Magyar-magyar szótár

Három hónap Ausztriában elég volt arra, hogy jól megértessem magam az itteniekkel, viszonylag jól ki tudjam fejezni magam és nagyon jól értsem a német nyelvet. Mégis nap mint nap kezembe kerül az itteni nagy támaszom, az a bizonyos német-magyar szótár. Ha valaki mond valamit, amit nem értek, már megyek is a szobámba, és fellapozom, s minden világossá válik. Máskor érteni vélem, mit mondtak, ezért nem keresem ki, de később, mikor már harmadszor hallom és picit zavaros, utánanézek, és meglátom, teljesen mást jelent, mit gondoltam.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem mindenki megbántódna, ha egy beszélgetés során azt mondanák neki: "Te figyi, keress már egy szótárt és nézd már meg, mit jelent ez a szó, mert úgy látom baromira nem érted". Zavarná az önérzetünket ez a megszólalás, pedig az igazság az, hogy igenis minden emberrel való beszélgetéshez szükség van egy magyar-magyar szótárra is. Csak az az egy baj van, hogy ilyet nem lehet kapni a boltokban. Már csak azért sem, mert ha rossz címen keresel egy könyvet, akkor sosem fogod megtalálni. Az a könyv, amit Te keresel, ezekben az esetekben ilyen címeket fut: Apu-magyar szótár, Anyu-magyar szótár, Nóri-magyar szótár, Rita-magyar, Lele-magyar szótár és még sorolhatnám. De ezt mégsem találod meg a polcokon. Ennek is több oka van. Az első, hogy olyan kicsi rá az igény, például egy Balázs-magyar szótárra nem neveznének be ötnél többen. Másrészt nehezebb megírni, nagyon kell ismerni hozzá az adott ember nyelvét. Szóval nincs más út, marad az, hogy mindenkinek magának kell elkészíteni azokhoz az emberekhez a szótárat, akik közel állnak hozzá. De figyelni kell, mert ebben a szótárban nemcsak szavak, hanem élethelyzetek, kapcsolatok és szövegkörnyezetek kapcsolódnak. Sőt, helyenként a kimondatlan szónak is van jelentése. Apunál például ha nem mond semmit, az azt jelenti, hogy nem csináltam semmit rosszul - helyenként azt is, hogy valamit jól csináltam. Sokat szenvedtem emiatt, pedig az Apu-magyar szótárban a legeslegelső helyen az áll, hogy ha nem mond semmit, akkor minden a legnagyobb rendben van. Ezt régóta tudom, nemrég ő maga is elárulta nekem - ami egyébként a legnagyobb kincs a világon, ha egy ember saját magához ad fordítást, de erre még visszatérek. Mások helyenként durva szidása mögött a szótárban egyszerű félelem áll.
Ám itt adódik a kérdés, hogy akkor miért kell szótár, miért nem beszél mindenki úgy, ahogyan az érthető? Nos, ha jobban belegondol az ember, erre is több válasz létezik. Az első, és legkézenfekvőbb válasz, hogy a saját nyelvét mindenki nagyon jól beszéli, azonban egy idegen nyelven már nem tud olyan magabiztosan megszólalni. Nekem itt Bécsben sokszor gondot jelent, hogy addig nem vagyok hajlandó kimondani egy mondatot, amíg nem formáltam meg tökéletesre - persze ezt csak akkor lehet, ha én kezdem a beszélgetést és csak egy mondatot akarok mondani, kérdezni. Magyarul már rég elmagyaráztam volna, de németül... Hogy mondják ezt, lehet nem is ez a szó jó, olyan esetlennek érzi magát az ember.
