlenegy csillagot, vagy naplementét nem láttak, sem pedig búzatáblát meg nem simogattak. És arról beszélnek nekem, hogy hogyan működik a világ. A modern világ.
Választott bilincs
Virágfüzér lánccal
Szívem körbefonva
Tavasz-rumbát táncol
Az álom pillangója.
Kösd össze két kezem,
Mozdulni se tudjak,
Légy enyém kedesem,
Sose szabaduljak.
Lázálmon vásárolt
Béklyót adj kezemre,
-Lemosom rólad a port-
Dobd kulcsát verembe.
Kötéllel kötözött
Rabbá vált rabtartó,
Édes a börtönöd,
Álmot szabadító.
Bilincsed vaskulcsát
A kezemben tartom,
Izzó fém parazsát
szorongatja markom.
Eléget a vágy, hogy
Messze meneküljek,
Minden vágyam csak, hogy
Veled felrepüljek.
Gyűrűzött sasmadár
Szíved ketrecében
Őrjöngő vad tatár,
A hajam kitéptem.
Szakadt a lánckötél,
Szállj, sas, a magasba
Szabad vagy, hát ne félj,
Sose nézzél vissza!
Darabokra tört lánc,
Sebzett szívben tőrkés,
Felhőn túl jár a nyár,
Az álmodó lepkés.
Szívem körbefonva
Tavasz-rumbát táncol
Az álom pillangója.
Kösd össze két kezem,
Mozdulni se tudjak,
Légy enyém kedesem,
Sose szabaduljak.
Lázálmon vásárolt
Béklyót adj kezemre,
-Lemosom rólad a port-
Dobd kulcsát verembe.
Kötéllel kötözött
Rabbá vált rabtartó,
Édes a börtönöd,
Álmot szabadító.
Bilincsed vaskulcsát
A kezemben tartom,
Izzó fém parazsát
szorongatja markom.
Eléget a vágy, hogy
Messze meneküljek,
Minden vágyam csak, hogy
Veled felrepüljek.
Gyűrűzött sasmadár
Szíved ketrecében
Őrjöngő vad tatár,
A hajam kitéptem.
Szakadt a lánckötél,
Szállj, sas, a magasba
Szabad vagy, hát ne félj,
Sose nézzél vissza!
Darabokra tört lánc,
Sebzett szívben tőrkés,
Felhőn túl jár a nyár,
Az álmodó lepkés.
Szívem szinuszra jár
Szívem szinuszra jár
Forró volt ez a nyár
A mutató körbejár
Ösztönünk szapora
Magányos katona
Szívemet meglopta
Szerelmes kaloda
Lüktető mély folyó
Ujjam közt átfolyó
Örvénylő lefolyó
Sós könnycsepp elfogyó
Nem kellek senkinek
Lelkem ki veszi meg?
Álomból ébredek
Mégis csukd le szemed.
Gondolok a múltba
Dobd emléked kútba!
Nyiss ajtót az újra!
Légy szelíd, te fúria!
És álmodj szépeket
Előbukó képeket
Szerelmes lépteket
Gyógyuló mély heget,
Jöjj vissza, gyere vágy!
Álmomban gyerekágy.
Karoddal átfont lágy
Mosoly, sok tarka tárgy
Kezemben egy kanál
Kezemben egy kanál, vele ölemben bízott fejed üregéből vájom ki két szemed véremmel etetlek ájult szádba tolva a szeretet kanalát sebzett katona közben izgatott
Szívem szinuszra jár
Hol van már az a nyár
A nagymutató megáll
Éjfélt üt az óra
Térjünk nyugovóra!
Forró volt ez a nyár
A mutató körbejár
Ösztönünk szapora
Magányos katona
Szívemet meglopta
Szerelmes kaloda
Lüktető mély folyó
Ujjam közt átfolyó
Örvénylő lefolyó
Sós könnycsepp elfogyó
Nem kellek senkinek
Lelkem ki veszi meg?
Álomból ébredek
Mégis csukd le szemed.
Gondolok a múltba
Dobd emléked kútba!
