Rommmmmbolóóóó

Pünkösdi rózsák illatával az orromban fekszem és kelek. És a közben eltelt vajmi kevés négy zaklatott óra alatt mindenfélét összeálmodva ez tölt el örömmel egyedül. A szobámban kisebb, a lelkemben hatalmas atomkatasztrófa történt. Az evés és alvásigényem megszűnt. Legszívesebben egy lakatlan szigetre kívánnám magam, ahol nem tudok megbántani senkit. Félek, félek, félek. Bűnösnek érzem magam, és nem tudom mit rontottam el. Sírni tudnék. Istenem annyira szükségem van a csöndedre. Ne hagyj itt most engem, mert nagyon csapkodja a szél azt a bárkát...

Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. ³⁸Felkeltették: "Mester - kérdezték -, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" ³⁹Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: "Csendesedj! Némulj el!" A szél elült, s nagy nyugalom lett. ⁴⁰Ekkor hozzájuk fordult: "Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?" ⁴¹Nagy félelem fogta el őket. "Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?"

Már nem tudnék sírni, inkább zokogni. Minden önbecsülésem, és tartásom a porban hever. Alkalmatlan vagyok, mindenféle életre és kapcsolatra. Istenem, ne hagyj el! Ne hagyj el, ne hagyj el!

A múzsa mindig akkor száll meg amikor a legjobban tanulnom kéne :), és tuti ilyenkor vagyok a legkreatívabb

Kosztolányi barátomtól

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.

Tátra forever

Ezt találtam ma a telefononba beírva. Ha jól emlékszem az utolsó Tátra túra alkalmával született a költemény, mert talán azon versenyeztünk, hogy ki ír a megadott szavakból jobb verset. És ez lett az enyém: :)







(Ez a kedvenc képem arról a túráról. Gyönyörű volt. Ha jobb gépem lenne...)

Jaj de szép hely ez a Tátra
De sok itten a fenyőfa.
Moszkvics slusszkulcs nincsen nálam
Tegnap leesett az állam.
Láttam szarvasbogarat,
meghúzta a hajamat.
Gumicsizma helyett bakancs,
csupa vízhólyag a tappancs.
Az út menti bokor málna,
Nekem piros jelzőlámpa.
Gyertek irány ja Tátrába,
Anyám egyetlen jószága. :)








Ez meg a másik kedvencem. És nem photoshoppoltam.


















Egy elmaradhatatlan csúcsfotó a csúcson csúcscsapatról... csak a kemények :D













Ez a 90ezredik halálfélelmem közben készült kép, adrenalin a plafonon.

Május 22.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.



Minden árad, fut, remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Gyerekmaros ambivalenciája

Akármilyen büdös, fáradt és koszos vagyok, egyszerűen úgy érzem, ha most nem írok, nem fogok tudni az anallal foglalkozni. Bár kezdem azt érezni, hogy néha túl nagy az olvasóközönség ahhoz, hogy őszintén tudjak írni, és bár külön-külön mindegyikőtöket szeretlek, mindegyikőteknek meg akarok felelni, ezért néha nehezemre esik a saját igazságomat leírni, dehát mindegy...

