Feküdt. Úgy látszott, mintha nem történne semmi. Csend volt körülötte. Benne pedig óriási mély sötétség. Egy fekete lyuk tátongott a szíve közepén, egy isten alakú űr, egy mély kút, amit a közelség hiánya és az egyedüllét ásott. Olyan mély, amelybe bárki belenézett, nem láthatott le az aljáig, csak a poshadt víz szagát érezhette, és a visszhangot, mely lidércesen verődött vissza a mohás falról. Nem hitt a közelségben, egyetlen emléke az volt, amikor az édesanyja szívét hallotta dobogni a feje fölött. Soha nem engedett közel senkit. Elöntötte a sötétség, ami még mélyebb és hangtalanabb volt, mint a szobában a villany hiánya. Képek jelentek meg előtte alkoholról, buliról, drogról és az öngyilkosságról. Nem akart az lenni amit vártak tőle. Nem akart az lenni, ami felé tartott. Félt a rá váró kihívásoktól, és kényszerű börtönöktől. Nem hitt. De azt mondta, ha létezik isten, akkor létezik közelség is. A mélységeket akarta megélni, az elszakadást, a fájdalmat, olyan pusztító fájdalmat, ami merően átalakítja azt, aki ő volt. Metsző fájdalmat, ami leszakítja a fél kezét, annyira fáj, hogy a végén eljusson a közelség fogalmához, amennyire az ember közel juthat e fogalomhoz. Pedig úgy nézett ki, mint aki alszik, és az egész házban nem történt semmi.
Az elveszett bárány
"Mondom nektek: éppen így jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre". Lk 15,7
Miért van az, hogy a mennyben jobban örülnek annak, ha valaki rossz útról visszajön, és miért nem értékelik jobban azt, aki végig ott volt. Miért?... Tökéletesen igazságtalannak tűnik. Olyasminek, mint a mai autóbiztosítási rendszer. Azoknak nyújt kedvezményt, akik frissen jöttek. Akik évek óta hűségesen egy helyen kötnek biztosítást, azoknak sokkal kisebb kedvezmény jár. Ez utóbbit amúgy mindig felháborítónak tartottam. S nem értettem az előbbit sem.
Vagy a tékozló fiú történetében annyira egyetértettem a fiú bátyjával, akit zavart, hogy öccse, miután jól kiélvezte az életet, hazajött és még őt ünneplik - mikor ő meg, kicsit hozzá nem téve, végiggürcölte otthon az életét, neki sokkal nehezebb volt és még csak nem is értékelik.
Jobban örülnek a mennyben. Vigyük ezt tovább. A mennyország Isten országa. Az Isten országa hol van? Hát hol, itt köztünk! A Földön. Hogy miért örülnek jobban egy visszatérőnek... Azért, mert ő szabad. Szabad akaratából tért vissza. Sokan, akik az atyai háznál maradnak, azért maradnak ott, mert félnek attól, hogy ha elmennek, megbűnhődnek. Hogy nem jutnak a mennyországba. És az az egyetlen vigasztalásuk, hogy azt mondhatják, a másik, aki elment, rosszabb náluk. De ez nem igaz! Nincs jogunk egymás felett ítélkezni. Aki ott marad, az vállalja hogy ott marad. Hisz oly kegyetlen Istenben hisz, aki azt mondja, hogy ha picit is élvezed az életedet, akkor elkárhozol? Ilyen Istenben kár volna hinni. S aki ilyen Istenben hisz, magára vessen. Aki félelemből marad ott, és nem szabad akaratából, azoknak nem nagyon lehet örülni. Pont azért, mert ők nem szabadok. Márpedig félelemből szolga lehetsz, de FIÚ sosem! Nem szerethetünk félelemből. Követhetünk utasításokat félelemből, de az nem belülről fog jönni.
Van azonban egy furcsa tény, amelyre tegnap bukkantam rá. A tékozló fiút ünnepli mindenki, de a testvérének maradt meg a vagyona. A tékozló fiú élete végéig hordozza tékozlása sebeit. Ám testvére pedig... Nos neki sok vagyona van, de nem szabad annak elköltésére.
Néha fontos, hogy elvesszünk. Hogy körbenézzünk, milyen lenne a világ, ha máshogy csinálnánk. Hogy rájöjjünk, a Nap akkor is ugyanúgy felkel és ugyanúgy lemegy. Valóban szabadok vagyunk, s ez a legnagyobb ajándékunk. Ha és amennyiben Isten közelében lenni jobb, mint tőle messze, akkor visszatalál az ember. Csak nem szabad túl messzire eltávolodni tőle.
Ahogy a gyermek is ellöki magától szüleit kamaszkorában. Aztán később, öt-tíz év múlva visszatalál hozzájuk, s mélyebben megérti őket.
Miért van az, hogy a mennyben jobban örülnek annak, ha valaki rossz útról visszajön, és miért nem értékelik jobban azt, aki végig ott volt. Miért?... Tökéletesen igazságtalannak tűnik. Olyasminek, mint a mai autóbiztosítási rendszer. Azoknak nyújt kedvezményt, akik frissen jöttek. Akik évek óta hűségesen egy helyen kötnek biztosítást, azoknak sokkal kisebb kedvezmény jár. Ez utóbbit amúgy mindig felháborítónak tartottam. S nem értettem az előbbit sem.
Vagy a tékozló fiú történetében annyira egyetértettem a fiú bátyjával, akit zavart, hogy öccse, miután jól kiélvezte az életet, hazajött és még őt ünneplik - mikor ő meg, kicsit hozzá nem téve, végiggürcölte otthon az életét, neki sokkal nehezebb volt és még csak nem is értékelik.
Jobban örülnek a mennyben. Vigyük ezt tovább. A mennyország Isten országa. Az Isten országa hol van? Hát hol, itt köztünk! A Földön. Hogy miért örülnek jobban egy visszatérőnek... Azért, mert ő szabad. Szabad akaratából tért vissza. Sokan, akik az atyai háznál maradnak, azért maradnak ott, mert félnek attól, hogy ha elmennek, megbűnhődnek. Hogy nem jutnak a mennyországba. És az az egyetlen vigasztalásuk, hogy azt mondhatják, a másik, aki elment, rosszabb náluk. De ez nem igaz! Nincs jogunk egymás felett ítélkezni. Aki ott marad, az vállalja hogy ott marad. Hisz oly kegyetlen Istenben hisz, aki azt mondja, hogy ha picit is élvezed az életedet, akkor elkárhozol? Ilyen Istenben kár volna hinni. S aki ilyen Istenben hisz, magára vessen. Aki félelemből marad ott, és nem szabad akaratából, azoknak nem nagyon lehet örülni. Pont azért, mert ők nem szabadok. Márpedig félelemből szolga lehetsz, de FIÚ sosem! Nem szerethetünk félelemből. Követhetünk utasításokat félelemből, de az nem belülről fog jönni.
Van azonban egy furcsa tény, amelyre tegnap bukkantam rá. A tékozló fiút ünnepli mindenki, de a testvérének maradt meg a vagyona. A tékozló fiú élete végéig hordozza tékozlása sebeit. Ám testvére pedig... Nos neki sok vagyona van, de nem szabad annak elköltésére.
Néha fontos, hogy elvesszünk. Hogy körbenézzünk, milyen lenne a világ, ha máshogy csinálnánk. Hogy rájöjjünk, a Nap akkor is ugyanúgy felkel és ugyanúgy lemegy. Valóban szabadok vagyunk, s ez a legnagyobb ajándékunk. Ha és amennyiben Isten közelében lenni jobb, mint tőle messze, akkor visszatalál az ember. Csak nem szabad túl messzire eltávolodni tőle.
Ahogy a gyermek is ellöki magától szüleit kamaszkorában. Aztán később, öt-tíz év múlva visszatalál hozzájuk, s mélyebben megérti őket.
Isten és a foci - a vallás és a Fradi :)
Tegnap este egyik kedvenc időtöltésemnek hódoltam. Éjféltől vagy két órán keresztül gondolkoztam. Persze akik ismernek azt gondolják, hogy én egész nap gondolkozom, de ez egyáltalán nem igaz sajnos. Egész nap agyalok, de csak sokkal ritkábban tudok úgy igazán jól, mélyen gondolkozni. És tegnap... Megvilágosodtam. Isten olyan, mint a foci.
Sokan rajonganak érte. Sokan gyűlölik és inkább arrébb ülnek, ha róla esik szó, nehogy megint erről kelljen hallani. Vannak olyanok is, akik csak ünnepeken figyelnek fel rá (pl. húsvét, vagy foci vb) és vannak, akiket igazából nem érdekel az egész.
De hogy jön a képbe a vallás. Múltkor egy beszélgetésemben előkerült, hogy én gyerekkorom óta Fradi-drukker vagyok. S hogy lehet ez, mikor a fradisták egy jelentős része szélsőjobboldali, én pedig ettől távol állok. Hát, itt jön képbe az, hogy a Fradi nem mást jelent ebben az allegóriában, mint a vallást. Miért vagyok Fradi-drukker? Már a nagyapám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is legtöbben a Fradinak drukkoltak. Nem mellesleg Ferencvárosban élek. Az ő meccseikre ráadásul sokkal könnyebb volna kimenni, mint mondjuk a Debrecenére, vagy ha még messzebb megyek, a Barcelonáéra.
Miért mondom ezt? Miért vagyok én katolikus? Már édesanyám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is a legtöbben katolikusok voltak. Nem mellesleg az egész baráti köröm szinte katolikus. És sokkal könnyebb eljutni egy katolikus misére, mint mondjuk egy zsidó, vagy egy mohamedán szertartásra.
A focit önmagában nem lehet szeretni. Kell valamilyen csapat, amin keresztül lehet nézni. Persze lehet magunkban is elmenni focizni, barátokkal. De az más élmény lesz - hozzáteszem, nagyon fontos élmény!!! Ha másokkal beszélgetek, akkor leginkább a csapatokon keresztül tudok beszélgetni a fociról. Hogy milyen volt ez vagy az a meccs.
És itt jön be a képbe az a számomra eddig érthetetlen dolog, hogy hogy lehet az, hogy igazából lényegtelen, melyik valláshoz tartozom. Hiszen a fradisták szidják az újpestieket és viszont. Egyik jobb, mint a másik? Persze hogy nem! (No jó, jelen esetben persze a fradi jobb, de ez más kérdés...) Szóval attól függ, hogy melyik a jobb, hogy melyik táborban vagyunk. Mindenesetre ez nem jelenti azt, hogy ha az egyik táborban vagyok, annak nem látom, nem láthatom a hibáit. És nem szólhatok fel ellene. Miért ne tehetném? Ha nem értek vele egyet, nem fogok huhogni a feketebőrű játékosok láttán. S akkor nem vagyok igazi fradi-drukker? Hát, ha ezen múlik, akkor valóban nem. Ugyanígy, ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok igazi katolikus, ha ezt vagy azt másként csinálom, mint az előírás. Ki mondja meg nekem, hogy mikor leszek igazi katolikus. Végső soron ugyanis mindegyik tábor ugyanazon dolog felé tart. S már régen rossz, amikor egymást kezdik szidni. Vallásháborúk vagy focibotrányok. Ekkor az egész elveszti lényegét.
A foci jó dolog. Ne rontsuk el.
Sokan rajonganak érte. Sokan gyűlölik és inkább arrébb ülnek, ha róla esik szó, nehogy megint erről kelljen hallani. Vannak olyanok is, akik csak ünnepeken figyelnek fel rá (pl. húsvét, vagy foci vb) és vannak, akiket igazából nem érdekel az egész.
De hogy jön a képbe a vallás. Múltkor egy beszélgetésemben előkerült, hogy én gyerekkorom óta Fradi-drukker vagyok. S hogy lehet ez, mikor a fradisták egy jelentős része szélsőjobboldali, én pedig ettől távol állok. Hát, itt jön képbe az, hogy a Fradi nem mást jelent ebben az allegóriában, mint a vallást. Miért vagyok Fradi-drukker? Már a nagyapám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is legtöbben a Fradinak drukkoltak. Nem mellesleg Ferencvárosban élek. Az ő meccseikre ráadásul sokkal könnyebb volna kimenni, mint mondjuk a Debrecenére, vagy ha még messzebb megyek, a Barcelonáéra.
Miért mondom ezt? Miért vagyok én katolikus? Már édesanyám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is a legtöbben katolikusok voltak. Nem mellesleg az egész baráti köröm szinte katolikus. És sokkal könnyebb eljutni egy katolikus misére, mint mondjuk egy zsidó, vagy egy mohamedán szertartásra.
A focit önmagában nem lehet szeretni. Kell valamilyen csapat, amin keresztül lehet nézni. Persze lehet magunkban is elmenni focizni, barátokkal. De az más élmény lesz - hozzáteszem, nagyon fontos élmény!!! Ha másokkal beszélgetek, akkor leginkább a csapatokon keresztül tudok beszélgetni a fociról. Hogy milyen volt ez vagy az a meccs.
És itt jön be a képbe az a számomra eddig érthetetlen dolog, hogy hogy lehet az, hogy igazából lényegtelen, melyik valláshoz tartozom. Hiszen a fradisták szidják az újpestieket és viszont. Egyik jobb, mint a másik? Persze hogy nem! (No jó, jelen esetben persze a fradi jobb, de ez más kérdés...) Szóval attól függ, hogy melyik a jobb, hogy melyik táborban vagyunk. Mindenesetre ez nem jelenti azt, hogy ha az egyik táborban vagyok, annak nem látom, nem láthatom a hibáit. És nem szólhatok fel ellene. Miért ne tehetném? Ha nem értek vele egyet, nem fogok huhogni a feketebőrű játékosok láttán. S akkor nem vagyok igazi fradi-drukker? Hát, ha ezen múlik, akkor valóban nem. Ugyanígy, ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok igazi katolikus, ha ezt vagy azt másként csinálom, mint az előírás. Ki mondja meg nekem, hogy mikor leszek igazi katolikus. Végső soron ugyanis mindegyik tábor ugyanazon dolog felé tart. S már régen rossz, amikor egymást kezdik szidni. Vallásháborúk vagy focibotrányok. Ekkor az egész elveszti lényegét.
A foci jó dolog. Ne rontsuk el.
Kaptam
Karácsonyi
üzenet
Karácsony van szép kedvesem
Fáj a messzeség
De mégis közel hozlak kicsit
Mielőtt a láng elég.
Sokszor jársz itt a fejemben
Szívem teérted dobog
S hidd el nekem szép kedvesem
Nem is apró ez a dolog.
Néha nagyon nehéz Veled,
De örülök, hogy vagy Te nékem
S van, hogy úgy is közel kerülsz
Hogy eltűnsz a messzeségben.
Rengeteget alakultál
Az elmúlt másfél év alatt
Csúnya szúrós kis süniből
Manó lettél kezem alatt.
Sokat küzdünk és vesződünk,
Jajj de felesleges, Maszat…
Kutyából nem lesz szalonna
S belőled sem válik Vacak.
Különbözünk, de ez így jó
Hisz kinek kell már két egyforma?
Nekem talán szóban könnyebb
Neked jobb az írott forma.
Én ordítok ha megbántanak
Te magadba bújsz, s nem jössz elő
Az én taktikám nem a legjobb,
De hidd el, a tiéd se nyerő.
Ne felejtsük el azonban
Azt a sok-sok hasonlóságot
Két egyforma kis kutyaként
Ugatjuk az egész világot.
Szeretlek Téged, néha nem jól
De most elmondom Neked,
Hogy mikor kedvesen odabújsz
A legtöbb, mit adni lehet.
Hidd el Ritus, észrevettem
Mostanában kedves szavad
Nagyon sokat jelent nekem
Hogy ezt adod, drága Maszat.
Kérlek Téged segíts Nekem
Erősítsük egymást, békében
Ne csak itt, most, karácsonykor,
De a hétköznapok közönyében.
Hosszú szerelem
Összegabalyodott a lelkem a tiéddel
Úgy hogy már nem tudom, hol kezdődök én,
és hol végződsz te, a másik lény,
akinek kezébe tettem életem,
s riaszt, mint a tűz, mely bűvöli lényegem,
és olyan kusza, zagyva,
mint ezeknek a soroknak a hossza
rím sincs benne...
és nem értem,
Ki vagy Te nékem?
Benned magam kerestem, hasonlóságot,
és szerettelek, mert én voltál Te,
és mégsem szerettelek... jól
a tányért a földhöz csaptam
hányszor és hányszor mondtam és fogadtam
"Most már elég"
"Annyi mindent... és még mindig nem elég?"
Róka voltam,
vad és meg nem szelidített,
a közelségre vágytam és mégse vágytam,
mint aki a tengerből halat és szemetet is merített,
féltem és mégis vágytam.
Menekültem, és hittem, hogy szerelmes vagyok,
és írtam verseket mindenről:
életről halálról, hitről, Istenről,
csak egyedül szerelmest sosem tudtam,
mindig csak húztam és halogattam,
és sosem tudtam, nem jöttek a rímek,
sem ötlet.
Minden versemnek szépen megszerkesztett volt a váza
különleges, mint a csiga háza,
csak pont a legfontosabbat nem montam el soha,
nem voltak rá sem szavak sem forma,
és próbáltam, de nem ment,
a szavak fele mindig szétment,
és a legszebben akartam, de kicsúszott
az összes szó csorbán búcsúzott,
és azt mondta nemjó!
Hát ha nemjó, nem jó!
S most itt állok ilyen pőrén,
egyszerű szavakat nyökögvén,
vagy próbálva dadogni,
mikrofonba harsogni,
vagy mindegy hogyan,
csupaszon és szegényen,
bevallva, hogy nincs semmi másom,
mint a reményem,
és egyszerű dadogásom,
sem szónoki,
sem művész,
csak egyszerű
tűzvész:
Szívem szívednek ütközött,
Két májusi biciklikerék között,
és hagytam, hogy ujjadnak lágy hajlása,
a kezemet megkoronázza,
s hagytam,az ujjbegyek érintését,
s a szemek fénylő rését.
Egy fényképem is van,
idézet alatta:
Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket.
Tudtam, hogy jó pár,
bármennyire kár
a sok konfliktus, teher,
amit le kell
győzni,
és megoldást főzni:
Tanultam,
újra és újra megbotoltam,
és csodáknak tanúja voltam,
mikor százkilométerekre távol
földeken, mit nem ugyanazon határ határol,
egyszerre dobbant velem szíved, és
egyszerre lobbant új életre a fény,
egyszerre motoz agyunk, és
egyszerre együtt vagyunk.
Azóta, hogy a májusi nap megvillant akkor a küllőn,
ujjaid érintését itt hordom a szívemben külön,
testvérem,
ikertestvérem,
Felem, Másom, Mindenem,
Akinek talán teremtve lettem hirtelen,
Annyi kavar
és csavar,
s a nyűg
csak nyög.
Ki vagy Te nékem?
Talán én sem értem...
Csak szíved szívemnek ütközött,
lelkem a tiéddel összegabalyodott,
énem a lényedbe belehabarodott.
S közelségedtől félek.
A vad háborúba ájult Szerbiából,
Szeretlek, s nem mondtam el jól sosem.
Játszót játszó, ostoba semmi játék,
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
Ösztöneimmel belemartalak
Hangod befonja álmom,
Kezed párnámra hull elalvó nyírfaág,
De benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik
A sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal
Hűs tenyeredben!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom,
Mert nem tudok én meghalni se élni se nélküled, immár.
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőben,
Mint a Mont Blanc csucsán a jég.
A nagyokat sorolom, de nem elég,
szétgurulnak, mint a golyók szanaszét.
Hitemet és erőmet adom neked,
nem szerelmet ígérek,
nem mosolyba takart haragot,
biztonságot inkább, hangot,
nyílt beszédet,
bensőséget, és meghittséget,
a szenvedélyt és megfeszítettséget,
a hűséget és az igent,
hogy a szerelmünk soha
ki nem alvó parázs
legyen.
Balázs!
Úgy hogy már nem tudom, hol kezdődök én,
és hol végződsz te, a másik lény,
akinek kezébe tettem életem,
s riaszt, mint a tűz, mely bűvöli lényegem,
és olyan kusza, zagyva,
mint ezeknek a soroknak a hossza
rím sincs benne...
és nem értem,
Ki vagy Te nékem?
Benned magam kerestem, hasonlóságot,
és szerettelek, mert én voltál Te,
és mégsem szerettelek... jól
a tányért a földhöz csaptam
hányszor és hányszor mondtam és fogadtam
"Most már elég"
"Annyi mindent... és még mindig nem elég?"