Nyiss ajtót az újra!
Légy szelíd, te fúria!
És álmodj szépeket
Előbukó képeket
Szerelmes lépteket
Gyógyuló mély heget,
Jöjj vissza, gyere vágy!
Álmomban gyerekágy.
Karoddal átfont lágy
Mosoly, sok tarka tárgy
Kezemben egy kanál
Kezemben egy kanál, vele ölemben bízott fejed üregéből vájom ki két szemed véremmel etetlek ájult szádba tolva a szeretet kanalát sebzett katona közben izgatott
Szívem szinuszra jár
Hol van már az a nyár
A nagymutató megáll
Éjfélt üt az óra
Térjünk nyugovóra!
Rosszul csináltam
Új szerelembe mártott nyílhegy pattan le szívedről,
Mit céltáblául tűztem jó messzire ajzott íjam elé.
S te páncélszekrénnyel bástyáztad körbe a széf kulcsát ellopva kezemből
Hogy fürkésző szemeim sose lássák meg benned a két
Álnok puha kéz kard-döfte sebedből dőlő vérpatakot.
Még fiatal voltam, csak követelni tudó gyermek, elhagyatott.
S könnytől hályogosult szemeim nem láttak semmit a kinti világból
A Víz pedig ott csobogott, lábam mellett forrás buggyan elő
A Viz, melynek nem okoz gondot sem páncél, sem széf vas acélból,
Mert úgy árad szét lomhán, hogy forró, ömlengő, ölelő,
S lassú ölelése rozsdát mar a mesterien munkált, szívkordonokra,
S az embernek sincs már szüksége a mártott végü nyilakra.
Mit céltáblául tűztem jó messzire ajzott íjam elé.
S te páncélszekrénnyel bástyáztad körbe a széf kulcsát ellopva kezemből
Hogy fürkésző szemeim sose lássák meg benned a két
Álnok puha kéz kard-döfte sebedből dőlő vérpatakot.
Még fiatal voltam, csak követelni tudó gyermek, elhagyatott.
S könnytől hályogosult szemeim nem láttak semmit a kinti világból
A Víz pedig ott csobogott, lábam mellett forrás buggyan elő
A Viz, melynek nem okoz gondot sem páncél, sem széf vas acélból,
Mert úgy árad szét lomhán, hogy forró, ömlengő, ölelő,
S lassú ölelése rozsdát mar a mesterien munkált, szívkordonokra,
S az embernek sincs már szüksége a mártott végü nyilakra.
Csillapodó rezgésekről, imáról, energiáról
Ha egy rugóra egy testet akasztunk, a rugót megnyújtjuk, és utána elengedjük, akkor a rugó le-föl mozog periódikusan, szakszóval harmónikus rezgő mozgást végez. (Kit érdekel a harmónikus rezgő mozgás, meg a fizika? Hagyjál már öreg!) Szóval a rugó harmónikus rezgő mozgást végez, elvileg a végtelenségig. Az előző bejegyzésben már láttuk, a tapasztalat ezt mutatja, hogy fizikai világunkban végtelen nincs. És jééé tényleg, ha van elég türelmünk egy fél délutánon keresztül nézni azt a szerencsétlen súlyt a rángatózó rugóval, akkor azt vesszük észre, hogy előbb-utóbb megáll. Ezt nevezzük csillapított rezgő mozgásnak. Csak akkor marad meg a mozgás harmonikussága, ha folyamatosan energiát közlünk a testtel.
És ezt az energiát nevezzük imának életünk folyamatosan csillapodó rezgőmozgásában. Életünk egy fáradó rugó, ami saját magát nem képes mozgatni. Harmóniánkat a világ szennye, a környezetünk, a sérelmeink és a bűneink állandóan csillapítják, és ha nem teszünk arról, hogy az elveszett energiát pótoljuk, akkor a rugó megáll, és az élet értelmét veszti.