Baromi jó érzés, amikor felírják a gyerekek a táblára, hogy Anna és Rita a legjobb csopvez, és rajzolnak neked, és teleírják a papírt a neveddel, hogy Rit@ és amikor elkezdenek kötekedni, és be kell őket kergetned a nyakig érő fűbe, és ott agyoncsikizni, vagy amikor egy fél csoport egész hazaúton bököd, és lesben állnak, hogy mikor tudnak elkapni, és rohangásznak, és közben nézed a felnőttek mosolygós arcát, és odabújnak hozzád, és anya-érzésed van. És minden szép és jó és hülyeséges és lökött és gyerek vagy újra, ami jó.
De. Valami hiányzik. Tudod, hogy ott van, de el nem éred. Papolnak róla egy egész estén keresztül, és nem érzed. Már egy hónapja nem érzed. Vagy talán több. Felszín, sekélység, hol a mélység, (hm, ez lehet egy verssor :)) Úgy érzed, nem tartozol hozzá, hogy kicsi vagy hozzá, nem ismered, ő ismer. Nagyon próbára akar tenni. A türelmemre utazik. Egy sorozatos kudarc vagyok magamnak, a félévem szintén az. Az önbecsülésem a béka feneke alatt van, és nagyon magam alatt vagyok, csak ebből sokan nem láttok/nak semmit. El tudom játszani. Jó színész vagyok. El tudom játszani, hogy minden happy, és peace and love, de magamnak nem tudok hazudni, és akik ismernek azoknak is elég jól és hamar kiderül. Nekik sem tudok hazudni. Szóval így állok, és erre odaküld. Oda ahol saját magamból kellene adnom, amikor tökre azt érzem, hogy nincs mit. Azt, hogy belül valami üresség tátong, ami tele van az önzés köddel. Fejjel tudom, tudom, hogy ez nem igaz. Tudom azt hogy van miért hálát adni. De nem, de mégsem. De mégsem tudom. Érzem a kőkemény határaimat, az átugorhatatlanokat, amik miatt rengeteget szenvedek, de ez a végességemből fakad. Ha végtelen lehetnék, akkor milyen jó lenne... És Ő mégis ott volt, de én nem találtam egyszerűen. Csak azt éreztem, hogy mit keresek én itt? Én erre nem vagyok alkalmas. Hogy tehetetlen vagyok. Nem voltam ott, du/dx-ek röpködtek a szemem előtt, amikor lehunytam. Az ismeretlentől való félelmem feloldhatatlanságából fakadó beilleszkedési zavar, a kapcsolataim rendezetlensége, és saját magam voltam magamban. Amikor saját magamat félre kellett volna tennem, és Rá figyelni. De a gyerekekben ott volt. Ott volt, ott volt. Igen és valahogy valami mégis más, ahogy most hazaértem, más a szoba más a berendezés, ismeretlenek az emberek. Fura.
Nézem ezt a szent bigyót. Boldogság együtt Istenben... Facsipesz. Két fele. A férfi és a nő. És azon gondolkodom, tényleg erre hív-e? Vagy talán azért vagyok ekkora kudarc nyomás alatt, hogy egy hirtelen 180 fokos fordulatot véve, hagyjam ott az egészet, és menjek-e ki Nagykárolyba. Ott mondhatnám, hogy Kicsi szívem!, nap mint nap. Ahogy Judit nővér teszi. Mit akarsz tőlem? Mit... Vajon szét tudám-e törni ezt a csipeszt? A fele nem áll meg önmagában. Sok esetben. Viszont... De mire jó egy fél csipesz?
Valami furcsa érzés árasztja el a pici szívemet, de nem tudom mi, csak hogy kettős, félig szép és félig félelmetes. Olyan jó lenne, ha valaki megölelne megölelne megölelne megölelne...

Érintsd meg lelkemet, s én megérintem arcodat.

(Töredék)

Kék tenger partján szép zöld szoknyában
Szőke hajú lány áll egy szalmakalapban
Barna szemében szikrázó láng tüze lobban
Két kicsi tengeri csillag játszik lenn a homokban

Áll szakadatlan ott, hol senki sem ismeri őt.

A felhők felett mindig kék az ég

(R)
A felhők felett mindig kék az ég
Ha észre nem veszed néha, sose félj
Mert Jézus mondja, Én vagyok a fény
Ő fakaszt szivárványt, ha az élet kemény.


A bűn kígyója szívem szorongatja,
Könnyeim savként marják arcomat.
Aviharos tenger a bárkát felborítja
S villám tépi szét a legszebb álmomat.

Hát mit tehetnék ó Uram!
Szívemben sok-sok tüske van.
Az élet terhe a vállamat húzza,
A gonosz az almát a kezembe nyomja.

(cím nélkül)

Fejemet válladra hajtom
Kezem a te két kezedben,
Sűrű rácsokként sző körbe az alkony
Eltévedtem két mélybarna szemedben.

Minden tárgyban ott rejtőzöl,
Te vagy a tücsök, a búza,
Hiányod mindig szaggat itt belülről,
Hervadva áll a sárga rózsa.

Messze vagy már, egyedül kell.
Várlak, mikéntha istenre várnék.
Magányom poharát kérlek vedd el.
S látlak is, pedig csak egy árnyék.

Apám, s Atyám helyett akarom,
Légy te az, ki majd mindenem lesz.
Te légy bennem a tartalom
Te, aki minden percet ezüstre festesz.

Légy istenem, legyél szolgám.
S pusztítson el a szerelem
Eméssz el, miként rönköt a láng
Nem kell nekem a kegyelem.

De halj meg magad is nyomban,
S dőlj porba isten-szobor.
Ahogy a láng is ellobban
Fogadjon fiává a nyomor.

S te pedig gyilkos szerelem
Ki mézzel csalogatsz vesztembe
Akarom maradj velem
Add gyilkos nyiladat kezembe.

Fejemet válladra hajtom,
Kezem a te két kezedben,
Nagy szárnyát teríti ránk az alkony,
S égető tűz ég mélybarna szemedben.

2010

Nagyon fáj

Vérző kés
Édes ajak
Szelíd hang
a Gondokon
Homlokon
Monoton
Verőér.