Róka voltam,
vad és meg nem szelidített,
a közelségre vágytam és mégse vágytam,
mint aki a tengerből halat és szemetet is merített,
féltem és mégis vágytam.
Menekültem, és hittem, hogy szerelmes vagyok,
és írtam verseket mindenről:
életről halálról, hitről, Istenről,
csak egyedül szerelmest sosem tudtam,
mindig csak húztam és halogattam,
és sosem tudtam, nem jöttek a rímek,
sem ötlet.
Minden versemnek szépen megszerkesztett volt a váza
különleges, mint a csiga háza,
csak pont a legfontosabbat nem montam el soha,
nem voltak rá sem szavak sem forma,
és próbáltam, de nem ment,
a szavak fele mindig szétment,
és a legszebben akartam, de kicsúszott
az összes szó csorbán búcsúzott,
és azt mondta nemjó!
Hát ha nemjó, nem jó!
S most itt állok ilyen pőrén,
egyszerű szavakat nyökögvén,
vagy próbálva dadogni,
mikrofonba harsogni,
vagy mindegy hogyan,
csupaszon és szegényen,
bevallva, hogy nincs semmi másom,
mint a reményem,
és egyszerű dadogásom,
sem szónoki,
sem művész,
csak egyszerű
tűzvész:
Szívem szívednek ütközött,
Két májusi biciklikerék között,
és hagytam, hogy ujjadnak lágy hajlása,
a kezemet megkoronázza,
s hagytam,az ujjbegyek érintését,
s a szemek fénylő rését.
Egy fényképem is van,
idézet alatta:
Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket.
Tudtam, hogy jó pár,
bármennyire kár
a sok konfliktus, teher,
amit le kell
győzni,
és megoldást főzni:
Tanultam,
újra és újra megbotoltam,
és csodáknak tanúja voltam,
mikor százkilométerekre távol
földeken, mit nem ugyanazon határ határol,
egyszerre dobbant velem szíved, és
egyszerre lobbant új életre a fény,
egyszerre motoz agyunk, és
egyszerre együtt vagyunk.
Azóta, hogy a májusi nap megvillant akkor a küllőn,
ujjaid érintését itt hordom a szívemben külön,
testvérem,
ikertestvérem,
Felem, Másom, Mindenem,
Akinek talán teremtve lettem hirtelen,
Annyi kavar
és csavar,
s a nyűg
csak nyög.
Ki vagy Te nékem?
Talán én sem értem...
Csak szíved szívemnek ütközött,
lelkem a tiéddel összegabalyodott,
énem a lényedbe belehabarodott.
S közelségedtől félek.
A vad háborúba ájult Szerbiából,
Szeretlek, s nem mondtam el jól sosem.
Játszót játszó, ostoba semmi játék,
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
Ösztöneimmel belemartalak
Hangod befonja álmom,
Kezed párnámra hull elalvó nyírfaág,
De benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik
A sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal
Hűs tenyeredben!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom,
Mert nem tudok én meghalni se élni se nélküled, immár.
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőben,
Mint a Mont Blanc csucsán a jég.
A nagyokat sorolom, de nem elég,
szétgurulnak, mint a golyók szanaszét.
Hitemet és erőmet adom neked,
nem szerelmet ígérek,
nem mosolyba takart haragot,
biztonságot inkább, hangot,
nyílt beszédet,
bensőséget, és meghittséget,
a szenvedélyt és megfeszítettséget,
a hűséget és az igent,
hogy a szerelmünk soha
ki nem alvó parázs
legyen.
Balázs!
Hogy lehet az?
Hogy lehet az, hogy két ember egymástól négyszáz kilométerre van egymástól és ugyanazt teszik? Hogy lehet, hogy két hete egyikük sem írt a blogra, majd egymástól függetlenül éppen 11-kor mindketten kitesznek egy írást. Véletlen? Azt mondanám....
De itt van ez a múltkori imádkozás... Mikor mindketten hosszú idő után, ugyanabban az időben egymástól függetlenül imádkoztak egy gyertyánál. Véletlen? Nem tudom azt mondani.
Valahol mélyen ugyanazok vagyunk. Ugyanolyanok. Sebzettek és sebzők. Hogy lehet szeretni valakit, amikor az a valaki önmagát sem szereti? S hogy lehet hogy két ember önmagát nem szereti s mindketten a másiktól várják hogy szeresse őket. Pedig együtt vannak. Akkor is ha külön vannak. Ugyanannak írnak. Maguknak s valakinek, akit érdekel. Akárkinek. De talán pont a másiknak. Együtt lenni 400 km messziségből. Lehetséges? Nem gondolnám. S ilyenkor néha mégis azt hiszem.
Csak mondaná valaki hogy vagyunk valakik... Sokan mondják, de az élet egyik legnagyobb paradoxona számomra, hogy ezt senki más nem mondhatja ki, csak mi magunk. Paradoxon, hisz mi magunknak a legkönnyebben ki tudnánk mondani - s mégis ez a legnehezebb.
De itt van ez a múltkori imádkozás... Mikor mindketten hosszú idő után, ugyanabban az időben egymástól függetlenül imádkoztak egy gyertyánál. Véletlen? Nem tudom azt mondani.
Valahol mélyen ugyanazok vagyunk. Ugyanolyanok. Sebzettek és sebzők. Hogy lehet szeretni valakit, amikor az a valaki önmagát sem szereti? S hogy lehet hogy két ember önmagát nem szereti s mindketten a másiktól várják hogy szeresse őket. Pedig együtt vannak. Akkor is ha külön vannak. Ugyanannak írnak. Maguknak s valakinek, akit érdekel. Akárkinek. De talán pont a másiknak. Együtt lenni 400 km messziségből. Lehetséges? Nem gondolnám. S ilyenkor néha mégis azt hiszem.
Csak mondaná valaki hogy vagyunk valakik... Sokan mondják, de az élet egyik legnagyobb paradoxona számomra, hogy ezt senki más nem mondhatja ki, csak mi magunk. Paradoxon, hisz mi magunknak a legkönnyebben ki tudnánk mondani - s mégis ez a legnehezebb.
Vakok. Mindenütt
Damaszkusz, Jerikó, Tibériás, mindig vakok.
Mondanád legalább azt, hogy önző vagyok.
Gyáva, durva, ingatag vagy árva,
Miért éppen vak? Lárma.
Mondhatnál egyszerűbb szavakat, mert így nem értem.
Szépeket vagy csúnyát, azt amilyet kértem.
És miért? És miaz amit nem látok?
De most már választ várok!
Soha nem akartam lenni semmi más csak boldog.
A papíron mégis itt-ott tintafoltok.
Sem jó, sem rossz sosem voltam.
Hitet kotortam.
Mondd, hogy lépjek jobbra kettőt, ballal egyet hátra!
Mondd, hogy mi a hibám, s beugrom a kádba!
Mutasd meg a hiányosságot!
Adj világosságot!
Uram, hogy lássak! Add meg, hogy lássak! Add, hogy lássak!
Ordítozom, s nem tudom, hogy még hova ássak.
Az akit nem is ismerek.
Én vagyok: istened.
Mondanád legalább azt, hogy önző vagyok.
Gyáva, durva, ingatag vagy árva,
Miért éppen vak? Lárma.
Mondhatnál egyszerűbb szavakat, mert így nem értem.
Szépeket vagy csúnyát, azt amilyet kértem.
És miért? És miaz amit nem látok?
De most már választ várok!
Soha nem akartam lenni semmi más csak boldog.
A papíron mégis itt-ott tintafoltok.
Sem jó, sem rossz sosem voltam.
Hitet kotortam.
Mondd, hogy lépjek jobbra kettőt, ballal egyet hátra!
Mondd, hogy mi a hibám, s beugrom a kádba!
Mutasd meg a hiányosságot!
Adj világosságot!
Uram, hogy lássak! Add meg, hogy lássak! Add, hogy lássak!
Ordítozom, s nem tudom, hogy még hova ássak.
Az akit nem is ismerek.
Én vagyok: istened.
Isten (és) a Szeretet
Mostanában rengeteget gondolkozom azon, van-e Isten vagy egyáltalán nagy i-vel kell-e írni s mi lesz ha kicsivel teszem. De inkább, van-e Isten? Azt mondják, Isten a szeretet. Szépen hangzik, de ezt nem lehet érteni, maximum érezni lehet.
Karácsonyi ajándék után futkostam ma délelőtt, így kerültem egy nagy bevásárlóközpontba - ahol egyébként pont az a cucc, amit tegnap kikerestem pont most pont le volt nagyon értékelve úgy, hogy máshol eddig nem is találtam ilyet... Talán szerencse. De nem hiszem. Lényeg a lényeg, a bejáratnál jöttek hozzám Máltai Szeretetszolgálatosok, hogy tartós kaja stb, jó lenne. Az ember el is megy emellett tízből kilencszer. De tegnap is láttam őket, s mára megérett a dolog hogy valamit betegyek a közbe. Nem nagy dolgot, egy kiló lisztet. Gondolkoztam milyen kevés, de bár mindenki betenne ennyit...
Fizettem a pénztárnál, még bosszankodtam is, hogy milyen sóher egy helyen vásároltam, mert még azt a kevés kis pontot sem akarták felírni a kártyámra... :) Aztán odamentem a máltaiakhoz. Épp nagyban pakolásztak, nem igazán láttak engem. Gondoltam, odarakom aztán elhúzok, nem azért vettem hogy agyondicsérjenek. Rakjuk le aztán tűnés. Letettem, mentem volna el, de utánam szóltak: "Nagyon köszönjük és boldog karácsonyt." Kicsit zavartan még visszaintettem hogy okkés, de...
De ott éreztem Istent. Persze elcsépelt szöveg, de tényleg mintha egy jégcsap olvadt volna le a szívemről. Még néztem férfit meg a fiatal lánykát, ahogy pakolják el az élelmiszert. Valahogy mégsem lehet rossz a világ, ha emberek maguktól, ingyen az idejüket, energiájukat, néhol pénzüket erre a célra adják. A pap ma pont azt mondta a misén, hogy azt kell megvizsgálni, hogy amit adsz, azt mért adod. Azért-e hogy valami hasznod legyen belőle, vagy nem. A misén kevéssé éreztem Istent. De ott a boltnál. Régen egyszer én is voltam ilyen akcióban gyűjtő ember. Az volt a jelmondat: "adj egy kiló szeretetet". Utáltam ezt a mondatot, olyan giccses volt. Pedig ma egy kiló lisztért kaptam egy kiló szeretetet.
Azt hiszem, mégis megérte ez az üzlet...
Karácsonyi ajándék után futkostam ma délelőtt, így kerültem egy nagy bevásárlóközpontba - ahol egyébként pont az a cucc, amit tegnap kikerestem pont most pont le volt nagyon értékelve úgy, hogy máshol eddig nem is találtam ilyet... Talán szerencse. De nem hiszem. Lényeg a lényeg, a bejáratnál jöttek hozzám Máltai Szeretetszolgálatosok, hogy tartós kaja stb, jó lenne. Az ember el is megy emellett tízből kilencszer. De tegnap is láttam őket, s mára megérett a dolog hogy valamit betegyek a közbe. Nem nagy dolgot, egy kiló lisztet. Gondolkoztam milyen kevés, de bár mindenki betenne ennyit...
Fizettem a pénztárnál, még bosszankodtam is, hogy milyen sóher egy helyen vásároltam, mert még azt a kevés kis pontot sem akarták felírni a kártyámra... :) Aztán odamentem a máltaiakhoz. Épp nagyban pakolásztak, nem igazán láttak engem. Gondoltam, odarakom aztán elhúzok, nem azért vettem hogy agyondicsérjenek. Rakjuk le aztán tűnés. Letettem, mentem volna el, de utánam szóltak: "Nagyon köszönjük és boldog karácsonyt." Kicsit zavartan még visszaintettem hogy okkés, de...
De ott éreztem Istent. Persze elcsépelt szöveg, de tényleg mintha egy jégcsap olvadt volna le a szívemről. Még néztem férfit meg a fiatal lánykát, ahogy pakolják el az élelmiszert. Valahogy mégsem lehet rossz a világ, ha emberek maguktól, ingyen az idejüket, energiájukat, néhol pénzüket erre a célra adják. A pap ma pont azt mondta a misén, hogy azt kell megvizsgálni, hogy amit adsz, azt mért adod. Azért-e hogy valami hasznod legyen belőle, vagy nem. A misén kevéssé éreztem Istent. De ott a boltnál. Régen egyszer én is voltam ilyen akcióban gyűjtő ember. Az volt a jelmondat: "adj egy kiló szeretetet". Utáltam ezt a mondatot, olyan giccses volt. Pedig ma egy kiló lisztért kaptam egy kiló szeretetet.
Azt hiszem, mégis megérte ez az üzlet...
A Maksimirben járt kelt, sötét volt már. De szüksége volt a természetre. A hóban aludtak a levelek, a jégben aludt a föld, a földben a szarvasbogár. Gyorsan lépkedett, mint mindig, határozottan, keményen. Soha nem csúszott meg. Azt mondta a hideg miatt, de melegben is gyorsan gyalogolt. Fáradt volt és üres. Gyerekek szánkóztak le a dombról, és sivítottak közben. Ő meg csak ment. A kacsák a tó jegén aludtak, némelyik volt olyan bátor, hogy a fejét előhúzza a szárnya alól, és megnézze, hogy mi történik a nagyvilágban. Sötét volt, már majdnem éjjel, hó, hideg, tél. Aludt minden, és nem történt semmi.
Kilúgozott szívvel ült a hetes előadó előtt. Kezében gőzölgött valami forró, automatás, kávét nem ivott adventben. Úgy érezte, hogy kettéhasad, már amúgy is tele volt repedésekkel. Az esze, meg a szíve, két irányba húzott, és a gyomrában egy béka ült, amelyik egy hatalmas követ nyelt le. Ült ott kabátban, tartva a műanyag poharat, és látszólag nem történt semmi.
Saját magát sem értette sokszor. Nem tudta mit miért csinál. Mindenben ami másoknak érthetetlen volt, ő magára ismert, és minden furcsasággal együttérzett, mert tudta mennyi korlát áll mögöttük. Sokmindent nem úgy csinált, ahogy mások szokták, valami különös ösztönök mozgatták, maga sem ismerte őket, csak furcsák voltak.
Például szeretett álmodozni. Amikor ábrándozott, mindig szépeket gondolt, mosolyokra, kedvességre, aztán a valós életben már korántsem volt minden olyan egyszerű. Álomvilágban élt legtöbbször, szeretett álmodozni. Néha szüksége volt időkre, amikor gondolkozhat. Haladt el mellette az élet. A gondolkozás volt a hobbija, szeretett egyedül lenni, néha egy sarokban, elmélázni, és szépeket gondolni. Ez volt az egyetlen igazi barátja, a gondolkodás.
Soha nem történt vele semmi, mindig minden belül zajlott. Lassan összegyűrte és a mellette álló kukába dobta a poharat.
Most nem akart gondolkozni, csak válaszokat várt. A kezét az ölében tartotta, összekulcsolva, mint aki imádkozik. Úgy, ahogy tanulta. Nem akart gondolni semmire, csak figyelt. Nem tudta, hol van, elvesztette az egyensúlyát, és azt hitte ülés közben elszédül, vagy menten eldől. Valami nagy nyomás lapította kívülről, ami alatt az ember azt érzi, hogy mákszemnyit sem ér. Nem gondolt semmire, csak hagyta megtölteni azt a kilúgozott szívet.
Hallgatta a vihar előtti csöndet. Érezte, hogy nemsokára olyan villámok fognak csapkodni, amiket talán még sosem tapasztalt. De most még minden csendes volt, és rózsaszínű az ég alja. Várt, és tudta, hogy az ökölcsapást meg fogja kapni. Még nem tudta mikor. Azt akarta, hogy fájjon. Azt akarta, hogy tomboljon a vihar, hogy utána kitisztulhasson az ég. Vágyott arra a kék égboltra, a friss levegőre, a tenger illatára, békére.
Kinyitotta a szemét, még mindig a hetes előadó előtt ült. Ki tudja mennyi idő telt el úgy, hogy látszólag nem történt semmi. Úgy érezte magát, mint aki maratont futott, nem volt ereje felállni. Pedig tényleg nem történt semmi.
Saját magát sem értette sokszor. Nem tudta mit miért csinál. Mindenben ami másoknak érthetetlen volt, ő magára ismert, és minden furcsasággal együttérzett, mert tudta mennyi korlát áll mögöttük. Sokmindent nem úgy csinált, ahogy mások szokták, valami különös ösztönök mozgatták, maga sem ismerte őket, csak furcsák voltak.
Például szeretett álmodozni. Amikor ábrándozott, mindig szépeket gondolt, mosolyokra, kedvességre, aztán a valós életben már korántsem volt minden olyan egyszerű. Álomvilágban élt legtöbbször, szeretett álmodozni. Néha szüksége volt időkre, amikor gondolkozhat. Haladt el mellette az élet. A gondolkozás volt a hobbija, szeretett egyedül lenni, néha egy sarokban, elmélázni, és szépeket gondolni. Ez volt az egyetlen igazi barátja, a gondolkodás.
Soha nem történt vele semmi, mindig minden belül zajlott. Lassan összegyűrte és a mellette álló kukába dobta a poharat.
Most nem akart gondolkozni, csak válaszokat várt. A kezét az ölében tartotta, összekulcsolva, mint aki imádkozik. Úgy, ahogy tanulta. Nem akart gondolni semmire, csak figyelt. Nem tudta, hol van, elvesztette az egyensúlyát, és azt hitte ülés közben elszédül, vagy menten eldől. Valami nagy nyomás lapította kívülről, ami alatt az ember azt érzi, hogy mákszemnyit sem ér. Nem gondolt semmire, csak hagyta megtölteni azt a kilúgozott szívet.
Hallgatta a vihar előtti csöndet. Érezte, hogy nemsokára olyan villámok fognak csapkodni, amiket talán még sosem tapasztalt. De most még minden csendes volt, és rózsaszínű az ég alja. Várt, és tudta, hogy az ökölcsapást meg fogja kapni. Még nem tudta mikor. Azt akarta, hogy fájjon. Azt akarta, hogy tomboljon a vihar, hogy utána kitisztulhasson az ég. Vágyott arra a kék égboltra, a friss levegőre, a tenger illatára, békére.
Kinyitotta a szemét, még mindig a hetes előadó előtt ült. Ki tudja mennyi idő telt el úgy, hogy látszólag nem történt semmi. Úgy érezte magát, mint aki maratont futott, nem volt ereje felállni. Pedig tényleg nem történt semmi.
Sorbarakta a láncokat. Éppen úgy, amint a kisgyerek nézi végig a gyűjteményének minden egyes darabját. Mindegyiket szereti, de a kedvenc, az a kedvenc. Megszámolja, megnézi, megszagolja, mindegyikhez emléke fűződik, melyiket kitől kapta, hol szerezte.
Aztán a fülbevalókat. Melyiknek hol a párja, melyik lánchoz megy, és melyik ruhához.
A dobozban már csak néhány dolog maradt, biztosítótűk, körömvágócsipesz, gumigyűrűk, egy párjavesztett fülbevaló, amit sajnált kidobni. Mindent a helyére rakott.
Két dolog maradt a kezében:
egy fából faragott kereszt diószínűre pácolva, a vége rágott, mint minden toll vége. Nagypapája csinálta.
Egy címer. Már rég lejött a csíptetője, hordani nem lehetett. Szalagavató alkalmával tűzték a kabátjára, végzős piarista korában.
Az egyiket az egyik kezében tartotta, a másikat a másikban, és először az egyikre nézett, majd a másikra.
Mélyet sóhajtott. Nem olyat, amilyet az ember az orvosnál szokott, mikor az hűvösen és hivatalos hangon megkéri a páciensét: "Kérem vegyen egy mély levegőt!". Úgy mint aki a múltat lélegzi ki. Nem sírt. Igazából nem történt semmi.
Aztán a fülbevalókat. Melyiknek hol a párja, melyik lánchoz megy, és melyik ruhához.
A dobozban már csak néhány dolog maradt, biztosítótűk, körömvágócsipesz, gumigyűrűk, egy párjavesztett fülbevaló, amit sajnált kidobni. Mindent a helyére rakott.
Két dolog maradt a kezében:
egy fából faragott kereszt diószínűre pácolva, a vége rágott, mint minden toll vége. Nagypapája csinálta.