Az emberi kapcsolatokban olyan ez, mint mikor két különböző nyelven beszélő ember beszél egymással úgy, hogy mindkettő beszéli a másik nyelvét középfokon. Amikor a saját nyelveden beszélsz, akkor tökéletesen beszélsz, azonban a másik számára nem világos. Amikor megpróbálsz a másik nyelvén beszélni, akkor viszont te leszel töredékes, bár a másik számára világos leszel - de lehet mégsem azt fejezed ki, amit akartál. Nehéz ez, ugye?
Aztán van még egy nagyon komoly indok. Ez pedig a következő: nem minden fordítható le a másik nyelvére. Hogy értem ezt? Mondjuk próbáld meg lefordítani angolra azt, hogy "Követ követ követ". Lássuk: "Ambassador follows a stone". Hát, erre megkérdezné egy angol, hogy na és akkor most mi van, ennek aztán totálisan semmi értelme nincs. Vagy engedjetek meg egy német McDonald's reklámot, nekem nagyon tetszik: "Mamma, heißt alle Pommes Fritz?" Szintén lefordíthatatlan.
Van még egy érdekessége ennek a szótárasdinak. Mégpedig az, hogy különböző emberek különböző nehézségű nyelvet beszélnek. Ez egyébként valahol az analógiából szintén természetes, hisz angolul középfokon sokkal könnyebb megtanulni, mint németül. Vannak emberek, akikhez a szótár körülbelül egy darab A/4-es lapon elfér, hisz ami a szívükön, az a szájukon, kimondják, amit gondolnak. Máshoz a Nagy Francia Enciklopédia is kevés lenne, mert mindig rébuszokban beszél, ha valamire azt mondja hogy jó, az biztos rossz, de csak akkor, ha épp páros évben, napsütéses napon dél és két óra között mondja - egyébként azt jelenti, hogy tényleg jó.
Ígértem még a fordításról néhány szót. Nagyon nagy ajándék, és nagyon nagy kincs, ha valaki saját magához fordítást is mellékel. Ez a bizalom legmagasabb jele. Mert ezzel a következőt fejezi ki: "nézd, amit most elmondok, azt nehezen tudom kifejezni. Tudom, nem lesz tökéletes, de bízom benned, hogy nem használod fel ellenem". Amikor valaki fordítást ad magáról, kiszolgáltatottá teszi magát, hisz egyből lehet is rá mutogatni: "Ahham, szóval te ilyen kis senkiházi vagy". Nemrég próbáltam magamhoz adni egy kis útmutatást valakinek, nem igazán sikerült túl jól. Az az érzésem volt, hogy ezt inkább meg kellett volna tartanom magamnak, mert visszaélnek a bizalmammal. De aztán ha jobban meggondolom, ez sem tántorít vissza, mert ez két dolgot jelenthet: az egyik, hogy még nem beszélem jól ezt a nyelvet, ebből következően gyakorolnom kell még. A másik, hogy már elég jól beszélem s amit kifejeztem, a másik nyelven érezhetően nem jó tulajdonság. Ekkor visszafordítva a saját nyelvemre magamon kell állítanom. S hogy egyre jobban fejlődjek, szintén az a következmény, hogy gyakorolnom kell a nyelvet. S végül, de nem utolsó sorban az az indok, hogy azzal a késsel szúrtak belém, amit én magam nyújtottam oda. Ez iszonyatosan fáj, de a felelősség már nem rajtam van. Az vesse rám az első követ....
Az vesse rám az első követ, aki maga már volt olyan bátor, és lefordította a saját nyelvét, és kiállt úgy, hogy megadom magam, nézzetek. Ez vagyok én. Barátom, vedd el a szótáramat... S vigyázz rá, mert én vagyok benne.