Égető pénz
Fekete jégcsap
Lobogó ország
Szaggató
Hallgató
Halk manó
Törpe.

Lila dal,
Zöld zene
Köröző
Keselyű
Keserű
Hegedű-
sírás.

2009

Neked

Mondani akartam
De nem jöttek a szavak
Kiáltani akartam,
De üres volt a tér
Csak bámultam a földet,
de éreztem és tudtam
Csak egy szót adok most neked:
Szeretlek!

2008

Ifjonci versek

Régi vers- és daltöredékek, kezdemények, sorok következnek, amikről eleinte úgy gondoltam, hogy rosszak, de végülis annyira nem. 2008-2010 Akkoriban még nagyon sokáig íródtak a versek, ezért nem biztos, hogy mindegyik végig ugyanarról szól, vagy lehet, hogy nagyon nincs befejezve. Vagy már magam sem tudom miről szól. Van egy, amire például tegnap jöttem rá, hogy mit jelent. :) Hát van ilyen. Az ember sokszor nem érti még saját magát sem.

Kimaradt részletek a Kis Hercegből

9,5. fejezet

Ment mendegélt a Kis herceg. Egyre csak az otthon hagyott rózsája járt az eszében. Nem sajnálta. A virág mindig csak bántotta. Ő búra alá tette, öntözgette, védte naptól, széltől, vihartól, és soha semmi mást nem kapott cserébe, csak szemrehányást, hiúságot, önzést, elégedetlenséget. Hát nem bánta.
Ahogy ment, egyszer csak egy rét közepén találta magát. A rét pedig tele volt gyönyörű virágokkal.

-Kik vagytok? -kérdezte a Kis Herceg.

-Pitypangok- válaszolták a virágok, s a lengedező szélben ide-oda ingatták bóbitás fejüket.

Suttogtak. Nem lehetett tisztán érteni, de mintha szirének hangja lett volna. Zöld ruhájukat lobogtatták, és csak suttogtak. A Kis Herceg pedig közéjük lépett. Lehajolt, és letépett egyet. Ám ahogy leszakította a kis virágot, a szél belekapott a pici ejtőernyőkbe, és leszakította azokat. Megcsúfítva állt a kidíszített bóbita a Kis Herceg ragacsos kezében, mert a virág még össze is maszatolta, amikor letépte őt. Sajnálkozva nézte szegény pitypangocskát a Kis Herceg. Összeszorult a szíve.

A többi pitypang már nem suttogott, nem búgtak-zúgtak, csönd lett a réten. Így szólt a Kis Herceg:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek.

Azzal pedig továbbment.

15,75. fejezet

Mielőtt az öregurat otthagyta volna bolygóstul mindenestül, a Kis Herceg még egy utolsó pillantást vetett a B-216-os kisbolygóra, ami nem volt nagyon messze a 330-as kisbolygótól. Még lehetett látni a vulkánokat is. Talán, mintha a rózsáját is látta volna. Vagy csak képzelődött?

Tekintetét a földre szegezte. A cipője orra előtt pedig megpillantott egy apró fehér virágot.

-Hát te ki vagy? -kérdezte.

-Százszorszép- felelte a virág, és csak mosolygott.

Tisztán szépen állt a Kis Herceg előtt, és ingott-ringott. Sugárzó hófehér arca ragyogott, ahogy tekintete szembetalálkozott a Kis Hercegével. A Kis Herceg lehajolt, nézegette, nézegette, aztán végül leszakította, és a kalapja mellé tűzte. Így indult hosszú útjára. Ahogy ment mendegélt, a virág rövidesen megszólalt:

-Szomjas vagyok!

-Itt nincs víz, majd ha megérkezünk a Földre.

A virág elszomorodott. Tudta, hogy addig nem fogja kibírni. Nem is szólt többet. Szirmai szép lassan lekókadtak, fonnyadozni kezdett. Utolsó mosolyával próbálta még palástolni szenvedését. Mire megérkeztek a Földre, a Kis Herceg már csak egy összeszáradt gazt talált a kalapjába tűzve.

Hirtelen eszébe jutott a rózsája, az egyetlen, akit otthonhagyott, és sírni kezdett.

20. fejezet

Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.

És az utak mind az emberekhez vezetnek.

- Jó napot! - mondta.

Virágzó rózsakert előtt állt.

- Jó napot! - mondták a rózsák.

A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.

- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.

- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.

- Ó! - mondta a kis herceg.

És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!

"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."

És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."

Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.

21. fejezet, amelyben a rókával találkozik, megszelídíti, és még más is történik:

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Kistérdszéli Katica

Szívem kulcsát keresem
Magas fűben nem lelem.
Egyszer mindent megérthesz
Tükröm mögé benézhetsz.