Egy címer. Már rég lejött a csíptetője, hordani nem lehetett. Szalagavató alkalmával tűzték a kabátjára, végzős piarista korában.
Az egyiket az egyik kezében tartotta, a másikat a másikban, és először az egyikre nézett, majd a másikra.
Mélyet sóhajtott. Nem olyat, amilyet az ember az orvosnál szokott, mikor az hűvösen és hivatalos hangon megkéri a páciensét: "Kérem vegyen egy mély levegőt!". Úgy mint aki a múltat lélegzi ki. Nem sírt. Igazából nem történt semmi.
A nem történt semmi mese
Kinyitotta az ajtót, hajáról csöpögött az eső. A folyosón megcsapta a bódító meleg, ami a kinti hűvöshöz képest visszataszítónak tetszett. Elindult felfelé, a negyediken lakott. Lépcső. Lépcső. Közben eszébe jutott a cipő. A villanyvezetékre volt felakasztva, hazafelé jövet vette észre. Ismerte már ezeket a lépcsőket, minden nap kétszer kutyagolta őket végig, mindegyiket, sorban, el nem tévesztve a sorrendet. Soha nem cserélte föl. És soha nem hagyott ki egyet sem. Az egyik után mindig a másik jött. Már a második emeleten járt. Kinézett az ablakon, és látta a halottas novembert, amint az esővel keveredve szétkenődik a földön. Az emberek benne tapicskoltak, és csúszott a talpuk alatt. Harmadik emelet. Nem gondolt semmire. Lépcsőzött. Fáradt volt. A korlátba kapaszkodott, úgy vonszolta magát. Talán egy pillanatra meg is állt. Mindig a harmadik emeleten tartott szünetet. Sosem győzte le az egészet egyszerre. A vége előtt mindig elfogyott a szusz. Csak egy pillanatra állt meg. Senki nem látta, csak ő tudta, legbelül. Felért. A számokat nézte... 413. Elővette a kulcsot, és közben arra gondolt: Tulajdonképpen semmi sem történik.
Hibám
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
Arisztokratáról
"Az élet olyan akár egy doboz bonbon, sosem tudhatod mit veszel ki belőle." - mondta Forrest, Forrest Gump.
Az élet olyan, mint egy doboz puzzle, mondta egy kedves ember. 1000 DARABOS! Húúúú! Kibontod, és a darabok ott hevernek előtted, van kicsi, nagy, sötétebb, világosabb, ferde, szabályos, ilyen is, olyan is...
A szélét egész könnyen ki lehet rakni, mert azok a darabok egyenesek.
Mész az élet utcáján, és egyszer csak szembejön veled egy puzzle-darab. Megnézed, és jól megnézed magadnak. Aztán eldöntöt, hogy beleillik-e a puzzle-ba, a te puzzle-odba, amit te rakosgatsz. És ha nem illik bele, otthagyod, és eldobod. Vannak darabok, amiről azt hiszed, beleillik és próbálkozol, hogy hova passzolhat, de sehogy sem az igazi. Nem tökéletes. Olyankor azt kell mondani, ez nem az én darabom, valaki másé, és bármennyire fáj, mert tetszik el kell hagyni. Nem illett bele a puzzle-omba.
Emlékek, emberek, tárgyak, események, döntések... darabok, amik már a helyén vannak.
A rózsaszín és a sárga színek, egy nagy, zöld cserépkályha, a kétsoros görkorcsolyám, a kis, zöld, nyuszis kabátom, amit egyszer mindenszentekkor kiégettem egy gyertyával, Tungsram csomagolópapírok, amikre rajzoltunk, mert nem volt más, kis piros székek az óvodában, a pöttyös, fehér, pörgős szoknya, a gurgulázás, Lajla... régi puzzledarabok.
Lusta dal, tücsök, kókuszillat, szoknya, félbetépett szív, és száradó virágok. Rózsák, utcafirkák, kézzel írt levelek, alpesi sajtkrémleves, magassarkú cipő, Irgendwas, das bleibt, Ajjaj, József, mit fogsz tenni most, párna, Manó, bátorság, önbizalom, szépség.
Végtelen idő, Ritka, egy dinoszarurusz, Dodi, gyöngyös karkötő, kis herceg, és a rózsái, integráljelek, fáradt szemek,
ezt nem tudom tovább folytatni... sírógörcs kerülget...
Az élet olyan, mint egy doboz puzzle, mondta egy kedves ember. 1000 DARABOS! Húúúú! Kibontod, és a darabok ott hevernek előtted, van kicsi, nagy, sötétebb, világosabb, ferde, szabályos, ilyen is, olyan is...
A szélét egész könnyen ki lehet rakni, mert azok a darabok egyenesek.
Mész az élet utcáján, és egyszer csak szembejön veled egy puzzle-darab. Megnézed, és jól megnézed magadnak. Aztán eldöntöt, hogy beleillik-e a puzzle-ba, a te puzzle-odba, amit te rakosgatsz. És ha nem illik bele, otthagyod, és eldobod. Vannak darabok, amiről azt hiszed, beleillik és próbálkozol, hogy hova passzolhat, de sehogy sem az igazi. Nem tökéletes. Olyankor azt kell mondani, ez nem az én darabom, valaki másé, és bármennyire fáj, mert tetszik el kell hagyni. Nem illett bele a puzzle-omba.
Emlékek, emberek, tárgyak, események, döntések... darabok, amik már a helyén vannak.
A rózsaszín és a sárga színek, egy nagy, zöld cserépkályha, a kétsoros görkorcsolyám, a kis, zöld, nyuszis kabátom, amit egyszer mindenszentekkor kiégettem egy gyertyával, Tungsram csomagolópapírok, amikre rajzoltunk, mert nem volt más, kis piros székek az óvodában, a pöttyös, fehér, pörgős szoknya, a gurgulázás, Lajla... régi puzzledarabok.
Lusta dal, tücsök, kókuszillat, szoknya, félbetépett szív, és száradó virágok. Rózsák, utcafirkák, kézzel írt levelek, alpesi sajtkrémleves, magassarkú cipő, Irgendwas, das bleibt, Ajjaj, József, mit fogsz tenni most, párna, Manó, bátorság, önbizalom, szépség.
Végtelen idő, Ritka, egy dinoszarurusz, Dodi, gyöngyös karkötő, kis herceg, és a rózsái, integráljelek, fáradt szemek,
ezt nem tudom tovább folytatni... sírógörcs kerülget...
Film
Néha amikor megyek az utcán, azt képzelem, hogy egy film szereplője vagyok. Színésznő. Elképzelem, ahogy szól a lassú zene, a kamera ráfordul arra a gyönyörű naplementére, amit ma láttam, és egy mély érces férfihang bemondja, hogy "Az élet tele van csodákkal..." hatásszünetet tart, és folytatja
"kis dolgokkal. Olyanokkal, amikről tegnap még csak álmodoztunk, ma pedig valóra válnak. Egyik nap azt mondom: Bárcsak... és másik nap valósággá válik. Ez a csoda. Amikor véletlenek történnek, és nem értjük, hogy miért pontosan úgy, ahogy megfogalmaztuk. Amikor az álomból valóság lesz, pedig nem tettünk érte semmit. Ez az ajándék a csoda. Amikor nem értjük, mert, csak úgy volt, véletlenül... "
"kis dolgokkal. Olyanokkal, amikről tegnap még csak álmodoztunk, ma pedig valóra válnak. Egyik nap azt mondom: Bárcsak... és másik nap valósággá válik. Ez a csoda. Amikor véletlenek történnek, és nem értjük, hogy miért pontosan úgy, ahogy megfogalmaztuk. Amikor az álomból valóság lesz, pedig nem tettünk érte semmit. Ez az ajándék a csoda. Amikor nem értjük, mert, csak úgy volt, véletlenül... "
A magányról
Önfeltárás és együttérzés
...
A humanisztikusok teszik a legnagyobb hangsúlyt a hiteles, együttérző kapcsolatokra. Úgy vallják, a személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket pozitív, támogató kapcsolatok által mozgósítja, amelyek elnegedhetetlenek a személy önelfogadásához, és hogy önmagával harmóniában lévő teljességgel működő személyiség legyen. Ha valaki társtalan magányos, nincs, aki megerősítse legbelsőbb vágyait és gondolatait, a magány negatív érzelme mellett önmagában is bizonytalan személlyé válik, és a világot sem látja pontosan.
...
Sokszor vagyunk úgy, hogy amikor másoknak mesélünk gondolatainkról és érzéseinkről, mintha magunknak beszélnénk, magunkat bíztatnánk, világosabbá válik, ami eddig homályban volt. Amellett, hogy belátásunk növekszik, visszafojtott érzéseinket is ki tudjuk fejezni. Ehhez viszont egy másik személy támogatása, visszajezése is szükséges: az élmény, hogy nem vagyunk egyedül.
Jézus az együttérzés ikonja
Ha a másik ember együttérzése ilyen áthatóan gyógyítja a magány okozta sebeket, mennyivel inkább felszabadító az isteni együttérzés. Jézus élete és halála bizonyítja, hogy érdekli őt az ember, és szereti tökéletlenségével és nyomorúságával együtt. Együttérzése nem pusztán tekintet, hanem osztozás, magára vette állapotunkat, elszenvedte szenvedésünket. Aki ennek az igazságát, megértette, semmilyen tekintetben nem mondhatja magát magányosnak. "Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!" az eredeti görög szövegből: "Íme az Isten báránya, aki hordozván a világ bűneit, elveszi azt."
A másik ember szenvedésének megközelítése emberileg szinte lehetetlen, a szükséges erő az isteni együttérzésben gyökerezik.
SZÍV újság 2011. október
Kérdés: tapasztalta ezt már valaki? Van-e isteni együttérzés, ha Isten "pusztán" értékek összessége?
Kérdés: van emberi együttérzés? Van-e igazi emberi együttérzés, vagy legfeljebb sajnálkozás: "Magatokat sirassátok!" Hány olyan emberrel találkoztam, akik együttéreztek velem? Hány olyan eset volt, amikor valaki velem együtt sírt? Mindig érzem, ha valaki együttérez velem? Én hányszor tudok együttérezni másokkal, és milyen gyakran? Éreztem-e már úgy együtt valakivel, hogy nekem ugyanúgy fájt, mint a másiknak? Át kell-e vennem mások terheit ilyen módon, vagy milyen sokáig kell a másik terhét hordozni? Pszichológusok, tanárok, orvosok, papok, akik mások terheit hordozzák, miért nem halnak ebbe bele, miért nem őrülnek meg? Mi a franc ez az egész, és miért nem találkoztam eddig ezzel az értékkel közelebbről?
A képmutatás és a bűntudat Egyháza
Jézusi értéket követő ember vagyok. Keresztény vagyok. Katolikus vagyok. Római katolikus vagyok. Ez a négy halmaz azonban egyre szűkül, egyre kevesebb embert ölel magába. Az első halmaz azon emberek halmaza, akik "üdvözülni fognak" - vagy így vagy úgy, hogy a földön, vagy a túlvilágon, ezt nehéz megmondani. Míg az utolsó halmaz ezen embereknek csak igen csekély részhalmazát képezik. És az Egyház nagyon szereti elhitetni, hogy a jó emberek az ő köreiben vannak. Persze ez is sokat változott szerencsére a II. Vatikáni Zsinat óta - azóta azt hirdetik, hogy mindenki üdvözülhet, de milyen érdekes, régen ez sem volt így...
Érdekes gondolat Karl Rahneré, aki anonim keresztényeknek hívja a krisztusi értékek követőit. Vagyis azt mondja, hogy meglepő lesz majd halálunk után, mert a mennyország tele lesz magát egyáltalán nem kereszténynek mondó, de a Jézus által hirdetett tanokat követő emberekkel. Ámbár a felfedezés egyáltalában nem új, hisz maga Jézus mondja: "Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek." Vagyis az Ítélet napján nem fogja senki megkérdezni, hogy vajon hittél-e Jézus Krisztusban, vagy a Szentháromságban. És ez alapján az a meglepő, hogy mégcsak azt sem kérdezik meg, hogy hittél-e Istenben. A tettek alapján lehet megítélni, mit tettél az életben - avagy "gyümölcséről ismerszik meg a fa".
Elméletileg mi, római katolikusok vagyunk Jézus úgymond első igazi követői, a többi keresztény egyház belőlünk szakadt ki. S nem véletlen, hogy ez a kiszakadás megtörtént, hisz nem kell sokáig magyarázni a búcsúcédulák, vagy a keresztes hadjáratok nem krisztusi voltát. Rég volt, elmúlt, ám az biztos, hogy egyvalami azóta sem változott meg - azt kell mondanom, sajnos. Egyházunk több, mint ezer éve a bűntudat Egyháza. A bűn Egyháza. Nem tudom, miért van ez, nem tudom, hogy miért volna arra szükségünk, hogy folyamatosan rossznak, bűnösnek érezzük magunkat, akik méltatlanok arra, hogy Isten egyáltalán szóba álljon velünk. S mint ilyen földön kúszó férgeknek, minél többször kellene a bűnbocsánat szentségéhez járulnunk, s akkor kis ideig megint tiszták és szentek lehetnénk. Mondjuk három percig, mert utána biztos lesz egy bűnös gondolat a fejünkben. De ha egyszer úgy éreznénk, hogy most semmi rosszat nem tettünk, akkor gőgösek és önteltek vagyunk. 22-es csapdája, ha úgy érzed, hogy nem vagy bűnös, máris bűnös vagy.
De eleve, mi az hogy bűn? Mitől bűn valami, ki mondja meg, hogy bűnt követtem-e el? Erre mondja azt az Egyház, hogy a lelkiismeret - amit viszont nevelni kell, különben nem jelez rendesen! Hát igen, de ez megint egy önmagába záródó kör: arra kell beállítani, hogy akkor jelezzen, amikor az Egyház szerint bűnt követtél el. Mert az nem lehet, hogy valakinek ne jelezzen a lelkiismerete, ha vasárnap nem megy el Szentmisére. És akkor bevezetésre kerül a mindent elsöprő fogalom: "halálos bűn". Bocsánat a szóért, de néhol nevetséges, hogy mi mindenre képesek rásütni azt, hogy az halálos bűn. Számomra a legmegkapóbb ebből a szempontból az az atya volt, aki azt mondta, hogy az önkielégítés halálos bűn. Hát nem tudom hogy van ez, de az biztos, hogy ebben az esetben a kamaszok 95, de talán inkább nagyobb százaléka halálos bűnben él, vagy élt. Erre a témára még visszatérek, de irgalmazzon nekik az ég, ha esetleg idejekorán meghalnak, mert akkor biztos pokolra jutnak! Ez sok minden, csak nem az isteni irgalom.
Vagy: vasárnapi mise. Ha nem mész el, halálos bűn. Ne vicceljenek már, a vasárnapi mise nekünk jó, nekünk adhat. Ez olyan mintha halálos bűn lenne az, ha egy hajléktalan nem megy el az ételosztásra... Isten nem az alapján ítél meg minket, hogy ott voltunk-e a misén, főleg nem az alapján, hogy milyen ruhában voltunk ott. Legalábbis az én hitem szerint. És ez a kategória, a halálos bűn és a bűn kategória összemosódik a másik nagy problémával, a képmutatással és az álszentséggel. Álszent... A német máshogy fejezi ki, talán az most jobban illik: scheinheilig, vagyis látszólag szent. Hogy is értem? Úgy értem, hogy valaki kipipálja, hogy ő bizony elment vasárnapi misére, de a kapualjban már gyújt rá egyik cigijéről a másikra, miközben otthon ennivalóra alig van pénz. Vagy, még benn a templomban, nekem ez a "kedvenc" példám, amikor valaki úgy mondja a Hiszekegyet, hogy "keresztre feszítették a mocskos zsidók". Hát ez sok minden, csak nem keresztény, és úgy gondolom, jobb lett volna ha el sem megy, és ezt nem teszi hozzá. Eleve, keresztény ember milyen alapon zsidózik? Ez biztosan nem Jézus öröksége.
Receptek vannak, mindig mindent megmondanak, hogyan kell csinálni. S ez is az álszentség egyik forrása, mert gyakran az hirdeti legjobban a kereszténységet, akinek az élete ezt fikarcnyit sem tükrözi. Nem véletlen a mondás: bort iszik és vizet prédikál. Prédikál... Ez is az Egyházzal kapcsolatos. S ujjal mutogat mindenki mindenkire, hogy milyen bűnös élete van, bezzeg MI. No, mi máshogy csináljuk? Hát nem...
Számomra a legrosszabb élmény a szexualitáshoz való hozzáállása az Egyháznak. Valahogy ez így tabuként van kezelve, de az biztos, hogy valami bűnös dolognak van beállítva. Nem szabad, házasság előtt biztos nem, házasság alatt meg... Hát akkor sem ám akárhogy, meg majd Ők megmondják, hogy mit szabad és mit nem szabad. Úgy gondolom, hogy a házasság előtti nemi életbe való beleszólás magyarázható, de nem abban a formában, ahogy azt teszik. A házasság utáni szexualitásba való beleszólás viszont már intimitást sért. Úgy hiszem, ez két ember magánügye. Nem értem, miért kell ezért is bűntudatot kelteni. Azt mondják, "bűnös vágyak". Nevetséges, egy vágy nem lehet bűnös. Egy vágy van, mi több, az a vágy természetes. Az lenne a baj, ha nem lenne. Az a baj, hogy mindenkit bűnösnek titulálnak, aki nem pont úgy csinálja, ahogy szerintük helyes. S az embert teszik bűnössé, rosszá - nem pedig a tettet. Lehet hogy valami nem helyes, de attól még valaki nem lesz rossz.
S Isten, ha valóban hisznek is abban, amit tanítanak, akkor is szeretni fog mindenkit, ha rosszat, ha bűnt tesz. És ez a szeretet nem attól függ, hogy valaki meggyónt-e vagy nem, vagy hogy katolikus, vagy nem.
Érdekes gondolat Karl Rahneré, aki anonim keresztényeknek hívja a krisztusi értékek követőit. Vagyis azt mondja, hogy meglepő lesz majd halálunk után, mert a mennyország tele lesz magát egyáltalán nem kereszténynek mondó, de a Jézus által hirdetett tanokat követő emberekkel. Ámbár a felfedezés egyáltalában nem új, hisz maga Jézus mondja: "Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek." Vagyis az Ítélet napján nem fogja senki megkérdezni, hogy vajon hittél-e Jézus Krisztusban, vagy a Szentháromságban. És ez alapján az a meglepő, hogy mégcsak azt sem kérdezik meg, hogy hittél-e Istenben. A tettek alapján lehet megítélni, mit tettél az életben - avagy "gyümölcséről ismerszik meg a fa".
Elméletileg mi, római katolikusok vagyunk Jézus úgymond első igazi követői, a többi keresztény egyház belőlünk szakadt ki. S nem véletlen, hogy ez a kiszakadás megtörtént, hisz nem kell sokáig magyarázni a búcsúcédulák, vagy a keresztes hadjáratok nem krisztusi voltát. Rég volt, elmúlt, ám az biztos, hogy egyvalami azóta sem változott meg - azt kell mondanom, sajnos. Egyházunk több, mint ezer éve a bűntudat Egyháza. A bűn Egyháza. Nem tudom, miért van ez, nem tudom, hogy miért volna arra szükségünk, hogy folyamatosan rossznak, bűnösnek érezzük magunkat, akik méltatlanok arra, hogy Isten egyáltalán szóba álljon velünk. S mint ilyen földön kúszó férgeknek, minél többször kellene a bűnbocsánat szentségéhez járulnunk, s akkor kis ideig megint tiszták és szentek lehetnénk. Mondjuk három percig, mert utána biztos lesz egy bűnös gondolat a fejünkben. De ha egyszer úgy éreznénk, hogy most semmi rosszat nem tettünk, akkor gőgösek és önteltek vagyunk. 22-es csapdája, ha úgy érzed, hogy nem vagy bűnös, máris bűnös vagy.