Nyári éjek asszonya...

Ha álmaid játszanak veled,
Meglátod őt és rabul ejt a vágy.
Hiába követed, nem éred el
A nyári éjek asszonyát.

Szerelme több, mint múló pillanat,
Végigkísér egy éjen át.
Ha érezted, már soha nem felejtheted
A nyári éjek asszonyát.

A kínzó vágy szívedben elcsitul,
De enyhülést nem hoz reád,
És viszonzatlan szerelemmel gyűlölöd
A nyári éjek asszonyát.

Oly színtelen a legszebb női arc,
S mellette halvány a valóság.
Ó Istenem, add meg nekem, hogy feledjem
A nyári éjek asszonyát!

Olyan jó lenne...

ha valaki egy kicsit rám figyelne. Csak kérdezze meg hogy hogy vagyok. Ne hallgasson órákig, csak kínáljon meg csokival. Vagy írjon, hogy mikor küldöm már el a szakdogámat, vagy csak javulna meg magától a latex, vagy csak valaki látogasson meg, vagy csak valaki egy kicsit mosolyogjon rám, vagy csak valaki mondja azt, hogy olyan régen látott, és hiányzom. Mindegy csak érezzem azt, hogy van Isten, és hogy szeret. Nem várok csodákat, csak hogy valakit egy kicsit érdekeljen hogy mi van velem. És talán nem is a válasz számít, hanem hogy megkérdezték.
Pünkösdhétfő... semmit sem jelent. Az ember ugyanúgy hajtja a taposómalmát. Legyen már vége.

Az elérhetetlen

Adj egy okot...

Adj egy okot s vidám leszek,
Veled együtt énekelek.
Futunk majd a napos réten
S együtt játszunk ég kékjében.

Szomorú volt testem-lelkem,
Mindig csak a rosszat lestem.
Tíz szép mellé egy csúf ha volt,
Már bús szívvel túrtam a port.

Elég ebből elég legyen,
Ember magáért kell tegyen,
Bármit teszek, bármit veszek
Adj egy okot, s vidám leszek.

Adj egy okot s vidám leszek
Veled együtt énekelek
Futunk majd a napos réten
S szeretlek majd, bármi lészen. 

Kecskepásztor

Ha majd egyszer, miután a ló meghalt, s a madarak kirepültek, és nagyon öreg leszek, és már senkinek nem lesz rám szüksége, kecskepásztor leszek. Nem lesz már szükségem pénzre, mert olyan kevésből is megélek. Nem lesz szükségem nagy házra, mert nem lesz ki lakjon benne. Egyedül leszek, de lesz egy csomó kecském, akikkel törődni kell. A tejre persze nem lesz szükségem, mert nem szeretem, de majd elajándékozom, vagy eladom. Az unokákat persze nagyon fogom várni, de ők akkor versenyt fognak szaladni az élettel, vizsgázni fognak, jönni-menni, pont úgy, ahogy most én.

A világ számomra egy nagyon kis hely lesz. Ott lesz a fű, a meggyfa, amiket megszoktam. Várom majd a halált, ami talán nem is olyan rossz.

És írni fogok. Írni, írni, írni... Leírni az életemet, hogy milyen jó volt élni köztetek. S egyszer talán valaki elolvassa, és akkor már megérte élni ezen a világon.

A Szokás hatalma - A Szokatlan malma

Szoknya libben szív dobog
Méregvörös hormonok.

Nyíló virág szerelem
Borsótársam keresem.

Magas fák közt szél susog
Szikrázó neuronok.

Lelkem érez, láng lobban
Kristályüveg dobozban.

A ég a föld a szép a jó
Örvényló kozmosz hajó.

Könnyes szemed, fáj a szó
Mégis úgy kell mint a só.

Hosszú útra lépkedünk
Ezer Prater kört teszünk.

Kéz a kézben zeng a dal
Sokszor nyelt fehér agyar.

Mint fényt a termek szeretlek
Hitét valló eretnek.

Véres félelme a csóknak
Benne elmerül a csónak.

Léted, hogy vagy köszönöm.
Szuperego, s ösztönöm.

Száz kis madár dala zeng,
Vita aeterna, te szent!

Jubilálunk

Az előző a 200. bejegyzés volt a blogon. Juhúúú.

Wenn ich gehe, dann gehe ich...

Wenn ich gehe, dann gehe ich, wenn ich stehe, dann stehe ich, und wenn ich sitze, dann sitze ich.