Honnan vehetünk energiát? Vehetjük más emberektől, például elvárhatjuk a társunktól, hogy állandó energiaraktárunk legyen, de mivel neki is csak véges sok energiája van nem fogja ezt az elvárásunkat kielégíteni. Nem tudja. Kereshetjük az energiát az alkoholban, bár ezt inkább antienergiának nevezném , mert energiának mutatja magát, holott a hatása pont ellentétes. Hasonlóan a többi élvezeti cikkhez, melyek függést okoznak. Kereshetjük az energiát látványos jócselekedetekben, munkában, de ebben fizikailag megyünk tönkre, ami szintén csökkenti a rugónk harmóniáját.
Mi a megoldás? Olyan energiaforrást kell találnunk ami végtelen sok energiát raktároz. Nevezze mindenki, aminek szeretné. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy minden egyes elmondott imával energiát kapunk ebből a végtelen nagy Valamiből, és mindig pont annyit, ami arra elég, hogy életünk harmóniája megmaradjon.
És ezt az energiát nevezzük imának életünk folyamatosan csillapodó rezgőmozgásában. Életünk egy fáradó rugó, ami saját magát nem képes mozgatni. Harmóniánkat a világ szennye, a környezetünk, a sérelmeink és a bűneink állandóan csillapítják, és ha nem teszünk arról, hogy az elveszett energiát pótoljuk, akkor a rugó megáll, és az élet értelmét veszti.
Honnan vehetünk energiát? Vehetjük más emberektől, például elvárhatjuk a társunktól, hogy állandó energiaraktárunk legyen, de mivel neki is csak véges sok energiája van nem fogja ezt az elvárásunkat kielégíteni. Nem tudja. Kereshetjük az energiát az alkoholban, bár ezt inkább antienergiának nevezném , mert energiának mutatja magát, holott a hatása pont ellentétes. Hasonlóan a többi élvezeti cikkhez, melyek függést okoznak. Kereshetjük az energiát látványos jócselekedetekben, munkában, de ebben fizikailag megyünk tönkre, ami szintén csökkenti a rugónk harmóniáját.
Mi a megoldás? Olyan energiaforrást kell találnunk ami végtelen sok energiát raktároz. Nevezze mindenki, aminek szeretné. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy minden egyes elmondott imával energiát kapunk ebből a végtelen nagy Valamiből, és mindig pont annyit, ami arra elég, hogy életünk harmóniája megmaradjon.
Végtelenről, otromba beszédről és az érveléselméletről
Newton. Nagy név. A legnagyobb nevek egyike. Mondhatnánk, hogy mindent felfedezett, amit az ő korában fel lehetett. Szinte zseniális.
Többek között affölött is vitát nyit, hogy vajon az univerzum véges, vagy végtelen. Logikus newtonosan pedig bebizonyítja, hogy végtelen, hiszen ha nem a végtelen térben lenne szétszórva az anyag, akkor a gravitációs vonzás miatt összezuhanna. De nem zuhan össze. Amint azt tapasztaljuk. Tehát a tér végtelen.
Végtelen? Az meg mi? A mi világunkban nincs végtelen. Van gömb, kocka, kúp, és ezek kombinációi, és formációi. De mi az, hogy valaminek nincs vége? Egyszer mindennek vége van, életnek, útnak, a nappalnak, az esőnek, a kilőtt nyíl becsapódik, Akhilleusz utoléri a teknőst, és még az 1/n is tart valahova. (Egyszer még az analízis előadásnak is vége van.) Mégis létezne olyan, hogy végtelen? És az univerzum miért lenne végtelen? Jó, tegyük fel, hogy Newton, akármennyire nagy név, és akármilyen jól érvel, tévedett. Az univerzum pedig véges. Na, és akkor most könnyebb dolgunk van? Mert ha vége van, akkor mi van a végén túl? Mert, ha van vége, akkor valaminek kell lennie az univerzumon kívül? Mi van kívül? Semmi? Az ember háta megborzong. Még nagyobb csapdába került, azzal, hogy ellenkezett a nagy Newtonnal. A végtelent könnyebb elképzelni, mint a semmit? Egyik kelepcéből a másikba csöppenek, és a véges képzelőerőm tehetetlenségétől felpaprikázva eleresztem magamban, hogy a "Kurva életbe!" Persze csak magamban, és finoman, hogy a közönség többi tagját meg ne botránkoztassam az otromba beszédemmel, hiszen egy intelligens ember egy egyetemi érveléselmélet előadáson így nem beszél.