De eleve, mi az hogy bűn? Mitől bűn valami, ki mondja meg, hogy bűnt követtem-e el? Erre mondja azt az Egyház, hogy a lelkiismeret - amit viszont nevelni kell, különben nem jelez rendesen! Hát igen, de ez megint egy önmagába záródó kör: arra kell beállítani, hogy akkor jelezzen, amikor az Egyház szerint bűnt követtél el. Mert az nem lehet, hogy valakinek ne jelezzen a lelkiismerete, ha vasárnap nem megy el Szentmisére. És akkor bevezetésre kerül a mindent elsöprő fogalom: "halálos bűn". Bocsánat a szóért, de néhol nevetséges, hogy mi mindenre képesek rásütni azt, hogy az halálos bűn. Számomra a legmegkapóbb ebből a szempontból az az atya volt, aki azt mondta, hogy az önkielégítés halálos bűn. Hát nem tudom hogy van ez, de az biztos, hogy ebben az esetben a kamaszok 95, de talán inkább nagyobb százaléka halálos bűnben él, vagy élt. Erre a témára még visszatérek, de irgalmazzon nekik az ég, ha esetleg idejekorán meghalnak, mert akkor biztos pokolra jutnak! Ez sok minden, csak nem az isteni irgalom.
Vagy: vasárnapi mise. Ha nem mész el, halálos bűn. Ne vicceljenek már, a vasárnapi mise nekünk jó, nekünk adhat. Ez olyan mintha halálos bűn lenne az, ha egy hajléktalan nem megy el az ételosztásra... Isten nem az alapján ítél meg minket, hogy ott voltunk-e a misén, főleg nem az alapján, hogy milyen ruhában voltunk ott. Legalábbis az én hitem szerint. És ez a kategória, a halálos bűn és a bűn kategória összemosódik a másik nagy problémával, a képmutatással és az álszentséggel. Álszent... A német máshogy fejezi ki, talán az most jobban illik: scheinheilig, vagyis látszólag szent. Hogy is értem? Úgy értem, hogy valaki kipipálja, hogy ő bizony elment vasárnapi misére, de a kapualjban már gyújt rá egyik cigijéről a másikra, miközben otthon ennivalóra alig van pénz. Vagy, még benn a templomban, nekem ez a "kedvenc" példám, amikor valaki úgy mondja a Hiszekegyet, hogy "keresztre feszítették a mocskos zsidók". Hát ez sok minden, csak nem keresztény, és úgy gondolom, jobb lett volna ha el sem megy, és ezt nem teszi hozzá. Eleve, keresztény ember milyen alapon zsidózik? Ez biztosan nem Jézus öröksége.
Receptek vannak, mindig mindent megmondanak, hogyan kell csinálni. S ez is az álszentség egyik forrása, mert gyakran az hirdeti legjobban a kereszténységet, akinek az élete ezt fikarcnyit sem tükrözi. Nem véletlen a mondás: bort iszik és vizet prédikál. Prédikál... Ez is az Egyházzal kapcsolatos. S ujjal mutogat mindenki mindenkire, hogy milyen bűnös élete van, bezzeg MI. No, mi máshogy csináljuk? Hát nem...
Számomra a legrosszabb élmény a szexualitáshoz való hozzáállása az Egyháznak. Valahogy ez így tabuként van kezelve, de az biztos, hogy valami bűnös dolognak van beállítva. Nem szabad, házasság előtt biztos nem, házasság alatt meg... Hát akkor sem ám akárhogy, meg majd Ők megmondják, hogy mit szabad és mit nem szabad. Úgy gondolom, hogy a házasság előtti nemi életbe való beleszólás magyarázható, de nem abban a formában, ahogy azt teszik. A házasság utáni szexualitásba való beleszólás viszont már intimitást sért. Úgy hiszem, ez két ember magánügye. Nem értem, miért kell ezért is bűntudatot kelteni. Azt mondják, "bűnös vágyak". Nevetséges, egy vágy nem lehet bűnös. Egy vágy van, mi több, az a vágy természetes. Az lenne a baj, ha nem lenne. Az a baj, hogy mindenkit bűnösnek titulálnak, aki nem pont úgy csinálja, ahogy szerintük helyes. S az embert teszik bűnössé, rosszá - nem pedig a tettet. Lehet hogy valami nem helyes, de attól még valaki nem lesz rossz.
S Isten, ha valóban hisznek is abban, amit tanítanak, akkor is szeretni fog mindenkit, ha rosszat, ha bűnt tesz. És ez a szeretet nem attól függ, hogy valaki meggyónt-e vagy nem, vagy hogy katolikus, vagy nem.
Miként, ha villanykörtébe nézel...
Miként, ha villanykörtébe nézel
S lehúnyt szemmel is mindenfelé
Látod azt a fényes vonalat,
Olyan, ha a halál szemébe nézel
S lehúnyt szemmel is mindenfelé
Látod a véges önmagadat.
S lehúnyt szemmel is mindenfelé
Látod azt a fényes vonalat,
Olyan, ha a halál szemébe nézel
S lehúnyt szemmel is mindenfelé
Látod a véges önmagadat.
Az értékek Istene
Sokat gondolkodtam, éveket, és végül arra a végkövetkeztetésre jutottam: nincs Isten. Értékek vannak.
Lyukas a zoknim.
Lyukas a zoknim.
Mindenki függ valamitől...
Amikor megcsináltam a második kávémat, arra gondoltam: annyit kávézom mostanában. Nem függök tőle?
És eszembe jutott a dalszöveg, hogy mindenki függ valamitől. Hát én a kávétól.
Régen függtem a tökéletességre való törekvéstől. Az volt az elvem, hogy nagy akaraterővel az ember bármit el tud érni, amit csak akar, csak nagy akarat kell hozzá. Ma már úgy gondolom, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy valaki tökéletes legyen. Mert mindannyian tökéletlenek és hibásak vagyunk. Hibázunk, folyamatosan. Rosszak vagyunk, és soha nem is leszünk jók. Régen azt gondoltam, hogy jó vagyok. És nehéz azzal szembesülni, hogy nem. Régen azt gondoltam, hogy egyszer majd nagyon jó leszek. De nem leszek soha nagyon jó. Olyan maradok amilyen vagyok. És az alapjaim soha nem fognak megváltozni. 22 év. Ez az az életkor, ahonnan már nem lehet visszafordulni, mert az ember kialakult. És úgy viszi tovább magát, amilyen. Azzal a tudással azokkal a világnézetekkel, erkölccsel, szokásokkal, egészen az öregkoráig. Úgy félek attól, hogy egyszer öreg leszek, és magányos. Úgy félek, és annyira utálom magamat. Mi értelme van annak hogy éljek, ha mindentől félek. Nem akarok félni.
Annyira a psziché vezet. Milyen tett van amit én teszek saját döntésből? Úgy érzem, mintha mozgatna valami, mint valami bábot. Történik valami, arra válaszol egy érzés, és az érzés miatt kiváltódik egy reakció, és nem vagyok ura magamnak. Nem tudom mi az ami mozgat, talán az évtízezredes evolúció, és pszichológia. És gyűlölöm ezt a felsőbb erőt, mert ez nem én vagyok, és semmit nem teszek én, csak szereplő vagyok egy szinpadon.
Függés a kávétól. Függés az egyedülléttől, hangulatoktól, emberektől, szerelemtől, szokásoktól, a psziché játékától, a vallástól... Miért csak a kávét a cigit az alkoholt meg az internetet emlegetjük? Amikor az ember sokkal súlyosabb dolgoktól is függ. És ezekhez mi az az egy bögre kávé, amit épp most ittam meg, amíg ezt leírtam.
És eszembe jutott a dalszöveg, hogy mindenki függ valamitől. Hát én a kávétól.
Régen függtem a tökéletességre való törekvéstől. Az volt az elvem, hogy nagy akaraterővel az ember bármit el tud érni, amit csak akar, csak nagy akarat kell hozzá. Ma már úgy gondolom, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy valaki tökéletes legyen. Mert mindannyian tökéletlenek és hibásak vagyunk. Hibázunk, folyamatosan. Rosszak vagyunk, és soha nem is leszünk jók. Régen azt gondoltam, hogy jó vagyok. És nehéz azzal szembesülni, hogy nem. Régen azt gondoltam, hogy egyszer majd nagyon jó leszek. De nem leszek soha nagyon jó. Olyan maradok amilyen vagyok. És az alapjaim soha nem fognak megváltozni. 22 év. Ez az az életkor, ahonnan már nem lehet visszafordulni, mert az ember kialakult. És úgy viszi tovább magát, amilyen. Azzal a tudással azokkal a világnézetekkel, erkölccsel, szokásokkal, egészen az öregkoráig. Úgy félek attól, hogy egyszer öreg leszek, és magányos. Úgy félek, és annyira utálom magamat. Mi értelme van annak hogy éljek, ha mindentől félek. Nem akarok félni.
Annyira a psziché vezet. Milyen tett van amit én teszek saját döntésből? Úgy érzem, mintha mozgatna valami, mint valami bábot. Történik valami, arra válaszol egy érzés, és az érzés miatt kiváltódik egy reakció, és nem vagyok ura magamnak. Nem tudom mi az ami mozgat, talán az évtízezredes evolúció, és pszichológia. És gyűlölöm ezt a felsőbb erőt, mert ez nem én vagyok, és semmit nem teszek én, csak szereplő vagyok egy szinpadon.
Függés a kávétól. Függés az egyedülléttől, hangulatoktól, emberektől, szerelemtől, szokásoktól, a psziché játékától, a vallástól... Miért csak a kávét a cigit az alkoholt meg az internetet emlegetjük? Amikor az ember sokkal súlyosabb dolgoktól is függ. És ezekhez mi az az egy bögre kávé, amit épp most ittam meg, amíg ezt leírtam.
Állandó értékek, kereszténység
Vannak a világban ilyen értékek, vagy értékszerűségek. Nem tudom pontosan micsodák. Állandó értékeknek nevezem. Olyan dolgok, fogalmak, tettek, amelyek valahogy mindenkinek egyformán sokat számítanak.
Egy előadáson hallottam még Mérő Lászlótól, hogy az intelligencia objektív. Azaz az emberek könnyedén meg tudják állapítani, hogy kik azok a személyek, akik intelligensek. Hosszú fejtegetések és pszichológiai tesztek segítségével bizonyította a tényt, hogy az intelligencia objektív, azaz valamiképpen mindannyian ugyanazzal a mércével mérjük az emberek "intelligens-ségét".
Ilyen állandó értékek.
Ilyen állandó érték például az élet. Nincs olyan ember, akinek ne lenne fontos az élet értéke. Ezt bizonyítja a születésnap megünneplése. A születésnap egy nagyon fontos napja az évnek, amikor az egész világ arra emlékszik, hogy n évvel ezelőtt X megszületett. És ünneplünk, van aki nagy vacsorát rendez, van aki kerti partit, van aki otthon egyedül berúg, van, aki megvendégel másokat, van aki a hegy tetején ünnepli, van aki a facebookon fogadja a 130 "Boldog születésnapot!" üzenetet... Ki így, ki úgy, de valamiképpen mindenkinek érték az, hogy életre jött, az élet kezdete, a születés.
Mindegy, hogy ki az illető, amerikai, lengyel, kínai, vallásos, ateista, fiú, lány, nyitott, zárkózott, öreg, fiatal, hivatalnok, vagy utcaseprő, ha rámosolyogsz, az a szívén egy simogatás. Mert a mosoly is érték.
A kedves szó, legyen az angol, magyar, horvát vagy német nyelven, vagy hottentottául, virágot bont, kitavaszodik tőle. És nemcsak annak, aki kapja, hanem aki adja, annak is kicsit felszáll a lelke, mert Éljen! tudott valami szépet mondani. Mert a kedves szó: érték.
A vidám emberek társaságában jó lenni, mert a vidámság érték.
A türelmes emberek meghallgatnak, nekik el lehet mondani a szívünk legmélyebb titkait, meghallják, megértik, és ez jó. Rá mered bízni magad valakire. Ez jó. A türelem jó. A türelem is érték.
A szépség érték. Minden nő szép akar lenni. A kamasz lányok értéktelenségüktől szenvednek, mert azt gondolják nem elég szépek. A férfiak szeme is a szépet látja. Egy szép kép szinte beszél. A színek harmóniája, a fény, a megfestett kézfej, arcok, szépség. Mindenki szép akar lenni, mert a szépség érték.
Vegyük a karácsonyt! Mi keresztények Jézus születését ünnepeljük, de a legtöbben nem vallásosak. Ha megkérdezzük őket miről szól a karácsony, azt mondják, a Szeretet ünnepe. Állami ünnep is, az összes bolt bezár. Mindig haragudtam a nem vallásosokra, hogyha ők nem hisznek Jézusban, akkor miért kapják meg a karácsonyi és a húsvéti szünetet? A szeretet és a nyuszi ünnepét... Nekik miért jár? Aztán rájöttem, hogy azért mert a Szeretet valamiképpen nekik is érték. Karácsonykor megünnepeljük, hogy van a világban szeretet, van jó, van béke, van nyugalom, van otthon, család. A szeretet érték.
És ide akartam kilyukadni, hogy a szeretet MINDEN ember számára érték. Úgyis mondhatnám, a szeretet mindenkié. Ahogy Nolan mondja: Jézus mindenkié. (A Jézus és a szeretet szavakat egyenértékűnek tekintem.)
Hajlamos vagyok, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Jézus a miénk, keresztényeké. A szeretet miénk, a keresztényeké. Nekünk jogunk van azt mondani, hogy mi vagyunk a szeretetközösség, jogunk van kisajátítani az értéket, pedig tévedünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok akik nem vallásosak nem tudnak szeretni, vagy - furán fog hangzani - nincs joguk szeretni. Nekünk van jogunk szeretni, mert mi vagyunk a Jézus követői, és aki nem Jézus követője nem szerethet.
Továbbmenve, az nem lehet jó, nem lehet békés. Nem lehet türelmes, jóságos, nem élhet az igazságban, féltékeny, önző, kevély, és folytathatnám a negált szeretethimnuszt. Ők nem alkalmasak rá, mert egy alacsonyabb fejlettségi szinten vannak.
Pedig a szeretet minden ember szíve mélyén ott van, fejlettségi és minden egyéb szintektől, és mindentől függetlenül. Tehát érték, méghozzá állandó. Csak van aki Jézusnak nevezi. 2000 éve is igaz volt az a tanítás, ma is. Mindegy, hogy a szeretet szót használjuk, vagy a Jézus szót, mindegy, hogy a Szeretetet ünnepeljük, vagy Jézus születését. Mindegy miben hiszel, a lényeg, hogy hogy viselkedsz, mondja Daniel Stein.
Mindenkinek ugyanaz a házi feladat: szeress és tégy amit akarsz. (És gondolj amit akarsz!)
A halál értékéről meg majd november elején...
Egy előadáson hallottam még Mérő Lászlótól, hogy az intelligencia objektív. Azaz az emberek könnyedén meg tudják állapítani, hogy kik azok a személyek, akik intelligensek. Hosszú fejtegetések és pszichológiai tesztek segítségével bizonyította a tényt, hogy az intelligencia objektív, azaz valamiképpen mindannyian ugyanazzal a mércével mérjük az emberek "intelligens-ségét".
Ilyen állandó értékek.
Ilyen állandó érték például az élet. Nincs olyan ember, akinek ne lenne fontos az élet értéke. Ezt bizonyítja a születésnap megünneplése. A születésnap egy nagyon fontos napja az évnek, amikor az egész világ arra emlékszik, hogy n évvel ezelőtt X megszületett. És ünneplünk, van aki nagy vacsorát rendez, van aki kerti partit, van aki otthon egyedül berúg, van, aki megvendégel másokat, van aki a hegy tetején ünnepli, van aki a facebookon fogadja a 130 "Boldog születésnapot!" üzenetet... Ki így, ki úgy, de valamiképpen mindenkinek érték az, hogy életre jött, az élet kezdete, a születés.
Mindegy, hogy ki az illető, amerikai, lengyel, kínai, vallásos, ateista, fiú, lány, nyitott, zárkózott, öreg, fiatal, hivatalnok, vagy utcaseprő, ha rámosolyogsz, az a szívén egy simogatás. Mert a mosoly is érték.
A kedves szó, legyen az angol, magyar, horvát vagy német nyelven, vagy hottentottául, virágot bont, kitavaszodik tőle. És nemcsak annak, aki kapja, hanem aki adja, annak is kicsit felszáll a lelke, mert Éljen! tudott valami szépet mondani. Mert a kedves szó: érték.
A vidám emberek társaságában jó lenni, mert a vidámság érték.
A türelmes emberek meghallgatnak, nekik el lehet mondani a szívünk legmélyebb titkait, meghallják, megértik, és ez jó. Rá mered bízni magad valakire. Ez jó. A türelem jó. A türelem is érték.
A szépség érték. Minden nő szép akar lenni. A kamasz lányok értéktelenségüktől szenvednek, mert azt gondolják nem elég szépek. A férfiak szeme is a szépet látja. Egy szép kép szinte beszél. A színek harmóniája, a fény, a megfestett kézfej, arcok, szépség. Mindenki szép akar lenni, mert a szépség érték.
Vegyük a karácsonyt! Mi keresztények Jézus születését ünnepeljük, de a legtöbben nem vallásosak. Ha megkérdezzük őket miről szól a karácsony, azt mondják, a Szeretet ünnepe. Állami ünnep is, az összes bolt bezár. Mindig haragudtam a nem vallásosokra, hogyha ők nem hisznek Jézusban, akkor miért kapják meg a karácsonyi és a húsvéti szünetet? A szeretet és a nyuszi ünnepét... Nekik miért jár? Aztán rájöttem, hogy azért mert a Szeretet valamiképpen nekik is érték. Karácsonykor megünnepeljük, hogy van a világban szeretet, van jó, van béke, van nyugalom, van otthon, család. A szeretet érték.
És ide akartam kilyukadni, hogy a szeretet MINDEN ember számára érték. Úgyis mondhatnám, a szeretet mindenkié. Ahogy Nolan mondja: Jézus mindenkié. (A Jézus és a szeretet szavakat egyenértékűnek tekintem.)
Hajlamos vagyok, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Jézus a miénk, keresztényeké. A szeretet miénk, a keresztényeké. Nekünk jogunk van azt mondani, hogy mi vagyunk a szeretetközösség, jogunk van kisajátítani az értéket, pedig tévedünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok akik nem vallásosak nem tudnak szeretni, vagy - furán fog hangzani - nincs joguk szeretni. Nekünk van jogunk szeretni, mert mi vagyunk a Jézus követői, és aki nem Jézus követője nem szerethet.
Továbbmenve, az nem lehet jó, nem lehet békés. Nem lehet türelmes, jóságos, nem élhet az igazságban, féltékeny, önző, kevély, és folytathatnám a negált szeretethimnuszt. Ők nem alkalmasak rá, mert egy alacsonyabb fejlettségi szinten vannak.
Pedig a szeretet minden ember szíve mélyén ott van, fejlettségi és minden egyéb szintektől, és mindentől függetlenül. Tehát érték, méghozzá állandó. Csak van aki Jézusnak nevezi. 2000 éve is igaz volt az a tanítás, ma is. Mindegy, hogy a szeretet szót használjuk, vagy a Jézus szót, mindegy, hogy a Szeretetet ünnepeljük, vagy Jézus születését. Mindegy miben hiszel, a lényeg, hogy hogy viselkedsz, mondja Daniel Stein.
Mindenkinek ugyanaz a házi feladat: szeress és tégy amit akarsz. (És gondolj amit akarsz!)
A halál értékéről meg majd november elején...
Mindent tudok
Kótyagosan, de ép ésszel és várakozva lépdelek az utcán, hajam összefogva, de kibontom, ha veled beszélek, mert tudom, úgy szereted, ha száll, mint a lélek, ki halkan önnön robajától fut, mint az Óda c, vers első néhány sora, itt ülök, s nem csillámló szilafalon, de a széken, a karfán, ami nincs, de mégis van, és várom az éjt, a napot, az éjt a napot, hogy legyél valós, hús, vér, emberi forma, alak, te, zárt ajtók mögött, semmi se kell, amim van, az a csengő mely csenget, bármikor férfihoz szólok, kérdezek, csengő ami jelzi, hogy ott az enyém, az igaz, az enyém, ki szeret, kit a világon senkire el nem cserélnék, mert ő az aki elfogadott, aki várt, aki megvárt, aki elviselt, aki veszekedve de tűrt, aki kedveset mondott, aki nézett a kék szemével, aki tulipánt tett az asztalomra, s kezembe a szívét, akinek életemet adtam, részben aztán, s itt a kutya, a nadrág, a minden, s Zágráb is arról szól, hogy szeretem, olyan, mint én, és az érzést, pontról pontra tudnám leírni, és tudok mindent, hála, hogy értem a szót, értem az érzést, tudom, hogy rossz, de azt is, hogy megéri, mert végigjártam ugyanazt, végig, sokszor, és sokszor, ilyen ez, 100 sms-t írnék, de nem lehet, nem csak enyém ő, hanem ő ő, volt, és van, lesz is, de tiéd. Örökre.