Ez a mondat ragadt meg a most vasárnapi evangéliumhoz kapcsolódó szentbeszédben. Maradjatok meg szeretetemben, erről volt szó, és a pap azt mondta, hogy ebben az evangéliumban van egy szó, ami ott van, de mégis láthatatlan valahogy: maradni. Megmaradni. Egyszerűnek tűnik, mégis talán ez a legnehezebb. Megtalálni Istent helyenként könnyű, én is úgy érzem, sokszor megtaláltam már, de ebben az örömben megmaradni, nos ez tényleg igazán nehéz. S ekkor jött egy történet a rabbiról, akit megkérdeztek, hogy csinálja, hogy ennyire sínen van az élete. Ő mondta a fenti mondatot.

Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök.

Jójó, mondták a kérdezői, ezt mi is így csináljuk, de mi a titkod, mitől megy jól az életed. Mondtam már, válaszolta a rabbi: Amikor megyek, akkor megyek, amikor állok, akkor állok, amikor viszont ülök, akkor ülök. Rendben, értjük, de mondd már el a titkodat... Ezeket mi is mindig így csináljuk.

Nem - felelte a rabbi. Amikor ti mentek, már álltok, amikor álltok, már ülni akartok, s amikor ültök, ismét állni. Elsőre nem is fogott meg annyira, csak annak örültem, hogy nagy Bécs városában megértek egy német prédikációt, de aztán jobban átgondoltam. Én is mindig a másnapnak, harmadnapnak, jövő hétnek élek. S ami épp aznap van, annak nem tudok örülni. Nem tudok megmaradni egy nap örömében, mert mindig jön valami új. Persze ha az embernek nincsenek távlati tervei, akkor nagyjából meghalt. A kérdés csak az, hogy mik az arányok. Megélni dolgokat csak MOST lehet, holnap nem és tegnap sem. S valahol ebben a képben értelmet nyer az "Élj a mának" felfogás, de nem a hedonista értelemben. Örülj a mának, élvezd a mát, s akkor holnap is jobb lesz visszagondolni rá.

Reflexió az isteni dallamokra, és a bécsi operára

Igen, vannak olyan hangok, amiket Isten úgy ahogy voltak, a mennyországból küldött le a földre. Dallamok. Gitárhúr pendülése. A barlangfalról visszaverődő harmóniák. Behatol a lelkedbe, és zsibbadni kezd az egész tested, és a lábad kisujjától kezdve borsódzik a hátad, és végig fut, egészen a fejedig. Tele lesz könnyel a szemed, és legszívesebben kitárnád a karjaidat.
Szól a szóló, és megszűnik  minden,csak a zene van. Hatalmas a tér.

Nagyszombati harangok és dicsőség, pápai himnusz, Te deum. A feltámadás dalai számomra. Soha nem jelentenek annyit mint akkor. Nagyszombaton, amikor megtelik a Jézus szíve templom a zúgó harangok hangjával, és azt érzed, na Most, Most... feltámadt!

Međugorje jut eszedbe, amikor sokezren éneklik ugyanazt, térden állva. A világ leggyönyörűbb dalai szólnak, és az Isten rajtuk keresztül megérinti a kezedet.

Az Isten az érintés szeretetnyelvét is ismeri, és néha használja is.

Kérésekről

Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert aki kér, kap. Aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.

Jólismert szöveg. Mégis tud újat mondani.
Azt hittem ez ilyen szépen megszerkesztett szöveg, olyan lírai. Bölcsész duma. Kérjetek és adatik, keressetek és találtok... Még versenek is elmenne, csak egypár entert kellene beszúrni, a szavak közé:

Kérjetek, és kapni fogtok
Keressetek és találtok
Zörgessetek és ajtók nyílnak.

Aki kér, annak adnak,
Aki keres, találhat,
A zörgetőnek ajtót nyitnak.

De van-e üzenete is, vagy csak sorbarakott szavak?
Igaz-e az, hogy amit kérek megkapom? Határokon belül... De ki szabja meg a határokat? Mitől lesz ésszerű a határ?

Ha azt kérném, hogy ha kiugrok az ablakon tudjak repülni, hát nem fog menni. Valószínűleg szétkenődnék a betonon, és már csak a lelkem repülne valahova messze el. Ha azt kérném, hogy legyen szőke hajam, nem teljesülne. Ha azt kérném, hulljanak le a csillagok, nem teljesülne.