Magyar Katolikus Egyház problémamegoldási módszerei

Nem szimpatikus neked a másik? Nem baj! Fojts le magadban mindent. Egy katolikus jó keresztény nem vág gorombaságokat mások fejéhez. Csak mosolyogj rá. Aztán főjj meg a saját fortyogó dühöd levében. Beszélj róla a háta mögött, másoknak! És mondd el minden aljas gaz boszorkánynak. Igen. Attól minden bizonnyal megnyugszol majd. És ha netalán odamenne, hogy megpróbálja tisztázni a dolgokat? Mondd azt, hogy az érdemszerzés ideje lejárt, és hogy nincs megbocsátás. Végülis ezt hirdejtük, nem? Viselkedj óvodás gyerek szintjén. Ne hallgasd meg a másik felet. Elég, ha az egyiktől tájékozódsz. És ítélkezzél. Lehetőleg minnél alattomosabb módon. Légy szíves. Ja és azzal pedig véletlenül se foglalkozzál, hogy ez a másiknak esetleg rosszul eshet.

Ajándék vers II. - HM

Ragyogás

Ragyogó szemek- kész labirintus.
Titokzatos, rejtett, igéző világ.
Halkan nyíló ablakok, lassú ritmus.
Erő és gyöngédség csalóka pár.

Egy pillantással beljebb: bontakozás.
Elgördülnek a gátló göröngyök.
Metszetet alakít a találkozás.
Ott már látom, mi okozza örömöd:

Két kisgyerek zsibongó hangja,
Napfényben ázott nyári fák árnyéka,
Széltől rojtos pázsit illatos lángja,
Megszürkült fénykép égi zamata.

Ajándék vers I. - RB

Ritának

Ha szíved kulcsát eldobod,
S önmagadban elmerülsz
Épp abba a csapdába lépsz
Mitől félve menekülsz.

2011. május 1.

... és egy könyv

John Powell:
Miért félek attól, aki vagyok?

Semmilyen negatív kritikával nem illethető könyv. Egyszer mindenkinek a kezébe kell vennie, ahogy mindenkinek fel kell tennie magának ezt a kérdést. Javasolt, hogy a kedves olvasó várja meg míg eljut a kellő érettség szintjére, különben egy kukkot nem fog érteni. Mondjuk ne 14 évesen kezdje el olvasni, ahogy én tettem először.

Tartalom röviden és tömören:
Annyi vagy, amennyit másokkal megosztasz önmagadból!





A könyv utolsó fejezete:

A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK AZ IGAZSÁG

Mindaz, amit ebben a könyvben elmondtunk, arra ösztönöz bennünket, hogy önmagunkkal- gondolatainkkal és érzelmeinkkel - kapcsolatban nyíltak és megbízhatóak legyünk; hogy őszinték legyünk önmagunkhoz és másokhoz.
Elmondhatom neked, ki vagyok én, őszintén és becsületesen megoszthatom veled érzelmeimet, és ez lesz a legnagyobb ajándék, amit magamnak és neked adhatok. Még ha gondolataim és érzelmemim nem okoznak is neked örömet, akkor is az marad a legnagyobb szívesség, hogy nyíltan és őszintén feltárom magam. Amennyire képes vagyok rá, megpróbálok őszinte lenni magamhoz, és megpróbálom őszintén közölni magam veled.

...

Ez kétirányú utca. Ha őszinte vagy velem, s ha elmondod sikereidet és nehézségeidet, fájdalmaidat és örömeidet, az segítségemre lesz, hogy én is szembenézzek sajátjaimmal. Segíteni fogsz, hogy igazi személyiséggé váljak. SZükségem van a nyitottságodra és őszinteségedre, neked pedig az enyémre. Segítenél? Megígérem, hogy én is megpróbálok neked segíteni. Meg fogom próbálni elmondani neked, ki vagyok én valójában.

AHHA!

Vihar kavart

Szél korbácsolja lelkem hullámait,
Törtet az orkán, merül egy dinamit,
Tajtékot vernek a verejték habok,
Fuldokló felkiált, Istenem, hol vagyok?

Minden körülöttem mély és hamuszürke,
Hol van a láthatár, a tengernek széle?
Égig érő hullám átzúdul fejemen,
Elmerűlök aztán, s elönt a félelem.

Sós könnyem a tenger vizével elvegyül,
Tehetetlenségem tömeggé nehezül,
Félek nagyon, míg a mélyben vagyok,
Egy utolsó vergődés, mielőtt meghalok.

Mellékvers:

Homokos parton fekszem,
Szemem résnyire nyitom,
A kisímult tengeren,
Vár imbolygó csónakom.