A hidrogénmolekula szeretete
A naprendszer tömegének 99,9%-a a Napban található, ezen belül pedig a nap tömegének 99%-át hidrogén alkotja. Ebből látszik, hogy ez az atom igen jelentős szerepet tölt be szűk környezetünkben (már amennyiben a Napot szűk környezetünkben találhatónak nevezhetjük). A periódusos rendszer első eleme azonban nemcsak természettudományos vizsgálatra alkalmas. A reálos érdeklődés ismét humános irányba csaphat át, ha megvizsgáljuk ezt az elemet. A hidrogén ugyanis nagyon ritkán található meg a természetben atomos formában, többnyire kétatomos gáz formájában lelhető fel. Ebben két atom szolgáltat egy-egy elektront, és az így keletkező molekula kémiailag stabilabb, mint a két atom különálló összessége. De mi köze ennek az emberekhez?
Persze nyilván nem nehéz rájönni, hogy az emberek esetén az atomok a férfi és a nő, a molekula pedig kettejük kapcsolata lesz. Apró hiba az érvelésben, hogy míg a hidrogénatomok egyformák, addig a férfiak és a nők helyenként annyira hasonlítanak egymásra, mint az Antarktisz a Vezúvhoz, de ettől most tekintsünk el. Miért van az, hogy ha egy párkapcsolat, vagy később egy házasság sokkal stabilabb, mint a két ember összessége, mégis oly nehezen tud igazán jó házasság kialakulni? A válasz abban rejlik, hogy ennek kialakítása nem jön természetesen, és meg kell birkóznunk atomias természetünkkel is. Ugyanis, mint hidrogénatomok, mindnyájan rendelkezünk egy elektronnal. Ezt viszont nem szívesen dobjuk be a közbe. A másik, no ő azonnal adja be, hisz a másik elektronja nélkül nem jöhet létre semmi. Mi viszont addig nem válunk meg a miénktől, amíg biztosan meg nem kaptuk a másikét. Csak az a baj, hogy a másik fél is így gondolkozik, így mindketten ragaszkodunk a saját kis elektronunkhoz, ami adott esetben nem más, mint az önző kis életünk, szokásaink, szórakozásaink, vagyis mi, a szívünk. A pár egyik fele szeret táncolni, a másik gyűlöl és soha nem is akar megtanulni. Ekkor az egyiknek el kell döntenie, hogy elfogadja-e ilyennek a másikat, hogy adott esetben soha az életben többet nem fog táncolni vele. És így is beadja-e az elektronját, a szívét? Először mindketten a saját szokásaikhoz, megszokásukhoz ragaszkodnak. Valahol az atomi élet önző élet, mert nem kell a másik atomot figyelembe venni. Ennél magasabbrendű, mikor megtanuljuk azt tenni, ami a másik számára fontos, vagy még inkább: megtanuljuk azt tenni, ami kettőnk számára fontos. A molekula számára. Mert ha ez sikerül, akkor már nem lesz én-atom, és nem lesz Te-atom, hanem Mi leszünk, és mi már nem atomként, hanem molekulaként, stabilabban nézzük majd a külvilágot.
Te odaadnád az elektronod?
Persze nyilván nem nehéz rájönni, hogy az emberek esetén az atomok a férfi és a nő, a molekula pedig kettejük kapcsolata lesz. Apró hiba az érvelésben, hogy míg a hidrogénatomok egyformák, addig a férfiak és a nők helyenként annyira hasonlítanak egymásra, mint az Antarktisz a Vezúvhoz, de ettől most tekintsünk el. Miért van az, hogy ha egy párkapcsolat, vagy később egy házasság sokkal stabilabb, mint a két ember összessége, mégis oly nehezen tud igazán jó házasság kialakulni? A válasz abban rejlik, hogy ennek kialakítása nem jön természetesen, és meg kell birkóznunk atomias természetünkkel is. Ugyanis, mint hidrogénatomok, mindnyájan rendelkezünk egy elektronnal. Ezt viszont nem szívesen dobjuk be a közbe. A másik, no ő azonnal adja be, hisz a másik elektronja nélkül nem jöhet létre semmi. Mi viszont addig nem válunk meg a miénktől, amíg biztosan meg nem kaptuk a másikét. Csak az a baj, hogy a másik fél is így gondolkozik, így mindketten ragaszkodunk a saját kis elektronunkhoz, ami adott esetben nem más, mint az önző kis életünk, szokásaink, szórakozásaink, vagyis mi, a szívünk. A pár egyik fele szeret táncolni, a másik gyűlöl és soha nem is akar megtanulni. Ekkor az egyiknek el kell döntenie, hogy elfogadja-e ilyennek a másikat, hogy adott esetben soha az életben többet nem fog táncolni vele. És így is beadja-e az elektronját, a szívét? Először mindketten a saját szokásaikhoz, megszokásukhoz ragaszkodnak. Valahol az atomi élet önző élet, mert nem kell a másik atomot figyelembe venni. Ennél magasabbrendű, mikor megtanuljuk azt tenni, ami a másik számára fontos, vagy még inkább: megtanuljuk azt tenni, ami kettőnk számára fontos. A molekula számára. Mert ha ez sikerül, akkor már nem lesz én-atom, és nem lesz Te-atom, hanem Mi leszünk, és mi már nem atomként, hanem molekulaként, stabilabban nézzük majd a külvilágot.
Te odaadnád az elektronod?
Hogy is mondjam, csak...
Az első szerelmes vers egy év.
Vagy több is talán, míg megettem.
Úgy választottál, hogy csak egy név
Voltam, s mára kedvesed társad lettem.
Neked öklömbe rejtett tenyerem
Ág-bogas vonalát megmutatom.
S amim csak enyém, van, mindenem
Most mind a Te tenyeredbe rakom.
A kristályüveget, gyurmagolyót,
Sziklafal omladék darabját,
A húst az édeset, kökénybogyót,
A hajamnak nőies szalagját.
Vállamról a kezedbe teszem
A szerelem adta mázsás súlyokat,
A követ mit hordoztam, immáron leteszem,
S Te szabadon bocsátod végül a túszokat.
Gőzöl a lelkem, mint a szurtos aszfalt,
Mit leöntöttek nyári nap hevében,
Ugrál a lelkem, mint gyermek ki gazdag,
Mert kétszáz forintot talált a zsebében.
S a valaha ma mosttá lett végül,
A mondatba a legjobb szót keresem
Szabadított szárnyam örömében szédül,
A mérleg kiakadt. Eldőlt. Szeretem!
Vagy több is talán, míg megettem.
Úgy választottál, hogy csak egy név
Voltam, s mára kedvesed társad lettem.
Neked öklömbe rejtett tenyerem
Ág-bogas vonalát megmutatom.
S amim csak enyém, van, mindenem
Most mind a Te tenyeredbe rakom.
A kristályüveget, gyurmagolyót,
Sziklafal omladék darabját,
A húst az édeset, kökénybogyót,
A hajamnak nőies szalagját.
Vállamról a kezedbe teszem
A szerelem adta mázsás súlyokat,
A követ mit hordoztam, immáron leteszem,
S Te szabadon bocsátod végül a túszokat.
Gőzöl a lelkem, mint a szurtos aszfalt,
Mit leöntöttek nyári nap hevében,
Ugrál a lelkem, mint gyermek ki gazdag,
Mert kétszáz forintot talált a zsebében.
S a valaha ma mosttá lett végül,
A mondatba a legjobb szót keresem
Szabadított szárnyam örömében szédül,
A mérleg kiakadt. Eldőlt. Szeretem!
Találtam
Lelkem úgy tele van szeretettel, mint vízzel a tenger.
Szívem úgy tele van békével, mint vízzel a folyó.
Nem vagyok szent, de meghívást kaptam, hogy az legyek.
Szívem úgy tele van békével, mint vízzel a folyó.
Nem vagyok szent, de meghívást kaptam, hogy az legyek.
Kinek vagy terhére?
Régen, mikor még kicsi voltam, úgy gondoltam, hogy a körülöttem élőknek kötelességük az én jó közérzetem biztosítása. Ebbe persze beletartozott a korlátlan mennyiségű idő biztosítása is. Ha bántott valami az iskolában, ha úgy éreztem igazságtalanok voltak velem, mindig-mindig anyuhoz tudtam menni és elpanaszolni ezeket. Aztán ahogy elmúltam 18, egyre inkább úgy éreztem, hogy a problémákat csak úgy lehet megoldani, ha beszélek róluk, ha kibeszélem magamból őket. Ha nem rejtem magamba a rosszkedvemet.
De ahogy egyre inkább megyek előre, mégis egyre inkább rá kell jönnöm, hogy az én gondjaim az én problémáimat jelentik. S hogy ezekkel terhére vagyok a környezetemnek. Néhányan ezt ki is mondják, néhányan azt állítják ez nem igaz, de látom rajtuk hogy így érzik, néhányan meg őszintén mondják, mert kéthavonta egyszer kell elviselniük.
Régen, mikor még kicsi voltam, úgy gondoltam, hogy a körülöttem élőknek kötelességük az én jó közérzetem biztosítása. Most meg rá kell jönnöm, hogy pár év múlva már az én kötelességem lesz egy másik ember jólétének biztosítása s a saját boldogságomról nekem kell gondoskodnom. Különben csak teher leszek rajtatok...
De ahogy egyre inkább megyek előre, mégis egyre inkább rá kell jönnöm, hogy az én gondjaim az én problémáimat jelentik. S hogy ezekkel terhére vagyok a környezetemnek. Néhányan ezt ki is mondják, néhányan azt állítják ez nem igaz, de látom rajtuk hogy így érzik, néhányan meg őszintén mondják, mert kéthavonta egyszer kell elviselniük.
Régen, mikor még kicsi voltam, úgy gondoltam, hogy a körülöttem élőknek kötelességük az én jó közérzetem biztosítása. Most meg rá kell jönnöm, hogy pár év múlva már az én kötelességem lesz egy másik ember jólétének biztosítása s a saját boldogságomról nekem kell gondoskodnom. Különben csak teher leszek rajtatok...
Na és akkor mi van?
Mi történhet legrosszabb esetben, legfeljebb meghúznak másodszor is.
Mindenki tiszta hülyének fog nézni. Minden barátom, az egész rokonság, és minden ismerősöm. Mindenki lázadni fog, hogy koncepciós per, pedig egyedül én leszek a hibás, mert nem vagyok képes többre. Ennyi. Anya tisztára ki lesz kelve magából, mások lebiggyesztett szájjal közlik, hogy ez a mi családunkban szégyen. Igen két vörös diploma után valóban az. Nem akarom még egyszer megpróbálni.
Azt fogják mondani persze, jaj mi így is szeretünk, nem dőlt össze a világ. De igen összedőlt. Bennem összedőlt. Már először is összedőlt, mi lenne máshogy másodszorra. Nem tudom, és nem akarom végigcsinálni. Nem vagyok méltó arra sem, hogy a matematika szót kiejtsem a számon, nem hogy még diplomát is kapjak. Nem értek az egészhez semmit. És képtelen vagyok megtanulni.
Mindkét szigorlaton ugyanez volt. Leblokkoltam, és meg sem tudtam szólalni. És bármit mondok, mindig minden csak még rosszabb lesz. Soha semmit sem tudok jól mondani, mert mindig felületesen tanulom meg. És nem tudok ennyit megjegyezni. Mindenki mászkál a folyosókon, hogy juhúúú ötöst kaptam, Nóri ír, hogy mától pszichológus lett. Én meg itt gürcölök, egy szar tanári diplomáért, és ezt sem tudom megcsinálni. Dugják fel a keményfedeles diplomájukat a seggükbe.
És persze tök felesleges előre hergelni magamat, mert még semmi sem történt.
Mindenki tiszta hülyének fog nézni. Minden barátom, az egész rokonság, és minden ismerősöm. Mindenki lázadni fog, hogy koncepciós per, pedig egyedül én leszek a hibás, mert nem vagyok képes többre. Ennyi. Anya tisztára ki lesz kelve magából, mások lebiggyesztett szájjal közlik, hogy ez a mi családunkban szégyen. Igen két vörös diploma után valóban az. Nem akarom még egyszer megpróbálni.
Azt fogják mondani persze, jaj mi így is szeretünk, nem dőlt össze a világ. De igen összedőlt. Bennem összedőlt. Már először is összedőlt, mi lenne máshogy másodszorra. Nem tudom, és nem akarom végigcsinálni. Nem vagyok méltó arra sem, hogy a matematika szót kiejtsem a számon, nem hogy még diplomát is kapjak. Nem értek az egészhez semmit. És képtelen vagyok megtanulni.
Mindkét szigorlaton ugyanez volt. Leblokkoltam, és meg sem tudtam szólalni. És bármit mondok, mindig minden csak még rosszabb lesz. Soha semmit sem tudok jól mondani, mert mindig felületesen tanulom meg. És nem tudok ennyit megjegyezni. Mindenki mászkál a folyosókon, hogy juhúúú ötöst kaptam, Nóri ír, hogy mától pszichológus lett. Én meg itt gürcölök, egy szar tanári diplomáért, és ezt sem tudom megcsinálni. Dugják fel a keményfedeles diplomájukat a seggükbe.
És persze tök felesleges előre hergelni magamat, mert még semmi sem történt.
Védd magad, filiszteus!
Arra gondolok, hogy amikor a katona előtt ott állt az ellenség a háborúban, akkor neki sem volt ideje gondolkodni. Le kellett rá súlytani és megölni. Ennyi. Nincs idő azon gondolkodni, hogy mennyire izgul, és majd be van tojva a félelemtől, mert lehet, hogy amíg ezen gondolkodik, meghal. Ha nem akarsz meghalni, védd magad filiszteus. Hiszen most az életedről van szó. Jó nem az egészről, de egy év...
Legszívesebben feladnám, és azt mondanám, bárcsak ne engednék meg, de ez a játszma már eldőlt. Nem akarom csinálni. Talán életem legnagyobb félelmét próbálom most legyőzni, annak tudatában, hogy mindenki mellettem áll. És hiába áll mellettem mindenki. Ez az én harcom, amit egyedül kell megvívnom magammal. Egyedül kell szembenéznem a ténnyel, hogy esetleg megint kidobnak, és akkor beigazolom magamnak, amitől tartottam, ennyi a szellemi képességem. Nem vagyok képes többre. És gondolhatok magamról bármit. Ha ez nem elég a tekintélyeknek, akkor a világnak sem elég. Félek ezzel szembesülni. Félek felvállalni ezt az egész világ, és mindenki előtt, aki tudja, hogy meghúztak. Félek elbukni másodszor is. És tudom, hogy semmivel nincs több esélyem, mint először. Félek a kudarctól, iszonyatosan félek.
Legszívesebben feladnám, és azt mondanám, bárcsak ne engednék meg, de ez a játszma már eldőlt. Nem akarom csinálni. Talán életem legnagyobb félelmét próbálom most legyőzni, annak tudatában, hogy mindenki mellettem áll. És hiába áll mellettem mindenki. Ez az én harcom, amit egyedül kell megvívnom magammal. Egyedül kell szembenéznem a ténnyel, hogy esetleg megint kidobnak, és akkor beigazolom magamnak, amitől tartottam, ennyi a szellemi képességem. Nem vagyok képes többre. És gondolhatok magamról bármit. Ha ez nem elég a tekintélyeknek, akkor a világnak sem elég. Félek ezzel szembesülni. Félek felvállalni ezt az egész világ, és mindenki előtt, aki tudja, hogy meghúztak. Félek elbukni másodszor is. És tudom, hogy semmivel nincs több esélyem, mint először. Félek a kudarctól, iszonyatosan félek.
Reményik Sándor: Lefelé menet
1.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.
Titok
A
legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz,
nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak -
amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva
jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A
legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked
legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a
kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis
megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló
tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik,
miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És
szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok,
hanem mert nincs, aki megértsen.
/Stephen King/
/Stephen King/
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...
Június vége, vizsgaidőszak, éjfél is elmúlt... Egyedül vagyok, bár most kicsit jobb, mert beszélgettem a szobatársammal. De egyébként egész nap jár a fejem. Vége van, vége a bécsi ösztöndíjnak, és most már csak az elszámolás van hátra, hogy tulajdonképpen mennyi ragadt rám. Nem könnyű, németül visszaadni a tudást, bár az anyag nem extrém nehéz. Picit egyedül vagyok a félelmeimmel. Tudom hogy vége, s vártam is hogy hazamenjek, most mégis félek visszamenni. Nem tudom, mi vár otthon. Képek keringenek bennem az elmúlt négy hónapról, a megérkezésemről, nehézségekről, de főleg sikerekről. Arról amit elértem. S most mégis úgy érzem ott tartok, ahol kezdtem. Egyedül a félelmeimmel. A szorongásaimmal. Próbálok mit kezdeni magammal, de nagyon nehezen megy. Hát senki sem virraszt velem? Holnap vizsga... No hajrá.
Születésnapomra
Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!
Bizonytalan lét
Dőlj le hanyatt és nézz fel az égre,
És vesszél bele a szép tengerkékbe!
Nyújtsd ki kezed, és érintsd meg a semmit,
Ébredj fel, ha netán azt gondolod van mit.
Úgy hiszed, úgy látod, fölötted a biztos a kék,
Pedig semmi az csak a hűs fizika meg a lég.
S nincsen semmi fölötted, csak az űr van,
S az sem biztos, mert ki látta, ki mondja, hogy hol van?
Nézd a gomolygó felhőt, forduló csillagokat,
Szárad a fű, lomboznak a fák, karokat
Növeszt és levegőt vesz a kicsinyke dió,
Az embrió.
Azt hiszi biztos, hogy tüdejét teleszívja
Állatként, biztonságot követel belesírva,
Csak később döbben rá, hogy nem jó helyre került,
Az sem biztos még, valami, ha kihűlt.
Azt hiszi emberré cseperedve a felnőttek mind
Kik nagyok és okosak, boldogság lesz odakint
És jó és szép és örök fiatalság, pedig itt-ott
Őszhajszálak csatát vívó kardja kivillog
Végül dühösen, mereven kulcsolja imára kezét
Mert a harcban a győztes mindig az öröklét,
Mert mind ami ott van, végül nem marad ott.
A halott.
Van minden amit látsz, mégis minden a semmi
Mert az idő teltével megszűnik önmaga lenni.
Nincsen olyan rendszer, melyben mind ami van,
Fix, örök és biztonságot adó, csomagolt zacsiban.
Még a magas matematika, mely pusztán
Az ember az ész és lógika műve, se tisztán,
Se tökéletesen, sose lesz az igazság.
Gödel is Hilbert is megmondta, hogy ez gazság.
Münchhausen belefullad önnön mocsarába
A drága.
Dőlj le hanyatt és nézz fel az égre,
Ismerd be, hogy ennek nincsen sose vége,
Sose volt, sose lesz, sose szép, sose kék.
Minden e földön leesik, belevész.
Úgy hiszed, úgy látod, hogy biztos a holnapi lét,
Reggel ugyanúgy ébreszt lusta zenéd,
S ott van az asztalodon gőzölgő kávéd, meg a zsemle,
És noszogat feleséged, hogy a postáért már légy szíves menj le.
Gondolsz is e arra, hogy van-e ég, süt-e nap,
Éppen elég az, hogy mit hoz a holnap.
S egy biztos csak, hogy bedöglött a fünyíró.
És vesszél bele a szép tengerkékbe!
Nyújtsd ki kezed, és érintsd meg a semmit,
Ébredj fel, ha netán azt gondolod van mit.
Úgy hiszed, úgy látod, fölötted a biztos a kék,
Pedig semmi az csak a hűs fizika meg a lég.
S nincsen semmi fölötted, csak az űr van,
S az sem biztos, mert ki látta, ki mondja, hogy hol van?
Nézd a gomolygó felhőt, forduló csillagokat,
Szárad a fű, lomboznak a fák, karokat
Növeszt és levegőt vesz a kicsinyke dió,
Az embrió.
Azt hiszi biztos, hogy tüdejét teleszívja
Állatként, biztonságot követel belesírva,
Csak később döbben rá, hogy nem jó helyre került,
Az sem biztos még, valami, ha kihűlt.