Akkor meg mi teljesül?

Teljesül, ha azt kéred, legyen picit szép idő. És lehet alkudni: addig míg elindulok, két óra múlva. Add, hogy tudjak adni másoknak: a tanítással a tanítványomnak, a mosolyommal a pirosaknak, az sms-emmel kedvesemnek. Add, hogy megadja a javítási lehetőséget a tanár, add, hogy mindenre legyen időm.

És a nap kisüt, és megtartom életem legjobb óráját, és ott találom magam az emberek között, és azt veszem észre, hogy mindenkihez van egy kedves szavam.

Kis dolgok, de kértem, és megkaptam őket. Az ember örül, ha ajándékot kap, főleg, ha olyat kap, amire igazán vágyik, amit ő maga szeretne. Van, hogy egy kavics vagy egy falevél is sokat számít.

Az ember néha túl büszke ahhoz, hogy kérjen. Megoldom egyedül. Persze jó lenne, ha jobb idő lenne, de az se nagyon érdekel, ha csúnya. Csak akkor kezdünk el szitkozódni, mikor csöpögni kezd az eső, és elázunk a biciklin. Az Isten nem tolja le a sült galambot a torkodon, és nem teszi a párnát a feneked alá. Amit kérsz, azt megadja, de nem teszi neked kényelmessé az életedet. Sokszor nincs rá szükségem. Egyedül is meg tudom írni a zh-t, anélkül is ötös lesz, hogy kértem volna. Anélkül is fel tudok ébredni, hogy kértem volna. Igaz nehezen. Anélkül is el tudok menni közibe, és tudok jókedvű lenni, hogy kértem volna. De milyen önző öröm az. Anélkül is tudok másokkal beszélgetni, hogy kértem volna, hogy adhassak is nekik valamit. De felszínes az a beszélgetés.

Máskor az ember úgy érzi, nem méltó arra, hogy kérjen. Hogy is van a folytatás?   

Avagy ki az közületek, aki, ha a fia kenyeret kér tõle, követ ad neki?
És ha halat kér, kígyót ad néki.
Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad a ti mennyei Atyátok jót azoknak, akik kérik tõle?!

Hányszor kaptam pofont anyámtól, amikor azt mondtam éhes vagyok. Hányszor kaptam verést apámtól, ha azt mondtam neki játszon velem. Pedig hányszor rossz voltam. És mégis játszottak velem, és adtak nekem vacsorát. Nem voltam méltó rá, mégis kaptam. Ezerszer és ezerszer érdemtelenül kapok dolgokat. Akár egy ötöst a zh-ra, töriérettségire, angol 100%-os emelt szintűt, akár rózsát, bármi apróságot, Sacher-tortát, azt, hogy elmosogatnak utánam, azt, hogy lesózzák a járdát, ha havas, amikor éppen arra megyek. Nem jár nekem semmi!
Érdemtelenül kapok mindent. Ahogy DA mondaná, nem az érdemeink szerint ítélnek meg minket. És a szeretet sokkal nagyobb annál, mint, hogy azt mérlegelje, hogy a másik vajon megérdemli-e. Isten szeretete.


Kérjetek! Ne legyetek büszkék! Merjetek kérni, és merjetek elfogadni!

Az Isten beszéli az ajándékozás szeretetnyelvét, és a szívességekét is. Csak kérned kell.