Egy bölcs hindu pedig ilyet nem kérdez.
Többek között affölött is vitát nyit, hogy vajon az univerzum véges, vagy végtelen. Logikus newtonosan pedig bebizonyítja, hogy végtelen, hiszen ha nem a végtelen térben lenne szétszórva az anyag, akkor a gravitációs vonzás miatt összezuhanna. De nem zuhan össze. Amint azt tapasztaljuk. Tehát a tér végtelen.
Végtelen? Az meg mi? A mi világunkban nincs végtelen. Van gömb, kocka, kúp, és ezek kombinációi, és formációi. De mi az, hogy valaminek nincs vége? Egyszer mindennek vége van, életnek, útnak, a nappalnak, az esőnek, a kilőtt nyíl becsapódik, Akhilleusz utoléri a teknőst, és még az 1/n is tart valahova. (Egyszer még az analízis előadásnak is vége van.) Mégis létezne olyan, hogy végtelen? És az univerzum miért lenne végtelen? Jó, tegyük fel, hogy Newton, akármennyire nagy név, és akármilyen jól érvel, tévedett. Az univerzum pedig véges. Na, és akkor most könnyebb dolgunk van? Mert ha vége van, akkor mi van a végén túl? Mert, ha van vége, akkor valaminek kell lennie az univerzumon kívül? Mi van kívül? Semmi? Az ember háta megborzong. Még nagyobb csapdába került, azzal, hogy ellenkezett a nagy Newtonnal. A végtelent könnyebb elképzelni, mint a semmit? Egyik kelepcéből a másikba csöppenek, és a véges képzelőerőm tehetetlenségétől felpaprikázva eleresztem magamban, hogy a "Kurva életbe!" Persze csak magamban, és finoman, hogy a közönség többi tagját meg ne botránkoztassam az otromba beszédemmel, hiszen egy intelligens ember egy egyetemi érveléselmélet előadáson így nem beszél.
Egy bölcs hindu pedig ilyet nem kérdez.
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélegző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn búcsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejútnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Életem része vagy
Ő a mindenem
Oda visz ahova kérem
Itt vár mindig a ház előtt
bár egy kicsit nyöszörög
És sívit mikor indul.
Nesze itt az ingujj!
Erre varrjál gombot!
Csak megnyomom a gombot,
S beszállok.
Persze állok.
Szeretem rajta az emberszagot
a tisztaságot, a jó hangulatot.
És ha a Petőfi hídnál megáll,
millió egyetemista felszáll.
Éljen, még csak heten
Állunk egy négyzetméteren.
Gyere felférsz még te is!
S ha beszáll a kalauz is
Egyből zavar keletkezik.
"Az Oktogon következik".
Néhányan úgy néznek ki mint a zombi.
Ez a kombi.
A 4-es 6-os
Sárga villamos.
Éljen a BKV sokáig!
Merülnének el az aszfaltban tokáig!
Alázat
Amikor könyékig kotorászol az anyagban hajolva,
hogy megcsináld, amit hajh, de utál mindenki,
Amikor térdelve súrolsz minden kockakövet tisztára,
mert a sáros cipőt kinn nagyon nehéz levenni.
Amikor védekeznél, de hallgatsz csöndesen,
pedig tudod, hogy nincs igaza annak aki vádol,
Amikor nem szólsz egy szót sem, s hagyod, hogy győztesen
ő keveredjen ki újra a vitából.
Amikor nem félsz megszólalni pedig szíved nyitván,
legsebezhetőbb pontod mutatod a világnak,
Amikor ezt a gonoszok kihasználják nyilván,
S nem téped le bilincseit a lámpásba zárt magánynak.