Azt hiszi emberré cseperedve a felnőttek mind
Kik nagyok és okosak, boldogság lesz odakint
És jó és szép és örök fiatalság, pedig itt-ott
Őszhajszálak csatát vívó kardja kivillog
Végül dühösen, mereven kulcsolja imára kezét
Mert a harcban a győztes mindig az öröklét,
Mert mind ami ott van, végül nem marad ott.
A halott.
Van minden amit látsz, mégis minden a semmi
Mert az idő teltével megszűnik önmaga lenni.
Nincsen olyan rendszer, melyben mind ami van,
Fix, örök és biztonságot adó, csomagolt zacsiban.
Még a magas matematika, mely pusztán
Az ember az ész és lógika műve, se tisztán,
Se tökéletesen, sose lesz az igazság.
Gödel is Hilbert is megmondta, hogy ez gazság.
Münchhausen belefullad önnön mocsarába
A drága.
Dőlj le hanyatt és nézz fel az égre,
Ismerd be, hogy ennek nincsen sose vége,
Sose volt, sose lesz, sose szép, sose kék.
Minden e földön leesik, belevész.
Úgy hiszed, úgy látod, hogy biztos a holnapi lét,
Reggel ugyanúgy ébreszt lusta zenéd,
S ott van az asztalodon gőzölgő kávéd, meg a zsemle,
És noszogat feleséged, hogy a postáért már légy szíves menj le.
Gondolsz is e arra, hogy van-e ég, süt-e nap,
Éppen elég az, hogy mit hoz a holnap.
S egy biztos csak, hogy bedöglött a fünyíró.
Fanyar-e?
Mi a különbség a forrás és a mocsár között?
Mindkét helyen víz tör a felszínre. Azonban a mocsár nem választja ki a vizet, nem folyik le, nem isszák meg az állatok, s mindeki messze elkerüli. Ezzel szemben a forrás vize kifolyik, kiárad. A vándorok messziről fekeresik, isznak belőle, szomjukat oltják vele. Öntözi a földeket. Kiárad a víz! Ennyi a különbség. Ha mocsár vagy, azok az értékek, szépségek, amik lelkedben, testedben, szívedben vannak, nem áradnak ki. Nem tudod elajándékozni. Mocsár leszel. A mocsárnak szaga van, azt messziről elkerülik. Tudj ajándék lenni mások számára, ne félj ajándékot adni! Ne gondold azt, hogy kiürülsz!
Székelyföldön ha egy család kihal, a házuk udvarán lévő kút vize is elapad. Igazából az történik, hogy a kutat a föld hajszálaerei táplálják. Ha a vizet álldandóan kimerik, a kis hajszálerek még meg is vastagodnak, s így mindig friss, egészséges ivóvíz lesz a kútban. Ha nem merik a vizet, a víz pangani kezd, a hajszálerekben is kezdenek lerakódni a különféle ásványi anyagok, és eltömődnek, s nincs víz többé. A kút halála, ha senkinek nem kell többé a vize. A kút akkor él, ha újból és újból kimerik.
Az ember szíve arra való, hogy szeressen, adjon, ajándékozzon. Az ember halála, ha magába zárkózik, ha csak magának él. Lehet, hogy furcsa, den én hiszem, hogy a jó ember olyan, mint a tiszta kút, amiből bármennyit merítenek, mégis mindig tele van tiszta, friss vízzel.
...
Nem hiszem hogy Jézus Krisztus korában szebbek lettek volna a báránykák tavasszal. Nem hiszem, hogy Szent István korábann a gyemekláncfű szebben virágzott, vagy a cseresznyefa virágai szebbek lettek volna, mint most! Nem hiszem, hogy Isten mára megöregedett és gyenge lett.
/Böjte Csaba: Hiszek a szeretet végső győzelmében! Szent Gellért Kiadó és Nyomda 85. o./
Székelyföldön ha egy család kihal, a házuk udvarán lévő kút vize is elapad. Igazából az történik, hogy a kutat a föld hajszálaerei táplálják. Ha a vizet álldandóan kimerik, a kis hajszálerek még meg is vastagodnak, s így mindig friss, egészséges ivóvíz lesz a kútban. Ha nem merik a vizet, a víz pangani kezd, a hajszálerekben is kezdenek lerakódni a különféle ásványi anyagok, és eltömődnek, s nincs víz többé. A kút halála, ha senkinek nem kell többé a vize. A kút akkor él, ha újból és újból kimerik.
Az ember szíve arra való, hogy szeressen, adjon, ajándékozzon. Az ember halála, ha magába zárkózik, ha csak magának él. Lehet, hogy furcsa, den én hiszem, hogy a jó ember olyan, mint a tiszta kút, amiből bármennyit merítenek, mégis mindig tele van tiszta, friss vízzel.
...
Nem hiszem hogy Jézus Krisztus korában szebbek lettek volna a báránykák tavasszal. Nem hiszem, hogy Szent István korábann a gyemekláncfű szebben virágzott, vagy a cseresznyefa virágai szebbek lettek volna, mint most! Nem hiszem, hogy Isten mára megöregedett és gyenge lett.
/Böjte Csaba: Hiszek a szeretet végső győzelmében! Szent Gellért Kiadó és Nyomda 85. o./
Te mindig szarul vagy?...
Jó kérdés. Igazából nem rá a válasz, de az is igaz, hogy sok kérdés van bennem, sokszor emésztem magam. Nálam gyakran nehezebben játszódnak le folyamatok. Azt szoktam mondani magamról, hogy érzékeny vagyok, talán ez ír le legjobban engem. Fáj, ha ezzel támadnak, mert ezzel lehet engem támadni.
De nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne. Persze sokszor a terhetekre vagyok. Bár utálok mások terhére lenni. De ha lejön hozzám a testvérem, és megkérdezi, hogy de hát mégis mit fogunk tenni a szendvicsbe, akkor eléteszek vagy fél kiló különböző felvágottat, elviselem a lökött szobatársamat, és miután a telehányt wc-t utána kell feltakarítanom, még meg is sajnálom. Észreveszem, hogy lehet nincs jól egy csajszi, akinek a barátai rá sem tojtak, hogy már tíz perce a mosdóban van, és már másodszor teszi.
Kérdéseket teszek fel, lehet sokkal többet, mint kellene. De amikor azon gondolkozom egy héten át, hogy mit lehetne jobbá tenni egyik-másik emberi kapcsolatomban, akkor persze azzal senkinek semmi gondja nincs.
Sajnálom, hogy ezzel problémát jelentek. Sajnálom, hogy a terhetekre vagyok.
De nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne. Persze sokszor a terhetekre vagyok. Bár utálok mások terhére lenni. De ha lejön hozzám a testvérem, és megkérdezi, hogy de hát mégis mit fogunk tenni a szendvicsbe, akkor eléteszek vagy fél kiló különböző felvágottat, elviselem a lökött szobatársamat, és miután a telehányt wc-t utána kell feltakarítanom, még meg is sajnálom. Észreveszem, hogy lehet nincs jól egy csajszi, akinek a barátai rá sem tojtak, hogy már tíz perce a mosdóban van, és már másodszor teszi.
Kérdéseket teszek fel, lehet sokkal többet, mint kellene. De amikor azon gondolkozom egy héten át, hogy mit lehetne jobbá tenni egyik-másik emberi kapcsolatomban, akkor persze azzal senkinek semmi gondja nincs.
Sajnálom, hogy ezzel problémát jelentek. Sajnálom, hogy a terhetekre vagyok.
Egy analízis szigorlati tematika margójáról
Uram felkelt szép napod,
Festi édesre az eget.
Kinek most e nyolc sort adom,
Érezze azt, hogy szereted.
Óvó szemed rajta legyen,
Béke derű megbocsátás,
Kezét én el nem engedem,
Törd szét ami volt, sok bántás.
2011. június
Festi édesre az eget.
Kinek most e nyolc sort adom,
Érezze azt, hogy szereted.
Óvó szemed rajta legyen,
Béke derű megbocsátás,
Kezét én el nem engedem,
Törd szét ami volt, sok bántás.
2011. június
Egy tanár naplójából
Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón.
- Igen! - szóltam ki.
-Jó napot, Tanár Úr!
- Szervusz Tomi, no mi van?
Tomi a 7/A-ból volt kedves tanítványom, háromból az egyik éltanuló. Nagyon kedveltem őt, de nem elsősorban azért, mert a legjobbak között volt. Tudtam, hogy eredményei mögött kőkemény munka állt, sokszor jött oda hozzám szünetekben egy-egy kérdésre, ami még nem volt számára világos. Fogadóórán anyukája már szinte könyörgött, hogy ne hajtsam ennyire a gyereket, mert éjjel is matekra tanul. Lényeg a lényeg, tehetséges, ámde még inkább szorgalmas gyerekről volt szó. Nem nagyon tudtam, mit akar.
- Tanár Úr... Hát csak a dolgozat miatt, ki tetszett már javítani?
- Hát még nem igazán... De épp a tiédet csinálom, gyere megnézzük.
Eléggé kellemetlen volt, mert már egy hete írattam velük, de eddig egyszerűen nem tudtam nekikezdeni. Három dolgozatot javítottam ki addig, és épp Tomiét nézegettem. Nála az első két példát néztem eddig át. Egész jó volt, az első hibátlan, a másodiknál viszont becsúszott egy csúnyább tévedés.
- A többiekéhez képest milyen eddig, Tanár Úr?
Többiekéhez képest, gondoltam magamban... Milyen hülye kérdés. Eleve kit érdekelnek a többiek egy éltanuló esetén. Persze nyilván voltam én is diák, mi is mindig egymáshoz méregettünk, de hát ilyen baromságot.
- Hát itt van ez az első példa. Ez eddig hibátlan is volt. A többiekhez képest. Nos még alig javítottam, de nem hiszem, hogy ezzel a többieknek gondja volna, szóval szerintem ez olyasmi, mint a többieké.
No persze már itt megbántam, hogy ezt kimondtam, mert ami néhány diákomnak magától értetődően ment, azért Tominak eléggé meg kellett küzdenie. S az egyetlen, amit cserébe várt, az hogy elismerjék a munkáját. Persze én a tanár fejemmel már rég nem fogtam fel, hogy hogy lehet nem megjegyezni, hogy két szám négyzetének a különbsége milyen nevezetes azonosság... És mivel ő is jól megcsinálta, nem értettem, hogy mért kell erre büszkének lennie. De aztán jött a második példa...
- Hát itt a másodiknál. Egész jól indultál el, még az ötlet is megvolt, hogy gyökteleníteni kell, de a végén... Hát ez itt elég borzalom, az előjel sem stimmel, meg nem is nagyon értem. Ha már a többiekről kérdeztél, én úgy érzem, ez azért általában menni szokott. No mindenesetre az az eleje nagyon ígéretes volt, szóval a fele pontot meg tudtam adni.
Szemében egy pillanatra gyűlölet csillant fel, amit hirtelen nem is értettem. Már menni is készült
- Köszönöm, Tanár Úr. Majd kíváncsi vagyok a végeredményre.
- Jól van Tomi, de mi a baj?
- Semmi, Tanár Úr, viszontlátásra!
- Szervusz Tomi.
Már az ajtónál volt, amikor egy másodpercre visszafordult:
- Azért az furcsa, Tanár Úr, hogy a kijavított dolgozatok alapján azt nem tudja megmondani, hogy az első példában jobb vagyok-e, mint mások, de a második példánál már tudja, hogy rosszabb leszek, mint a többiek.
És becsukódott az ajtó... Egy pillanatra döbbenten álltam és nem is értettem, mi a baja. Mindegy, hülye napja van... Nekiültem a maradéknak. Az eredmény olyasmi lett, mint amire számítottam, legalábbis az első példában. Elég könnyű volt, ám sokan mégis elbuktak rajta. Viszont a másodiknál bár sok tökéletes megoldás született, többen még a gyöktelenítés gondolatáig sem jutottak el. Úgyhogy végső soron Tomi benne volt az első harmadában az osztálynak, a teljes eredményt tekintve pedig harmadik legjobb, persze ötös.
Tanév vége. Az utolsó két órán Tomi még kevesebbet jelentkezett, mint amúgy szokott, inkább csak ült és nézte a táblát. Közeledett a nyári szünet és csak reméltem, hogy őszre visszatérve újra az a lelkes srác néz majd rám az élet katedra túloldaláról, mint akit azon a délután picit összetörtem. Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón...
- Igen! - szóltam ki.
-Jó napot, Tanár Úr!
- Szervusz Tomi, no mi van?
Tomi a 7/A-ból volt kedves tanítványom, háromból az egyik éltanuló. Nagyon kedveltem őt, de nem elsősorban azért, mert a legjobbak között volt. Tudtam, hogy eredményei mögött kőkemény munka állt, sokszor jött oda hozzám szünetekben egy-egy kérdésre, ami még nem volt számára világos. Fogadóórán anyukája már szinte könyörgött, hogy ne hajtsam ennyire a gyereket, mert éjjel is matekra tanul. Lényeg a lényeg, tehetséges, ámde még inkább szorgalmas gyerekről volt szó. Nem nagyon tudtam, mit akar.
- Tanár Úr... Hát csak a dolgozat miatt, ki tetszett már javítani?
- Hát még nem igazán... De épp a tiédet csinálom, gyere megnézzük.
Eléggé kellemetlen volt, mert már egy hete írattam velük, de eddig egyszerűen nem tudtam nekikezdeni. Három dolgozatot javítottam ki addig, és épp Tomiét nézegettem. Nála az első két példát néztem eddig át. Egész jó volt, az első hibátlan, a másodiknál viszont becsúszott egy csúnyább tévedés.
- A többiekéhez képest milyen eddig, Tanár Úr?
Többiekéhez képest, gondoltam magamban... Milyen hülye kérdés. Eleve kit érdekelnek a többiek egy éltanuló esetén. Persze nyilván voltam én is diák, mi is mindig egymáshoz méregettünk, de hát ilyen baromságot.
- Hát itt van ez az első példa. Ez eddig hibátlan is volt. A többiekhez képest. Nos még alig javítottam, de nem hiszem, hogy ezzel a többieknek gondja volna, szóval szerintem ez olyasmi, mint a többieké.
No persze már itt megbántam, hogy ezt kimondtam, mert ami néhány diákomnak magától értetődően ment, azért Tominak eléggé meg kellett küzdenie. S az egyetlen, amit cserébe várt, az hogy elismerjék a munkáját. Persze én a tanár fejemmel már rég nem fogtam fel, hogy hogy lehet nem megjegyezni, hogy két szám négyzetének a különbsége milyen nevezetes azonosság... És mivel ő is jól megcsinálta, nem értettem, hogy mért kell erre büszkének lennie. De aztán jött a második példa...
- Hát itt a másodiknál. Egész jól indultál el, még az ötlet is megvolt, hogy gyökteleníteni kell, de a végén... Hát ez itt elég borzalom, az előjel sem stimmel, meg nem is nagyon értem. Ha már a többiekről kérdeztél, én úgy érzem, ez azért általában menni szokott. No mindenesetre az az eleje nagyon ígéretes volt, szóval a fele pontot meg tudtam adni.
Szemében egy pillanatra gyűlölet csillant fel, amit hirtelen nem is értettem. Már menni is készült
- Köszönöm, Tanár Úr. Majd kíváncsi vagyok a végeredményre.
- Jól van Tomi, de mi a baj?
- Semmi, Tanár Úr, viszontlátásra!
- Szervusz Tomi.
Már az ajtónál volt, amikor egy másodpercre visszafordult:
- Azért az furcsa, Tanár Úr, hogy a kijavított dolgozatok alapján azt nem tudja megmondani, hogy az első példában jobb vagyok-e, mint mások, de a második példánál már tudja, hogy rosszabb leszek, mint a többiek.
És becsukódott az ajtó... Egy pillanatra döbbenten álltam és nem is értettem, mi a baja. Mindegy, hülye napja van... Nekiültem a maradéknak. Az eredmény olyasmi lett, mint amire számítottam, legalábbis az első példában. Elég könnyű volt, ám sokan mégis elbuktak rajta. Viszont a másodiknál bár sok tökéletes megoldás született, többen még a gyöktelenítés gondolatáig sem jutottak el. Úgyhogy végső soron Tomi benne volt az első harmadában az osztálynak, a teljes eredményt tekintve pedig harmadik legjobb, persze ötös.
Tanév vége. Az utolsó két órán Tomi még kevesebbet jelentkezett, mint amúgy szokott, inkább csak ült és nézte a táblát. Közeledett a nyári szünet és csak reméltem, hogy őszre visszatérve újra az a lelkes srác néz majd rám az élet katedra túloldaláról, mint akit azon a délután picit összetörtem. Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón...
Az összetűzés kockázata
Mindennapi teendőmet végezve kinyitottam a könyvet, ahol éppen kinyílott, és megakadt a szemem a következő részen:
És ez nekem szólt.
"A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása. Leggyakoribb példája az összetűzés egymást szerető emberek között. Ha valakivel szembeszegülök, lényegében azt mondom neki: "Nincs igazad! Nekem van igazam!" Amikor egy szülő azt mondja gyerekének: "Füllentettél!" - lényegében azt mondja, hogy "Füllenteni helytelen, nekem jogom van ezt mondani, mert nem füllentek, és igazam van." Vagy egy férj, aki így szól feleségéhez: "Te frigid vagy, mert nem reagálsz a közeledésemre vággyal, noha..." ... A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség nélkül gyakorol. Szülő, házastárs és más emberek gyakran és könnyedén kritizálnak jobbra-balra, csípőből lőve. Ám a mérges bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosodását, mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja. Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát a bírálatra. "Scott Peck: A járatlan út 122. o.
És ez nekem szólt.
Magyar-magyar szótár
Három hónap Ausztriában elég volt arra, hogy jól megértessem magam az itteniekkel, viszonylag jól ki tudjam fejezni magam és nagyon jól értsem a német nyelvet. Mégis nap mint nap kezembe kerül az itteni nagy támaszom, az a bizonyos német-magyar szótár. Ha valaki mond valamit, amit nem értek, már megyek is a szobámba, és fellapozom, s minden világossá válik. Máskor érteni vélem, mit mondtak, ezért nem keresem ki, de később, mikor már harmadszor hallom és picit zavaros, utánanézek, és meglátom, teljesen mást jelent, mit gondoltam.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem mindenki megbántódna, ha egy beszélgetés során azt mondanák neki: "Te figyi, keress már egy szótárt és nézd már meg, mit jelent ez a szó, mert úgy látom baromira nem érted". Zavarná az önérzetünket ez a megszólalás, pedig az igazság az, hogy igenis minden emberrel való beszélgetéshez szükség van egy magyar-magyar szótárra is. Csak az az egy baj van, hogy ilyet nem lehet kapni a boltokban. Már csak azért sem, mert ha rossz címen keresel egy könyvet, akkor sosem fogod megtalálni. Az a könyv, amit Te keresel, ezekben az esetekben ilyen címeket fut: Apu-magyar szótár, Anyu-magyar szótár, Nóri-magyar szótár, Rita-magyar, Lele-magyar szótár és még sorolhatnám. De ezt mégsem találod meg a polcokon. Ennek is több oka van. Az első, hogy olyan kicsi rá az igény, például egy Balázs-magyar szótárra nem neveznének be ötnél többen. Másrészt nehezebb megírni, nagyon kell ismerni hozzá az adott ember nyelvét. Szóval nincs más út, marad az, hogy mindenkinek magának kell elkészíteni azokhoz az emberekhez a szótárat, akik közel állnak hozzá. De figyelni kell, mert ebben a szótárban nemcsak szavak, hanem élethelyzetek, kapcsolatok és szövegkörnyezetek kapcsolódnak. Sőt, helyenként a kimondatlan szónak is van jelentése. Apunál például ha nem mond semmit, az azt jelenti, hogy nem csináltam semmit rosszul - helyenként azt is, hogy valamit jól csináltam. Sokat szenvedtem emiatt, pedig az Apu-magyar szótárban a legeslegelső helyen az áll, hogy ha nem mond semmit, akkor minden a legnagyobb rendben van. Ezt régóta tudom, nemrég ő maga is elárulta nekem - ami egyébként a legnagyobb kincs a világon, ha egy ember saját magához ad fordítást, de erre még visszatérek. Mások helyenként durva szidása mögött a szótárban egyszerű félelem áll.
