Kevés vagyok kevés vagyok kevés vagyok

Kevés vagyok, súlyos és átléphetetlen falakkal határolt. Korlátos egyén. Nem vagyok képes mindenre. Egyedül. Régen azt hittem mindenre képes vagyok, mindent el tudok érni, minden az akarat. Most pedig tehetetlenül állok dörömbölve a falaimon, engedjetek ki!, melyek ott magasodnak mindenhol. és összeroskadok az aljában. Itt a világ széle, az én világomé. Valaki segítsen, mert kicsi vagyok, és kevés. Valaki segítsen.

Egy összetört tükörbe bámulok, arcomat minden egyes darabjában látom, s kérdezem, ki vagyok én? Anyagba  zárt lélek, az anyag minden korlátjával, a lélek minden gubancával.  Átléphetetlen korlátok, és megoldhatatlan csomók. Önnönmagát forgató kerék, perpetuum mobile. Feloldhatatlan és maradandó.

Kevés vagyok magamat megváltoztatni, és félek is. Test és lélek, mely önmagában elmerül. Szabadságra vágyom, szárnyalni, a nyugalom a kék lég. Lélek és test nélkül. Mire ez a földi lét, és minden mi fáj, és szenvedés, és miért győz mindig a félelem? Minden mi jó, önzés, minden mi szeretet az fáj. S míg itt vagyunk mi marad nekünk földieknek? Pénz, alkohol, munka, szex, cigaretta, s apró örömök, melyek elvonják a figyelmet arról, hogy az élet kőNEHÉZ. 

Kísértő múlt


Évek óta menekülök,
Futok mindhiába.
Bár kívül mosolygok,
Lelkem belül árva.

Sokat megmutattam,
Sokan láttok engem.
Bizalmamért cserébe
Csak céltábla lettem.

Azt hittem a terhet
Együtt vinni könnyebb,
S akivel megosztom
Letörli a könnyet.

Nem akartam magam
Bezárni magamba,
Mindent, mi bennem volt
Felírtam egy lapra.

E lapot azután
Megmutattam Nektek,
Remélve, hogy engem
Majd így is szerettek.

Beforrt sebeim fel -
A papír széttépve
Ismét kétség lépett
Reményem helyébe’.

Az élet nehéz.

Így kezdi Peck a Járatlan út c. könyvét. Valóban az. Csodálkozom, hogy erre eddig még nem gondoltam. Az élet alapvetően nehéz. Nem alapból könnyű, azaz nem egy-egy nehézség teszi olykor elviselhetetlenné. Az élet problémák láncolata. Megoldandó problémák láncolata. S ki-ki annyira felnőtt, amennyire ezt a tényt hajlandó tudomásul venni.
Miért vagyok a matematika szakon? Hogy problémákat oldjak meg. Feladatokat.
Az élet is napi szinten hozza a feladatait. Hol rutin: (pl. elmosogatás), amikre már kisujjból tudod a megoldást, hol pedig versenyfeladatokat: (pl. férfiak és nők közötti ellentétek) olyanokat amelyekhez nincsen megoldókulcs, két ember között feloldhatatlan feszültséget eredményez, de legalábbis látszólag. Egy vonalzóval és két csavarral rögzített törött fogkefe a polcomon, ez az ami arra emlékeztet, hogy minden problémára létezik megoldás.
Néha persze, úgy tűnik, mintha nem tudnánk megoldani. Olyankor csapkodunk, ordítunk, depressziózunk, érzelmi viharokba kavarjuk magunkat, rossz kedvünk van. Persze kinek lenne jó kedve, ha a feladat győzedelmeskedni látszik.
A problémákat megoldani fájdalommmal jár. Fáj, de ami fáj, az nevel. Mondja Benjamin Franklin. Így aki felnőtté akar válni, az sok szenvedésre van ítélve. Szerintem megéri.

Visszanézek életemre

Így kezdődik egy régi nóta: Visszanézek életemre, elmerengek csendben. Büszke vagyok arra az emberre, aki voltam, aki vagyok most. Sokat változtam azóta.

Az első naplóm első bejegyzése úgy kezdődik 2002. dec. 9-én, hogy "Ma felkeltett az a hülye Vereb." Tőmondatokban írtam arról, hogy melyik tanár mit csinált és miért szidott le. Azóta négy naplót teleírtam. Iszonyítosan nagy mennyiségű írásos anyag, ami mind az én fejemből származik. Mind én voltam az, az a szöveg. Csak változik lassan, fejlődik. Volt amikor utáltam az embereket, mert idegesítettek. Volt, amikor olyan mély hitem volt, hogy irigykedni lehetne rá. Volt, amikor olyan fontos volt számomra a barátság, mint semmi más a földön. Volt amikor mindenáron másokon akartam segíteni, és volt amikor mindig másokra figyeltem. Tele voltam mosollyal és könnyel, barátokkal és magánnyal. Gyerek voltam, kamasz. Most felnőtt. Az írásképem is évről évre más, ahogy én is más vagyok. A különböző emberek akik mellettem álltak az adott korszakban: mind-mind Isten kegyelme. Hálát adok értük.

Hálát adok azért ami vagyok, ami lettem. Hálát adok az összes gondolatomért, azokért a gondolatokért, amiket leírtam. Hálát adok azért, amikor furcsának és különlegesnek éreztem magam a többiekhez képest, hálát adok azért amikor magányos voltam, hálát, hogy sikertelen voltam és zárkózott, hálát a családomtól és a piártól kapott hitemért, hálát a múltért, az életemért. Hálát adok, mert sokan szerettek, és alakítottak.

Ahova eljutottam, azzal elégedett vagyok. Örülök az életnek, örülök, hogy most ott tartok ahol. Sokmindent tudok, sokmindent értek. A tanulás persze nem ér véget soha. A kérdéseim amiket akkor feltettem már nem szúrnak, hanem csendes válaszokban végződtek. Örülök annak, aki vagyok. És örülök annak, hogy senki más helyében nem vagyok. Jó élet volt, és van.

Tóth Árpád: Isten oltó kése

Balázsnak


Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál,
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellvererését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid áldott oltó - kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremni sebez engem.

Összeszorítom ajkam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tiéd az én harcom
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád - fényű arcom.

engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren  Egy kis szökőkút működik, kérem!  Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós,  Galambkergetős, rózsaszagolgatós.  Gyerek...