Amikor kicsordul a könnyed, pedig fáj az érzelem,
hagyod, hogy megvigasztaljanak, s megköszönöd,
Amikor nem mentegetőzöl a mérlegen,
biztos rossz a mutató, mindjárt összetöröd.
Amikor nem hazudsz magadnak, s Istennek sem,
s ki tudod mondani azt is, hogy "Bocsánat!"
Amikor tisztázod az indítékaid jókedvűen
s megfogod a kezét egy alkoholistának.
Amikor nem félsz adni, nem félsz kapni,
tudod mikor, mit, kitől szabad elfogadni,
Amikor nem dicséred a legkülső mázat,
s nem kezdesz el mindjárt kritizálni,
Ahhoz kell igazán az alázat,
s magadban is a gerendát meglátni.
hogy megcsináld, amit hajh, de utál mindenki,
Amikor térdelve súrolsz minden kockakövet tisztára,
mert a sáros cipőt kinn nagyon nehéz levenni.
Amikor védekeznél, de hallgatsz csöndesen,
pedig tudod, hogy nincs igaza annak aki vádol,
Amikor nem szólsz egy szót sem, s hagyod, hogy győztesen
ő keveredjen ki újra a vitából.
Amikor nem félsz megszólalni pedig szíved nyitván,
legsebezhetőbb pontod mutatod a világnak,
Amikor ezt a gonoszok kihasználják nyilván,
S nem téped le bilincseit a lámpásba zárt magánynak.
Amikor kicsordul a könnyed, pedig fáj az érzelem,
hagyod, hogy megvigasztaljanak, s megköszönöd,
Amikor nem mentegetőzöl a mérlegen,
biztos rossz a mutató, mindjárt összetöröd.
Amikor nem hazudsz magadnak, s Istennek sem,
s ki tudod mondani azt is, hogy "Bocsánat!"
Amikor tisztázod az indítékaid jókedvűen
s megfogod a kezét egy alkoholistának.
Amikor nem félsz adni, nem félsz kapni,
tudod mikor, mit, kitől szabad elfogadni,
Amikor nem dicséred a legkülső mázat,
s nem kezdesz el mindjárt kritizálni,
Ahhoz kell igazán az alázat,
s magadban is a gerendát meglátni.
A Viskó
Könyvajánlás következik. Ha olyan könyvet akarsz olvasni, amihez hasonlót még biztos, hogy nem olvastál, vagy eleged van a ponyvasztorikból, jó képzelőerővel rendelkezel, elég bátor vagy a rémtörténetekhez, és elég merész ahhoz, hogy a saját lelked legmélyére áss, és nem félsz attól, hogy esetleg megváltozik az életed, vagy ha egyszerűen tudni szeretnéd, hogy ki az a sokat emlegetett Isten, és hogy hol van, akkor ez a könyv neked való.
A magyar toplistán a hatodik helyen áll jelenleg, és nem véletlenül.
Fokozottan ajánlott, de csak jó idegzetűeknek.
Kövek
Nekem te csak egy kő vagy.
Ezerszer összetört, megkopott szikladarab.
Ismerlek. Ismerlek mindenkinél jobban.
A hangod, mikor földre koppan.
Fény nélkül is megismerlek millió közül,
Te alakítasz formálsz engem körül.
Pereg a faforgács, és kopik a gyalu,
két kis fogaskerék, marad a hamu.
Távolban csillognak a drágakövek:
Gyémántok, rubintok, mindenféle színek.
Vonzz a fény, tart a hűség,
Jaj, de mégis közelebb mennék.
Gyémántok, rubintok, zafírok, kövek mind,
S csak a Nap játsza optikai játékát megint.
Ezer gyémántról lemondanék érted,
Nem te vagy a legkülönb, de én szeretlek Téged.
Szeretlek, mert nem akarsz gyémánt lenni,
És elfogadsz engem is kőként, ami
Vagyok, olajozatlan fogaskerék.
S ha néha csikorog is a gép,
Az óra megy-megy nem áll meg,
Nekem a legszebb drágakő a lelked.
Ezerszer összetört, megkopott szikladarab.
Ismerlek. Ismerlek mindenkinél jobban.