Ám itt adódik a kérdés, hogy akkor miért kell szótár, miért nem beszél mindenki úgy, ahogyan az érthető? Nos, ha jobban belegondol az ember, erre is több válasz létezik. Az első, és legkézenfekvőbb válasz, hogy a saját nyelvét mindenki nagyon jól beszéli, azonban egy idegen nyelven már nem tud olyan magabiztosan megszólalni. Nekem itt Bécsben sokszor gondot jelent, hogy addig nem vagyok hajlandó kimondani egy mondatot, amíg nem formáltam meg tökéletesre - persze ezt csak akkor lehet, ha én kezdem a beszélgetést és csak egy mondatot akarok mondani, kérdezni. Magyarul már rég elmagyaráztam volna, de németül... Hogy mondják ezt, lehet nem is ez a szó jó, olyan esetlennek érzi magát az ember.
Az emberi kapcsolatokban olyan ez, mint mikor két különböző nyelven beszélő ember beszél egymással úgy, hogy mindkettő beszéli a másik nyelvét középfokon. Amikor a saját nyelveden beszélsz, akkor tökéletesen beszélsz, azonban a másik számára nem világos. Amikor megpróbálsz a másik nyelvén beszélni, akkor viszont te leszel töredékes, bár a másik számára világos leszel - de lehet mégsem azt fejezed ki, amit akartál. Nehéz ez, ugye?
Aztán van még egy nagyon komoly indok. Ez pedig a következő: nem minden fordítható le a másik nyelvére. Hogy értem ezt? Mondjuk próbáld meg lefordítani angolra azt, hogy "Követ követ követ". Lássuk: "Ambassador follows a stone". Hát, erre megkérdezné egy angol, hogy na és akkor most mi van, ennek aztán totálisan semmi értelme nincs. Vagy engedjetek meg egy német McDonald's reklámot, nekem nagyon tetszik: "Mamma, heißt alle Pommes Fritz?" Szintén lefordíthatatlan.
Van még egy érdekessége ennek a szótárasdinak. Mégpedig az, hogy különböző emberek különböző nehézségű nyelvet beszélnek. Ez egyébként valahol az analógiából szintén természetes, hisz angolul középfokon sokkal könnyebb megtanulni, mint németül. Vannak emberek, akikhez a szótár körülbelül egy darab A/4-es lapon elfér, hisz ami a szívükön, az a szájukon, kimondják, amit gondolnak. Máshoz a Nagy Francia Enciklopédia is kevés lenne, mert mindig rébuszokban beszél, ha valamire azt mondja hogy jó, az biztos rossz, de csak akkor, ha épp páros évben, napsütéses napon dél és két óra között mondja - egyébként azt jelenti, hogy tényleg jó.
Ígértem még a fordításról néhány szót. Nagyon nagy ajándék, és nagyon nagy kincs, ha valaki saját magához fordítást is mellékel. Ez a bizalom legmagasabb jele. Mert ezzel a következőt fejezi ki: "nézd, amit most elmondok, azt nehezen tudom kifejezni. Tudom, nem lesz tökéletes, de bízom benned, hogy nem használod fel ellenem". Amikor valaki fordítást ad magáról, kiszolgáltatottá teszi magát, hisz egyből lehet is rá mutogatni: "Ahham, szóval te ilyen kis senkiházi vagy". Nemrég próbáltam magamhoz adni egy kis útmutatást valakinek, nem igazán sikerült túl jól. Az az érzésem volt, hogy ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak, mert visszaélnek a bizalmammal. De aztán ha jobban meggondolom, ez sem tántorít vissza, mert ez két dolgot jelenthet: az egyik, hogy még nem beszélem jól ezt a nyelvet, ebből következően gyakorolnom kell még. A másik, hogy már elég jól beszélem s amit kifejeztem, a másik nyelven érezhetően nem jó tulajdonság. Ekkor visszafordítva a saját nyelvemre magamon kell állítanom. S hogy egyre jobban fejlődjek, szintén az a következmény, hogy gyakorolnom kell a nyelvet. S végül, de nem utolsó sorban az az indok, hogy azzal a késsel szúrtak belém, amit én magam nyújtottam oda. Ez iszonyatosan fáj, de a felelősség már nem rajtam van. Az vesse rám az első követ....
Az vesse rám az első követ, aki maga már volt olyan bátor, és lefordította a saját nyelvét, és kiállt úgy, hogy megadom magam, nézzetek. Ez vagyok én. Barátom, vedd el a szótáramat... S vigyázz rá, mert én vagyok benne.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem mindenki megbántódna, ha egy beszélgetés során azt mondanák neki: "Te figyi, keress már egy szótárt és nézd már meg, mit jelent ez a szó, mert úgy látom baromira nem érted". Zavarná az önérzetünket ez a megszólalás, pedig az igazság az, hogy igenis minden emberrel való beszélgetéshez szükség van egy magyar-magyar szótárra is. Csak az az egy baj van, hogy ilyet nem lehet kapni a boltokban. Már csak azért sem, mert ha rossz címen keresel egy könyvet, akkor sosem fogod megtalálni. Az a könyv, amit Te keresel, ezekben az esetekben ilyen címeket fut: Apu-magyar szótár, Anyu-magyar szótár, Nóri-magyar szótár, Rita-magyar, Lele-magyar szótár és még sorolhatnám. De ezt mégsem találod meg a polcokon. Ennek is több oka van. Az első, hogy olyan kicsi rá az igény, például egy Balázs-magyar szótárra nem neveznének be ötnél többen. Másrészt nehezebb megírni, nagyon kell ismerni hozzá az adott ember nyelvét. Szóval nincs más út, marad az, hogy mindenkinek magának kell elkészíteni azokhoz az emberekhez a szótárat, akik közel állnak hozzá. De figyelni kell, mert ebben a szótárban nemcsak szavak, hanem élethelyzetek, kapcsolatok és szövegkörnyezetek kapcsolódnak. Sőt, helyenként a kimondatlan szónak is van jelentése. Apunál például ha nem mond semmit, az azt jelenti, hogy nem csináltam semmit rosszul - helyenként azt is, hogy valamit jól csináltam. Sokat szenvedtem emiatt, pedig az Apu-magyar szótárban a legeslegelső helyen az áll, hogy ha nem mond semmit, akkor minden a legnagyobb rendben van. Ezt régóta tudom, nemrég ő maga is elárulta nekem - ami egyébként a legnagyobb kincs a világon, ha egy ember saját magához ad fordítást, de erre még visszatérek. Mások helyenként durva szidása mögött a szótárban egyszerű félelem áll.
Ám itt adódik a kérdés, hogy akkor miért kell szótár, miért nem beszél mindenki úgy, ahogyan az érthető? Nos, ha jobban belegondol az ember, erre is több válasz létezik. Az első, és legkézenfekvőbb válasz, hogy a saját nyelvét mindenki nagyon jól beszéli, azonban egy idegen nyelven már nem tud olyan magabiztosan megszólalni. Nekem itt Bécsben sokszor gondot jelent, hogy addig nem vagyok hajlandó kimondani egy mondatot, amíg nem formáltam meg tökéletesre - persze ezt csak akkor lehet, ha én kezdem a beszélgetést és csak egy mondatot akarok mondani, kérdezni. Magyarul már rég elmagyaráztam volna, de németül... Hogy mondják ezt, lehet nem is ez a szó jó, olyan esetlennek érzi magát az ember.
Az emberi kapcsolatokban olyan ez, mint mikor két különböző nyelven beszélő ember beszél egymással úgy, hogy mindkettő beszéli a másik nyelvét középfokon. Amikor a saját nyelveden beszélsz, akkor tökéletesen beszélsz, azonban a másik számára nem világos. Amikor megpróbálsz a másik nyelvén beszélni, akkor viszont te leszel töredékes, bár a másik számára világos leszel - de lehet mégsem azt fejezed ki, amit akartál. Nehéz ez, ugye?
Aztán van még egy nagyon komoly indok. Ez pedig a következő: nem minden fordítható le a másik nyelvére. Hogy értem ezt? Mondjuk próbáld meg lefordítani angolra azt, hogy "Követ követ követ". Lássuk: "Ambassador follows a stone". Hát, erre megkérdezné egy angol, hogy na és akkor most mi van, ennek aztán totálisan semmi értelme nincs. Vagy engedjetek meg egy német McDonald's reklámot, nekem nagyon tetszik: "Mamma, heißt alle Pommes Fritz?" Szintén lefordíthatatlan.
Van még egy érdekessége ennek a szótárasdinak. Mégpedig az, hogy különböző emberek különböző nehézségű nyelvet beszélnek. Ez egyébként valahol az analógiából szintén természetes, hisz angolul középfokon sokkal könnyebb megtanulni, mint németül. Vannak emberek, akikhez a szótár körülbelül egy darab A/4-es lapon elfér, hisz ami a szívükön, az a szájukon, kimondják, amit gondolnak. Máshoz a Nagy Francia Enciklopédia is kevés lenne, mert mindig rébuszokban beszél, ha valamire azt mondja hogy jó, az biztos rossz, de csak akkor, ha épp páros évben, napsütéses napon dél és két óra között mondja - egyébként azt jelenti, hogy tényleg jó.
Ígértem még a fordításról néhány szót. Nagyon nagy ajándék, és nagyon nagy kincs, ha valaki saját magához fordítást is mellékel. Ez a bizalom legmagasabb jele. Mert ezzel a következőt fejezi ki: "nézd, amit most elmondok, azt nehezen tudom kifejezni. Tudom, nem lesz tökéletes, de bízom benned, hogy nem használod fel ellenem". Amikor valaki fordítást ad magáról, kiszolgáltatottá teszi magát, hisz egyből lehet is rá mutogatni: "Ahham, szóval te ilyen kis senkiházi vagy". Nemrég próbáltam magamhoz adni egy kis útmutatást valakinek, nem igazán sikerült túl jól. Az az érzésem volt, hogy ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak, mert visszaélnek a bizalmammal. De aztán ha jobban meggondolom, ez sem tántorít vissza, mert ez két dolgot jelenthet: az egyik, hogy még nem beszélem jól ezt a nyelvet, ebből következően gyakorolnom kell még. A másik, hogy már elég jól beszélem s amit kifejeztem, a másik nyelven érezhetően nem jó tulajdonság. Ekkor visszafordítva a saját nyelvemre magamon kell állítanom. S hogy egyre jobban fejlődjek, szintén az a következmény, hogy gyakorolnom kell a nyelvet. S végül, de nem utolsó sorban az az indok, hogy azzal a késsel szúrtak belém, amit én magam nyújtottam oda. Ez iszonyatosan fáj, de a felelősség már nem rajtam van. Az vesse rám az első követ....
Az vesse rám az első követ, aki maga már volt olyan bátor, és lefordította a saját nyelvét, és kiállt úgy, hogy megadom magam, nézzetek. Ez vagyok én. Barátom, vedd el a szótáramat... S vigyázz rá, mert én vagyok benne.
Nyári éjek asszonya...
Ha álmaid játszanak veled,
Meglátod őt és rabul ejt a vágy.
Hiába követed, nem éred el
A nyári éjek asszonyát.
Szerelme több, mint múló pillanat,
Végigkísér egy éjen át.
Ha érezted, már soha nem felejtheted
A nyári éjek asszonyát.
A kínzó vágy szívedben elcsitul,
De enyhülést nem hoz reád,
És viszonzatlan szerelemmel gyűlölöd
A nyári éjek asszonyát.
Oly színtelen a legszebb női arc,
S mellette halvány a valóság.
Ó Istenem, add meg nekem, hogy feledjem
A nyári éjek asszonyát!
Meglátod őt és rabul ejt a vágy.
Hiába követed, nem éred el
A nyári éjek asszonyát.
Szerelme több, mint múló pillanat,
Végigkísér egy éjen át.
Ha érezted, már soha nem felejtheted
A nyári éjek asszonyát.
A kínzó vágy szívedben elcsitul,
De enyhülést nem hoz reád,
És viszonzatlan szerelemmel gyűlölöd
A nyári éjek asszonyát.
Oly színtelen a legszebb női arc,
S mellette halvány a valóság.
Ó Istenem, add meg nekem, hogy feledjem
A nyári éjek asszonyát!
Olyan jó lenne...
ha valaki egy kicsit rám figyelne. Csak kérdezze meg hogy hogy vagyok. Ne hallgasson órákig, csak kínáljon meg csokival. Vagy írjon, hogy mikor küldöm már el a szakdogámat, vagy csak javulna meg magától a latex, vagy csak valaki látogasson meg, vagy csak valaki egy kicsit mosolyogjon rám, vagy csak valaki mondja azt, hogy olyan régen látott, és hiányzom. Mindegy csak érezzem azt, hogy van Isten, és hogy szeret. Nem várok csodákat, csak hogy valakit egy kicsit érdekeljen hogy mi van velem. És talán nem is a válasz számít, hanem hogy megkérdezték.
Pünkösdhétfő... semmit sem jelent. Az ember ugyanúgy hajtja a taposómalmát. Legyen már vége.
Pünkösdhétfő... semmit sem jelent. Az ember ugyanúgy hajtja a taposómalmát. Legyen már vége.
Adj egy okot...
Adj egy okot s vidám leszek,
Veled együtt énekelek.
Futunk majd a napos réten
S együtt játszunk ég kékjében.
Szomorú volt testem-lelkem,
Mindig csak a rosszat lestem.
Tíz szép mellé egy csúf ha volt,
Már bús szívvel túrtam a port.
Elég ebből elég legyen,
Ember magáért kell tegyen,
Bármit teszek, bármit veszek
Adj egy okot, s vidám leszek.
Adj egy okot s vidám leszek
Veled együtt énekelek
Futunk majd a napos réten
S szeretlek majd, bármi lészen.
Veled együtt énekelek.
Futunk majd a napos réten
S együtt játszunk ég kékjében.
Szomorú volt testem-lelkem,
Mindig csak a rosszat lestem.
Tíz szép mellé egy csúf ha volt,
Már bús szívvel túrtam a port.
Elég ebből elég legyen,
Ember magáért kell tegyen,
Bármit teszek, bármit veszek
Adj egy okot, s vidám leszek.
Adj egy okot s vidám leszek
Veled együtt énekelek
Futunk majd a napos réten
S szeretlek majd, bármi lészen.
Kecskepásztor
Ha majd egyszer, miután a ló meghalt, s a madarak kirepültek, és nagyon öreg leszek, és már senkinek nem lesz rám szüksége, kecskepásztor leszek. Nem lesz már szükségem pénzre, mert olyan kevésből is megélek. Nem lesz szükségem nagy házra, mert nem lesz ki lakjon benne. Egyedül leszek, de lesz egy csomó kecském, akikkel törődni kell. A tejre persze nem lesz szükségem, mert nem szeretem, de majd elajándékozom, vagy eladom. Az unokákat persze nagyon fogom várni, de ők akkor versenyt fognak szaladni az élettel, vizsgázni fognak, jönni-menni, pont úgy, ahogy most én.
A világ számomra egy nagyon kis hely lesz. Ott lesz a fű, a meggyfa, amiket megszoktam. Várom majd a halált, ami talán nem is olyan rossz.
És írni fogok. Írni, írni, írni... Leírni az életemet, hogy milyen jó volt élni köztetek. S egyszer talán valaki elolvassa, és akkor már megérte élni ezen a világon.
A világ számomra egy nagyon kis hely lesz. Ott lesz a fű, a meggyfa, amiket megszoktam. Várom majd a halált, ami talán nem is olyan rossz.
És írni fogok. Írni, írni, írni... Leírni az életemet, hogy milyen jó volt élni köztetek. S egyszer talán valaki elolvassa, és akkor már megérte élni ezen a világon.
A Szokás hatalma - A Szokatlan malma
Szoknya libben szív dobog
Méregvörös hormonok.
Nyíló virág szerelem
Borsótársam keresem.
Magas fák közt szél susog
Szikrázó neuronok.
Lelkem érez, láng lobban
Kristályüveg dobozban.
A ég a föld a szép a jó
Örvényló kozmosz hajó.
Könnyes szemed, fáj a szó
Mégis úgy kell mint a só.
Hosszú útra lépkedünk
Ezer Prater kört teszünk.
Kéz a kézben zeng a dal
Sokszor nyelt fehér agyar.
Mint fényt a termek szeretlek
Hitét valló eretnek.
Véres félelme a csóknak
Benne elmerül a csónak.
Léted, hogy vagy köszönöm.
Szuperego, s ösztönöm.
Száz kis madár dala zeng,
Vita aeterna, te szent!
Méregvörös hormonok.
Nyíló virág szerelem
Borsótársam keresem.
Magas fák közt szél susog
Szikrázó neuronok.
Lelkem érez, láng lobban
Kristályüveg dobozban.
A ég a föld a szép a jó
Örvényló kozmosz hajó.
Könnyes szemed, fáj a szó
Mégis úgy kell mint a só.
Hosszú útra lépkedünk
Ezer Prater kört teszünk.
Kéz a kézben zeng a dal
Sokszor nyelt fehér agyar.
Mint fényt a termek szeretlek
Hitét valló eretnek.
Véres félelme a csóknak
Benne elmerül a csónak.
Léted, hogy vagy köszönöm.
Szuperego, s ösztönöm.
Száz kis madár dala zeng,
Vita aeterna, te szent!
Wenn ich gehe, dann gehe ich...
Wenn ich gehe, dann gehe ich, wenn ich stehe, dann stehe ich, und wenn ich sitze, dann sitze ich.
Ez a mondat ragadt meg a most vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódó szentbeszédben. Maradjatok meg szeretetemben, erről volt szó, és a pap azt mondta, hogy ebben az evangéliumban van egy szó, ami ott van, de mégis láthatatlan valahogy: maradni. Megmaradni. Egyszerűnek tűnik, mégis talán ez a legnehezebb. Megtalálni Istent helyenként könnyű, én is úgy érzem, sokszor megtaláltam már, de ebben az örömben megmaradni, nos ez tényleg igazán nehéz. S ekkor jött egy történet a rabbiról, akit megkérdeztek, hogy csinálja, hogy ennyire sínen van az élete. Ő mondta a fenti mondatot.
Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök.
Jójó, mondták a kérdezői, ezt mi is így csináljuk, de mi a titkod, mitől megy jól az életed. Mondtam már, válaszolta a rabbi: Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök. Rendben, értjük, de mondd már el a titkodat... Ezeket mi is mindig így csináljuk.
Nem - felelte a rabbi. Amikor ti mentek, már álltok, amikor álltok, már ülni akartok, s amikor ültök, ismét állni. Elsőre nem is fogott meg annyira, csak annak örültem, hogy nagy Bécs városában megértek egy német prédikációt, de aztán jobban átgondoltam. Én is mindig a másnapnak, harmadnapnak, jövő hétnek élek. S ami épp aznap van, annak nem tudok örülni. Nem tudok megmaradni egy nap örömében, mert mindig jön valami új. Persze ha az embernek nincsenek távlati tervei, akkor nagyjából meghalt. A kérdés csak az, hogy mik az arányok. Megélni dolgokat csak MOST lehet, holnap nem és tegnap sem. S valahol ebben a képben értelmet nyer az "Élj a mának" felfogás, de nem a hedonista értelemben. Örülj a mának, élvezd a mát, s akkor holnap is jobb lesz visszagondolni rá.
Ez a mondat ragadt meg a most vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódó szentbeszédben. Maradjatok meg szeretetemben, erről volt szó, és a pap azt mondta, hogy ebben az evangéliumban van egy szó, ami ott van, de mégis láthatatlan valahogy: maradni. Megmaradni. Egyszerűnek tűnik, mégis talán ez a legnehezebb. Megtalálni Istent helyenként könnyű, én is úgy érzem, sokszor megtaláltam már, de ebben az örömben megmaradni, nos ez tényleg igazán nehéz. S ekkor jött egy történet a rabbiról, akit megkérdeztek, hogy csinálja, hogy ennyire sínen van az élete. Ő mondta a fenti mondatot.
Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök.
Jójó, mondták a kérdezői, ezt mi is így csináljuk, de mi a titkod, mitől megy jól az életed. Mondtam már, válaszolta a rabbi: Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök. Rendben, értjük, de mondd már el a titkodat... Ezeket mi is mindig így csináljuk.
Nem - felelte a rabbi. Amikor ti mentek, már álltok, amikor álltok, már ülni akartok, s amikor ültök, ismét állni. Elsőre nem is fogott meg annyira, csak annak örültem, hogy nagy Bécs városában megértek egy német prédikációt, de aztán jobban átgondoltam. Én is mindig a másnapnak, harmadnapnak, jövő hétnek élek. S ami épp aznap van, annak nem tudok örülni. Nem tudok megmaradni egy nap örömében, mert mindig jön valami új. Persze ha az embernek nincsenek távlati tervei, akkor nagyjából meghalt. A kérdés csak az, hogy mik az arányok. Megélni dolgokat csak MOST lehet, holnap nem és tegnap sem. S valahol ebben a képben értelmet nyer az "Élj a mának" felfogás, de nem a hedonista értelemben. Örülj a mának, élvezd a mát, s akkor holnap is jobb lesz visszagondolni rá.
Reflexió az isteni dallamokra, és a bécsi operára
Igen, vannak olyan hangok, amiket Isten úgy ahogy voltak, a mennyországból küldött le a földre. Dallamok. Gitárhúr pendülése. A barlangfalról visszaverődő harmóniák. Behatol a lelkedbe, és zsibbadni kezd az egész tested, és a lábad kisujjától kezdve borsódzik a hátad, és végig fut, egészen a fejedig. Tele lesz könnyel a szemed, és legszívesebben kitárnád a karjaidat.
Szól a szóló, és megszűnik minden,csak a zene van. Hatalmas a tér.
Nagyszombati harangok és dicsőség, pápai himnusz, Te deum. A feltámadás dalai számomra. Soha nem jelentenek annyit mint akkor. Nagyszombaton, amikor megtelik a Jézus szíve templom a zúgó harangok hangjával, és azt érzed, na Most, Most... feltámadt!
Međugorje jut eszedbe, amikor sokezren éneklik ugyanazt, térden állva. A világ leggyönyörűbb dalai szólnak, és az Isten rajtuk keresztül megérinti a kezedet.
Az Isten az érintés szeretetnyelvét is ismeri, és néha használja is.
Szól a szóló, és megszűnik minden,csak a zene van. Hatalmas a tér.
Nagyszombati harangok és dicsőség, pápai himnusz, Te deum. A feltámadás dalai számomra. Soha nem jelentenek annyit mint akkor. Nagyszombaton, amikor megtelik a Jézus szíve templom a zúgó harangok hangjával, és azt érzed, na Most, Most... feltámadt!
Međugorje jut eszedbe, amikor sokezren éneklik ugyanazt, térden állva. A világ leggyönyörűbb dalai szólnak, és az Isten rajtuk keresztül megérinti a kezedet.
Az Isten az érintés szeretetnyelvét is ismeri, és néha használja is.
Kérésekről
Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, kap. Aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.Jólismert szöveg. Mégis tud újat mondani.
Azt hittem ez ilyen szépen megszerkesztett szöveg, olyan lírai. Bölcsész duma. Kérjetek és adatik, keressetek és találtok... Még versenek is elmenne, csak egypár entert kellene beszúrni, a szavak közé:
Kérjetek, és kapni fogtok
Keressetek és találtok
Zörgessetek és ajtók nyílnak.
Aki kér, annak adnak,
Aki keres, találhat,
A zörgetőnek ajtót nyitnak.
De van-e üzenete is, vagy csak sorbarakott szavak?
Igaz-e az, hogy amit kérek megkapom? Határokon belül... De ki szabja meg a határokat? Mitől lesz ésszerű a határ?
Ha azt kérném, hogy ha kiugrok az ablakon tudjak repülni, hát nem fog menni. Valószínűleg szétkenődnék a betonon, és már csak a lelkem repülne valahova messze el. Ha azt kérném, hogy legyen szőke hajam, nem teljesülne. Ha azt kérném, hulljanak le a csillagok, nem teljesülne.
Akkor meg mi teljesül?
Teljesül, ha azt kéred, legyen picit szép idő. És lehet alkudni: addig míg elindulok, két óra múlva. Add, hogy tudjak adni másoknak: a tanítással a tanítványomnak, a mosolyommal a pirosaknak, az sms-emmel kedvesemnek. Add, hogy megadja a javítási lehetőséget a tanár, add, hogy mindenre legyen időm.
És a nap kisüt, és megtartom életem legjobb óráját, és ott találom magam az emberek között, és azt veszem észre, hogy mindenkihez van egy kedves szavam.
Kis dolgok, de kértem, és megkaptam őket. Az ember örül, ha ajándékot kap, főleg, ha olyat kap, amire igazán vágyik, amit ő maga szeretne. Van, hogy egy kavics vagy egy falevél is sokat számít.
Az ember néha túl büszke ahhoz, hogy kérjen. Megoldom egyedül. Persze jó lenne, ha jobb idő lenne, de az se nagyon érdekel, ha csúnya. Csak akkor kezdünk el szitkozódni, mikor csöpögni kezd az eső, és elázunk a biciklin. Az Isten nem tolja le a sült galambot a torkodon, és nem teszi a párnát a feneked alá. Amit kérsz, azt megadja, de nem teszi neked kényelmessé az életedet. Sokszor nincs rá szükségem. Egyedül is meg tudom írni a zh-t, anélkül is ötös lesz, hogy kértem volna. Anélkül is fel tudok ébredni, hogy kértem volna. Igaz nehezen. Anélkül is el tudok menni közibe, és tudok jókedvű lenni, hogy kértem volna. De milyen önző öröm az. Anélkül is tudok másokkal beszélgetni, hogy kértem volna, hogy adhassak is nekik valamit. De felszínes az a beszélgetés.
Máskor az ember úgy érzi, nem méltó arra, hogy kérjen. Hogy is van a folytatás?
Avagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tõle, követ ad neki?
És ha halat kér, kígyót ad néki.
Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jót azoknak, akik kérik tõle?!
Hányszor kaptam pofont anyámtól, amikor azt mondtam éhes vagyok. Hányszor kaptam verést apámtól, ha azt mondtam neki játszon velem. Pedig hányszor rossz voltam. És mégis játszottak velem, és adtak nekem vacsorát. Nem voltam méltó rá, mégis kaptam. Ezerszer és ezerszer érdemtelenül kapok dolgokat. Akár egy ötöst a zh-ra, töriérettségire, angol 100%-os emelt szintűt, akár rózsát, bármi apróságot, Sacher-tortát, azt, hogy elmosogatnak utánam, azt, hogy lesózzák a járdát, ha havas, amikor éppen arra megyek. Nem jár nekem semmi!
Érdemtelenül kapok mindent. Ahogy DA mondaná, nem az érdemeink szerint ítélnek meg minket. És a szeretet sokkal nagyobb annál, mint, hogy azt mérlegelje, hogy a másik vajon megérdemli-e. Isten szeretete.
Kérjetek! Ne legyetek büszkék! Merjetek kérni, és merjetek elfogadni!
Az Isten beszéli az ajándékozás szeretetnyelvét, és a szívességekét is. Csak kérned kell.
Die Kraft und die Macht der Musik
Tegnap délután életemben először voltam a bécsi operaházban. A bécsi operaházban... Olyan furcsa ezt leírni, olyan természetesnek hat, pedig emlékszem hét évvel ezelőtti önmagamra, amikor még a piar énekkarral róttuk Bécs utcáit, és épp egy pillantást vetettem az Operára. Ahham, ez az. Szép... De most belülről, ott voltam. Állóhely ide, hátfájás oda, azért nevetséges, hogy 4 Euróért néztem meg a Traviátát. Egy McDonald's-ben többet költenek a legtöbben.
Érdekes, most már másodszor vettem észre magamon a zene igen mély rám gyakorolt hatását. Régen utáltam a nyitányokat, úgy éreztem semmi értelmük nincs. Térjünk már a lényegre. De most... Amint elkezdődött a zene, megszűnt a világ. Ledőltek az Opera falai, és szabad voltam, oly szabad, amilyen sehol máshol nem tudok lenni, csak a zenében. Egy nálam okosabb ember így fejezte ezt ki:
"A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul." Victor Hugo volt az illető. Azt hiszem igaza van. Persze nem az egész opera alatt marad a figyelem lankadatlan. De az előadás vége felé, Violetta halálos ágyánál... Ott valahogy átgondoltam az egész életemet. Hogy mi mindent kaptam. Hogy MINDENT megkaptam, szeretem a szüleimet, szeretem a testvéremet, szeretem a kedvesemet, szeretem a barátaimat... És hogy annyi mindent kell még tennem. Úgy hiszem, a mai embernek a nyugtatók helyett a zenét kellene felírni orvosságként. Hisz amint kijöttem, még a Ringen végig is a Traviata bordalát dúdolgattam, úgy megvan a fülemben, szinte kitörölhetetlen. Mi a zene? Miért adta Isten... Arra gondolok, hogy enélkül a vigasz nélkül nem biztos hogy kibírtam volna. Olyan mély rétegeket mozgat meg, mint semmi más... Az opera alatt is sírni tudtam volna, mint egy kisgyerek, de a többiekre való tekintettel csak a szemembe hagytam a könnyet szökni.
Már a Varázsfuvola alkalmával is megfogalmazódott bennem, de most egyre erősebben bennem van, hogy úgy érzem, vannak dallamok, amiket nem tudom hogyan, de Isten egyenesen, készen a Földre küldte. Hogy lehet, hogy értem, és nem tudom szavakkal elmondani... Hogy lehet hogy kevés a szó, amikor a zene mindent betölt és mindennek értelmet ad... Fennkölt vagyok? Lehet... De talán most már érted, kedves Olvasó, miért mondom, hogy én nem vizuális, hanem audionális természetű vagyok, s talán azt is, miért fontosak számomra a kimondott szavak. Amit hallok, talán az rezegteti meg legjobban a szívemet. Oly rezonanciával, melyre ezer kép sem volna képes....
Érdekes, most már másodszor vettem észre magamon a zene igen mély rám gyakorolt hatását. Régen utáltam a nyitányokat, úgy éreztem semmi értelmük nincs. Térjünk már a lényegre. De most... Amint elkezdődött a zene, megszűnt a világ. Ledőltek az Opera falai, és szabad voltam, oly szabad, amilyen sehol máshol nem tudok lenni, csak a zenében. Egy nálam okosabb ember így fejezte ezt ki:
"A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul." Victor Hugo volt az illető. Azt hiszem igaza van. Persze nem az egész opera alatt marad a figyelem lankadatlan. De az előadás vége felé, Violetta halálos ágyánál... Ott valahogy átgondoltam az egész életemet. Hogy mi mindent kaptam. Hogy MINDENT megkaptam, szeretem a szüleimet, szeretem a testvéremet, szeretem a kedvesemet, szeretem a barátaimat... És hogy annyi mindent kell még tennem. Úgy hiszem, a mai embernek a nyugtatók helyett a zenét kellene felírni orvosságként. Hisz amint kijöttem, még a Ringen végig is a Traviata bordalát dúdolgattam, úgy megvan a fülemben, szinte kitörölhetetlen. Mi a zene? Miért adta Isten... Arra gondolok, hogy enélkül a vigasz nélkül nem biztos hogy kibírtam volna. Olyan mély rétegeket mozgat meg, mint semmi más... Az opera alatt is sírni tudtam volna, mint egy kisgyerek, de a többiekre való tekintettel csak a szemembe hagytam a könnyet szökni.
Már a Varázsfuvola alkalmával is megfogalmazódott bennem, de most egyre erősebben bennem van, hogy úgy érzem, vannak dallamok, amiket nem tudom hogyan, de Isten egyenesen, készen a Földre küldte. Hogy lehet, hogy értem, és nem tudom szavakkal elmondani... Hogy lehet hogy kevés a szó, amikor a zene mindent betölt és mindennek értelmet ad... Fennkölt vagyok? Lehet... De talán most már érted, kedves Olvasó, miért mondom, hogy én nem vizuális, hanem audionális természetű vagyok, s talán azt is, miért fontosak számomra a kimondott szavak. Amit hallok, talán az rezegteti meg legjobban a szívemet. Oly rezonanciával, melyre ezer kép sem volna képes....
A ló meghal a madarak kirepülnek...
Az ember néha egyedül marad.
Néha eltűnik mellőle mindenki. És nem azért, mert nem szeretik, csak eltűnnek. A kedves, az anya, az apa, a testvér, a barátok, a munka, az Isten, a kutya, a napsütés, a tennivaló. És az ember ott marad egy szobába zárva önnönmagával. Haragszanak egymásra. Az ember és az én. Háttal ülnek, ki sosem békülnek. Pedig egymás nyakába borulva ketten nézhetnének a jövőbe múltba. Na és a jelen, a veszedelem. Ember, te felszínes, te társadalom kutyája. Ki csaholva ugatsz az emberek után, futsz, lihegsz, szeretetmorzsákért könyörögsz. Énem te változtathatatlan, te makacs kő. Énem te aljas állat.
Egymás szemébe nézve, végtelen tükrök alagútjába vesznek. S az ember és az én a két tűnődő tünemény, egymásba zárva zárattak, és soha szét nem válhatnak. S csak a csendben, mikor senki se látja, vesznek össze, egymást megtépázva, s ha az én kiszabadul, az ember elszomorul.
Néha eltűnik mellőle mindenki. És nem azért, mert nem szeretik, csak eltűnnek. A kedves, az anya, az apa, a testvér, a barátok, a munka, az Isten, a kutya, a napsütés, a tennivaló. És az ember ott marad egy szobába zárva önnönmagával. Haragszanak egymásra. Az ember és az én. Háttal ülnek, ki sosem békülnek. Pedig egymás nyakába borulva ketten nézhetnének a jövőbe múltba. Na és a jelen, a veszedelem. Ember, te felszínes, te társadalom kutyája. Ki csaholva ugatsz az emberek után, futsz, lihegsz, szeretetmorzsákért könyörögsz. Énem te változtathatatlan, te makacs kő. Énem te aljas állat.
Egymás szemébe nézve, végtelen tükrök alagútjába vesznek. S az ember és az én a két tűnődő tünemény, egymásba zárva zárattak, és soha szét nem válhatnak. S csak a csendben, mikor senki se látja, vesznek össze, egymást megtépázva, s ha az én kiszabadul, az ember elszomorul.
Mi a mennyország?
Mi a mennyország? - kérdezed.
Ki válaszol még gyerek.
A padon szakállas öregek.
Zsolozsmák, dallamok, szentek,
Istenimádó éneket zengnek,
Ott vannak mind, akik hazamentek.
Isten a szakállas,
Gábriel a vállas.
Legókocka tornyocska nem állasz.
Mi a mennyország? - kérdezed.
Ki válaszol az embered.
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében,
Isten színeivel festett naplementében,
Kék égben, felhőben,
Az égre ragasztott madarakban,
Hol béke van és nyugalom van,
Az ágyadban, álmaidban,
Ott, hol örök az élet,
Ahol nincs idő, nem kell félned,
Mert nem múlik el a jóság,
A téren hanyatt az Örökkévalóság
Fekszik,
Napozik,
Lapozik.
Kezére bogár száll, hagyja,
Tenyerét a szellő simogatja,
És nincs semmi, csak nyugalom van,
Béke, otthon, az ágyadban, álmaidban,
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében.
A földön, az égen,
Csak nyugalom van, álom,
Még megtalálom,
Csak béke van nyugalom,
Kedvesed ölében,
A Kosztolányi téren,
Álmaidban, otthon, ágyadban,
Álmaidban...
Ki válaszol még gyerek.
A padon szakállas öregek.
Zsolozsmák, dallamok, szentek,
Istenimádó éneket zengnek,
Ott vannak mind, akik hazamentek.
Isten a szakállas,
Gábriel a vállas.
Legókocka tornyocska nem állasz.
Mi a mennyország? - kérdezed.
Ki válaszol az embered.
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében,
Isten színeivel festett naplementében,
Kék égben, felhőben,
Az égre ragasztott madarakban,
Hol béke van és nyugalom van,
Az ágyadban, álmaidban,
Ott, hol örök az élet,
Ahol nincs idő, nem kell félned,
Mert nem múlik el a jóság,
A téren hanyatt az Örökkévalóság
Fekszik,
Napozik,
Lapozik.
Kezére bogár száll, hagyja,
Tenyerét a szellő simogatja,
És nincs semmi, csak nyugalom van,
Béke, otthon, az ágyadban, álmaidban,
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében.
A földön, az égen,
Csak nyugalom van, álom,
Még megtalálom,
Csak béke van nyugalom,
Kedvesed ölében,
A Kosztolányi téren,
Álmaidban, otthon, ágyadban,
Álmaidban...
The Human Heart
I read English all day, so I'm just filled with it. I can't read anymore on other languages. But what I read is breath-taking. I remember when we wanted to be surgeons. H was cardiologist, and I was a neurosurgeon. How would it be now? I would sit in the bench of SOTE, and I would learn about blood and heart and the human, and everything. I would be goer. I would visit hospitals, and give a look at the inside of the mystical human body. At the brain. At the heart. What is in it? What is in the heart? Why we live? Where are the answers? Whether they are in the body, or not? I was drawing all in my freetime. The brain, the heart, the liver and everything. I wanted it so much. But there weren't answers. Any answer. What am I now? I'm goin to be a teacher? Mathematics, physics... And I read about human heart again, and I am so impressed by that as well as I was years ago.
Kevés vagyok kevés vagyok kevés vagyok
Kevés vagyok, súlyos és átléphetetlen falakkal határolt. Korlátos egyén. Nem vagyok képes mindenre. Egyedül. Régen azt hittem mindenre képes vagyok, mindent el tudok érni, minden az akarat. Most pedig tehetetlenül állok dörömbölve a falaimon, engedjetek ki!, melyek ott magasodnak mindenhol. és összeroskadok az aljában. Itt a világ széle, az én világomé. Valaki segítsen, mert kicsi vagyok, és kevés. Valaki segítsen.
Egy összetört tükörbe bámulok, arcomat minden egyes darabjában látom, s kérdezem, ki vagyok én? Anyagba zárt lélek, az anyag minden korlátjával, a lélek minden gubancával. Átléphetetlen korlátok, és megoldhatatlan csomók. Önnönmagát forgató kerék, perpetuum mobile. Feloldhatatlan és maradandó.
Kevés vagyok magamat megváltoztatni, és félek is. Test és lélek, mely önmagában elmerül. Szabadságra vágyom, szárnyalni, a nyugalom a kék lég. Lélek és test nélkül. Mire ez a földi lét, és minden mi fáj, és szenvedés, és miért győz mindig a félelem? Minden mi jó, önzés, minden mi szeretet az fáj. S míg itt vagyunk mi marad nekünk földieknek? Pénz, alkohol, munka, szex, cigaretta, s apró örömök, melyek elvonják a figyelmet arról, hogy az élet kőNEHÉZ.
Egy összetört tükörbe bámulok, arcomat minden egyes darabjában látom, s kérdezem, ki vagyok én? Anyagba zárt lélek, az anyag minden korlátjával, a lélek minden gubancával. Átléphetetlen korlátok, és megoldhatatlan csomók. Önnönmagát forgató kerék, perpetuum mobile. Feloldhatatlan és maradandó.
Kevés vagyok magamat megváltoztatni, és félek is. Test és lélek, mely önmagában elmerül. Szabadságra vágyom, szárnyalni, a nyugalom a kék lég. Lélek és test nélkül. Mire ez a földi lét, és minden mi fáj, és szenvedés, és miért győz mindig a félelem? Minden mi jó, önzés, minden mi szeretet az fáj. S míg itt vagyunk mi marad nekünk földieknek? Pénz, alkohol, munka, szex, cigaretta, s apró örömök, melyek elvonják a figyelmet arról, hogy az élet kőNEHÉZ.
Kísértő múlt
Évek óta menekülök,
Futok mindhiába.
Bár kívül mosolygok,
Lelkem belül árva.
Sokat megmutattam,
Sokan láttok engem.
Bizalmamért cserébe
Csak céltábla lettem.
Azt hittem a terhet
Együtt vinni könnyebb,
S akivel megosztom
Letörli a könnyet.
Nem akartam magam
Bezárni magamba,
Mindent, mi bennem volt
Felírtam egy lapra.
E lapot azután
Megmutattam Nektek,
Remélve, hogy engem
Majd így is szerettek.
Beforrt sebeim fel -
A papír széttépve
Ismét kétség lépett
Reményem helyébe’.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Értsétek meg végre már törékeny az igazság mint az üvegpohár ember ember felett ember dolgok felett igaz szívvel ítéletet nem tehet emberség...
-
A világ olyan gyorsan fejlődik, hogy az emberi kultúra nem képes a lépést tartani. Az elmúlt húsz-harminc évben nagyobb és gyorsabb fejlődés...
-
Ki látta őt? Senki. Minden túl mélyen volt. Egy sötét lyukban, ahova senki nem akart lenézni. Túl mélyen volt, és fáradságos kiásni. Ő tudt...