A hangod, mikor földre koppan.
Fény nélkül is megismerlek millió közül,
Te alakítasz formálsz engem körül.
Pereg a faforgács, és kopik a gyalu,
két kis fogaskerék, marad a hamu.
Távolban csillognak a drágakövek:
Gyémántok, rubintok, mindenféle színek.
Vonzz a fény, tart a hűség,
Jaj, de mégis közelebb mennék.
Gyémántok, rubintok, zafírok, kövek mind,
S csak a Nap játsza optikai játékát megint.
Ezer gyémántról lemondanék érted,
Nem te vagy a legkülönb, de én szeretlek Téged.
Szeretlek, mert nem akarsz gyémánt lenni,
És elfogadsz engem is kőként, ami
Vagyok, olajozatlan fogaskerék.
S ha néha csikorog is a gép,
Az óra megy-megy nem áll meg,
Nekem a legszebb drágakő a lelked.
Önismeret
Hazudtam egész életemben.
A vágyaimban, a szerelemben,
Hazudtam az egész világnak,
Önmagamnak és mindenki másnak.
Az arcomhoz nőttek álarcaim,
S félelmet keltenek harcaim,
Melyek e fagyott követ letépnék,
S végre a világra mosolyoghatnék.
Gyertek ti farkasok, véremet igyátok!
Az utolsó cseppig, mind, ne hagyjátok!
S csupasz szívem inkább ne dobbanjon,
Testem örökké a porban maradjon.
De ne legyek színész, színdarab játék,
Hanem mindig élő dobogó halánték,
Ha kell egyedül, védtelenül,
Hogy a kínok kínja után felállva,
Mosolyoghassak az egész világra.
A vágyaimban, a szerelemben,
Hazudtam az egész világnak,
Önmagamnak és mindenki másnak.
Az arcomhoz nőttek álarcaim,
S félelmet keltenek harcaim,
Melyek e fagyott követ letépnék,
S végre a világra mosolyoghatnék.
Gyertek ti farkasok, véremet igyátok!
Az utolsó cseppig, mind, ne hagyjátok!
S csupasz szívem inkább ne dobbanjon,
Testem örökké a porban maradjon.
De ne legyek színész, színdarab játék,
Hanem mindig élő dobogó halánték,
Ha kell egyedül, védtelenül,
Hogy a kínok kínja után felállva,
Mosolyoghassak az egész világra.
A fenyő
Töviskoszorús fejét lehajtja,
S olvadt mézkönnyeit hullajtja
Kezemre egy fenyő.
Sír.
Sír a fa.
Egy fa sír.
S olvadt mézkönnyeit hullajtja
Kezemre egy fenyő.
Sír.
Sír a fa.
Egy fa sír.
Miért a fa sír, hát ildomos ez?
Hiszen az emberek sem sírnak.
Kőarcok.
Kőszívek.
Kőlelkek.
Préselt mosolyok,
Préselt rosszkedvek.
Hiénavihogás, és krokodikönnyek.
Kavicsok,
kő individuumok,
Sóder az egész nagy világ.
S egy fenyő ráncolja zöld homlokát.
S felülről nevetve,
Mint felnőtt a gyerekre,
Siratja ezt az anarchiát.
Kőarcok.
Kőszívek.
Kőlelkek.
Préselt mosolyok,
Préselt rosszkedvek.
Hiénavihogás, és krokodikönnyek.
Kavicsok,
kő individuumok,
Sóder az egész nagy világ.
S egy fenyő ráncolja zöld homlokát.
S felülről nevetve,
Mint felnőtt a gyerekre,
Siratja ezt az anarchiát.
Neked
Mondani akartam
Nem jöttek a szavak.
Kiáltani akartam
Üres volt a tér.
Csak bámultam a földet
Éreztem, tudtam.
Most egy szót adok csak neked
Szeretlek.
Nem jöttek a szavak.
Kiáltani akartam
Üres volt a tér.
Csak bámultam a földet
Éreztem, tudtam.
Most egy szót adok csak neked
Szeretlek.
Egy naplementét...
Láttam egy szép naplementét
Megálltam ott a dombtetőn,
Tovább már nem tekertem én,
Csak bámultam lenyűgözőn.
Látva azt a naplementét
Csodásabbat sosem láttam,
Bárcsak szavakba önthetném ,
Mit szerényen nektek szántam.
Látva azt a naplementét,
Hol Őt már takarták távol
Bús Varazdi hegyek, s fényét
Onnét küldte, az ég lángolt.
Látva azt a naplementét,
Mit nem takart rétegfelhő,
Palástját terítette szét
Az, ki arany fonállal sző.
Látva azt a naplementét,
Mikor sok kis parázsdarab
Mint kályhában elhalón ég,
S utána csak hamu marad.
Látva azt a naplementét,
Hol távol egy lila folt
Csónak homokfútt part mentén
magányosan. De szép is volt.
Látva egy szép naplementét
Szívem dobban, lelkem örül,
Mindet megörökíteném,
Csorba nyelvem írná körül.
Megálltam ott a dombtetőn,
Tovább már nem tekertem én,
Csak bámultam lenyűgözőn.
Látva azt a naplementét
Csodásabbat sosem láttam,
Bárcsak szavakba önthetném ,
Mit szerényen nektek szántam.
Látva azt a naplementét,
Hol Őt már takarták távol
Bús Varazdi hegyek, s fényét
Onnét küldte, az ég lángolt.
Látva azt a naplementét,
Mit nem takart rétegfelhő,
Palástját terítette szét
Az, ki arany fonállal sző.
Látva azt a naplementét,
Mikor sok kis parázsdarab
Mint kályhában elhalón ég,
S utána csak hamu marad.
Látva azt a naplementét,
Hol távol egy lila folt
Csónak homokfútt part mentén
magányosan. De szép is volt.
Látva egy szép naplementét
Szívem dobban, lelkem örül,
Mindet megörökíteném,
Csorba nyelvem írná körül.
Karácsony estéjén
A gép megáll, a világ pihen.
Ma a szerkezet sem forog oly gépiesen.
S ha a bolydult nép végre aludni tér,
Az égen a sok csillag dalra kél.
Aranyos hangjuk áthat a csenden,
Csak a magányos vándor hallja, s a mennyben
Az angyalok boldog éneket zengenek,
Hogy a városon, s fényen túl valaki megszületett.
Ma a szerkezet sem forog oly gépiesen.
S ha a bolydult nép végre aludni tér,
Az égen a sok csillag dalra kél.
Aranyos hangjuk áthat a csenden,
Csak a magányos vándor hallja, s a mennyben
Az angyalok boldog éneket zengenek,
Hogy a városon, s fényen túl valaki megszületett.
Fordítás 1.0
Áttörtem a Föld mogorva börtönét
Ezüstös szárnyakon az égbe szálltam
Táncolva a magasba kapaszkodtam
Hol a Nap mosolyogva hinti fényét.
És én megbabonázva ott keringtem,
Lebegtem a mindent átható csöndben,
Hajómmal a levegő nagytermében
A süvöltő szelekkel kergetőztem.
Föl, föl! A végtelen kékségbe vágytam
Ahol sem madár, sem ember még nem járt.
És míg emelkedett lélekkel szálltam
A magas égben, kinyújtottam kezem
S e háborítatlan tisztaságban
Megérintettem arcodat, Istenem!
Ezüstös szárnyakon az égbe szálltam
Táncolva a magasba kapaszkodtam
Hol a Nap mosolyogva hinti fényét.
És én megbabonázva ott keringtem,
Lebegtem a mindent átható csöndben,
Hajómmal a levegő nagytermében
A süvöltő szelekkel kergetőztem.
Föl, föl! A végtelen kékségbe vágytam
Ahol sem madár, sem ember még nem járt.
És míg emelkedett lélekkel szálltam
A magas égben, kinyújtottam kezem
S e háborítatlan tisztaságban
Megérintettem arcodat, Istenem!
Fordítás 1.1
A Föld erős bilincseit letépve
Ezüst madár alattam, útra keltem.
A fényes gömb a Nap felé repültem,
Szabad hajómon szállva fel az égbe.
Kernigve, álmodozva másztam föl, föl.
A hallgatag magasba egymagamban,
A szent szelet lehagyva vad haragban,
Hogy átkos testem rablánccal megkö-
töz, de tovább húzott a végtelen kék,
A lelkem elhagyott. S csak csodáltam
Mit önző ember, sem nagyszárnyú sas még
Meg nem talált. Érdemli látni ezt hát
Egy porszem oly kicsiny mint én -gondoltam-
Érintve kezemmel az Isten arcát.
Ezüst madár alattam, útra keltem.
A fényes gömb a Nap felé repültem,
Szabad hajómon szállva fel az égbe.
Kernigve, álmodozva másztam föl, föl.
A hallgatag magasba egymagamban,
A szent szelet lehagyva vad haragban,
Hogy átkos testem rablánccal megkö-
töz, de tovább húzott a végtelen kék,
A lelkem elhagyott. S csak csodáltam
Mit önző ember, sem nagyszárnyú sas még
Meg nem talált. Érdemli látni ezt hát
Egy porszem oly kicsiny mint én -gondoltam-
Érintve kezemmel az Isten arcát.
Indíttatás
Tollat ragadott egy kocka. Miért? Mert érez. Mert fáj. Mert közöny. Mert szeret. Mert egyedül van. Mert örül. Mert kell. Mert nem értették meg. Mert köszön. Mert önálló. Mert sokoldalú. Mert mert.
Itt szavak lesznek. Szavakkal játszani, dobálózni, magunkba szívni, enni, rágni, hümmögni, nem szólni, hallgatni, metakommunikálni, elmúlnak. Amit leírtunk az marad. A megragadott érzés teremt közösséget szívek és lelkek között. A leírt szó. Amin mindenki mást ért, és mindenki számára mást jelent, mégis összeköti a két embert, mert a szó ugyanaz.
Amit nekem mondanak a szavak azokat egymás után írom. És lesz a szöveg ami érez, lüktet. Minden szívdobbanásnyi szó kiált, és beszél. Mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne.
"Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek."
Itt szavak lesznek. Szavakkal játszani, dobálózni, magunkba szívni, enni, rágni, hümmögni, nem szólni, hallgatni, metakommunikálni, elmúlnak. Amit leírtunk az marad. A megragadott érzés teremt közösséget szívek és lelkek között. A leírt szó. Amin mindenki mást ért, és mindenki számára mást jelent, mégis összeköti a két embert, mert a szó ugyanaz.
Amit nekem mondanak a szavak azokat egymás után írom. És lesz a szöveg ami érez, lüktet. Minden szívdobbanásnyi szó kiált, és beszél. Mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne.
"Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek."
Romhányi József: Káka tövén
KÁKA TÖVÉN...
Körös-körül rút ingovány.
Itt sohasem úszik sovány
csolnak,
mit habok locsolnak.
Evezhetnél bármily daccal,
nem bírnál e sűrű zaccal.
Ha lép a láb,
cuppan a láp.
Elsüllyedsz bokáig,
aztán meg tokáig,
s ott sínylődsz sokáig,
míg a gáz
és a láz
a tested rázza,
s leigázza.
A víz szinte kásás.
Benne zöldell nád, sás,
a sok kígyó, béka,
és madár hajléka...
Káka tövén, – tolla töltő –
Ül magában s költ a költő.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Értsétek meg végre már törékeny az igazság mint az üvegpohár ember ember felett ember dolgok felett igaz szívvel ítéletet nem tehet emberség...
-
A világ olyan gyorsan fejlődik, hogy az emberi kultúra nem képes a lépést tartani. Az elmúlt húsz-harminc évben nagyobb és gyorsabb fejlődés...
-
Ki látta őt? Senki. Minden túl mélyen volt. Egy sötét lyukban, ahova senki nem akart lenézni. Túl mélyen volt, és fáradságos kiásni. Ő tudt...