Die Kraft und die Macht der Musik

Tegnap délután életemben először voltam a bécsi operaházban. A bécsi operaházban... Olyan furcsa ezt leírni, olyan természetesnek hat, pedig emlékszem hét évvel ezelőtti önmagamra, amikor még a piar énekkarral róttuk Bécs utcáit, és épp egy pillantást vetettem az Operára. Ahham, ez az. Szép... De most belülről, ott voltam. Állóhely ide, hátfájás oda, azért nevetséges, hogy 4 Euróért néztem meg a Traviátát. Egy McDonald's-ben többet költenek a legtöbben.
Érdekes, most már másodszor vettem észre magamon a zene igen mély rám gyakorolt hatását. Régen utáltam a nyitányokat, úgy éreztem semmi értelmük nincs. Térjünk már a lényegre. De most... Amint elkezdődött a zene, megszűnt a világ. Ledőltek az Opera falai, és szabad voltam, oly szabad, amilyen sehol máshol nem tudok lenni, csak a zenében. Egy nálam okosabb ember így fejezte ezt ki:
"A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul." Victor Hugo volt az illető. Azt hiszem igaza van. Persze nem az egész opera alatt marad a figyelem lankadatlan. De az előadás vége felé, Violetta halálos ágyánál... Ott valahogy átgondoltam az egész életemet. Hogy mi mindent kaptam. Hogy MINDENT megkaptam, szeretem a szüleimet, szeretem a testvéremet, szeretem a kedvesemet, szeretem a barátaimat... És hogy annyi mindent kell még tennem. Úgy hiszem, a mai embernek a nyugtatók helyett a zenét kellene felírni orvosságként. Hisz amint kijöttem, még a Ringen végig is a Traviata bordalát dúdolgattam, úgy megvan a fülemben, szinte kitörölhetetlen. Mi a zene? Miért adta Isten... Arra gondolok, hogy enélkül a vigasz nélkül nem biztos hogy kibírtam volna. Olyan mély rétegeket mozgat meg, mint semmi más... Az opera alatt is sírni tudtam volna, mint egy kisgyerek, de a többiekre való tekintettel csak a szemembe hagytam a könnyet szökni.
Már a Varázsfuvola alkalmával is megfogalmazódott bennem, de most egyre erősebben bennem van, hogy úgy érzem, vannak dallamok, amiket nem tudom hogyan, de Isten egyenesen, készen a Földre küldte. Hogy lehet, hogy értem, és nem tudom szavakkal elmondani... Hogy lehet hogy kevés a szó, amikor a zene mindent betölt és mindennek értelmet ad... Fennkölt vagyok? Lehet... De talán most már érted, kedves Olvasó, miért mondom, hogy én nem vizuális, hanem audionális természetű vagyok, s talán azt is, miért fontosak számomra a kimondott szavak. Amit hallok, talán az rezegteti meg legjobban a szívemet. Oly rezonanciával, melyre ezer kép sem volna képes....

A ló meghal a madarak kirepülnek...

Az ember néha egyedül marad.
Néha eltűnik mellőle mindenki. És nem azért, mert nem szeretik, csak eltűnnek. A kedves, az anya, az apa, a testvér, a barátok, a munka, az Isten, a kutya, a napsütés, a tennivaló. És az ember ott marad egy szobába zárva  önnönmagával. Haragszanak egymásra. Az ember és az én. Háttal ülnek, ki sosem békülnek. Pedig egymás nyakába borulva ketten nézhetnének a jövőbe múltba. Na és a jelen, a veszedelem.  Ember, te felszínes, te társadalom kutyája. Ki csaholva ugatsz az emberek után, futsz, lihegsz, szeretetmorzsákért könyörögsz. Énem te változtathatatlan, te makacs kő. Énem te aljas állat.
Egymás szemébe nézve, végtelen tükrök alagútjába vesznek. S az ember és az én a két tűnődő tünemény, egymásba zárva zárattak, és soha szét nem válhatnak. S csak a csendben, mikor senki se látja, vesznek össze, egymást megtépázva, s ha az én kiszabadul, az ember elszomorul.

Mi a mennyország?

Mi a mennyország? - kérdezed.
Ki válaszol még gyerek.
A padon szakállas öregek.
Zsolozsmák, dallamok, szentek,
Istenimádó éneket zengnek,
Ott vannak mind, akik hazamentek.
Isten a szakállas,
Gábriel a vállas.
Legókocka tornyocska nem állasz.

Mi a mennyország? - kérdezed.
Ki válaszol az embered.
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében,
Isten színeivel festett naplementében,
Kék égben, felhőben,
Az égre ragasztott madarakban,
Hol béke van és nyugalom van,
Az ágyadban, álmaidban,
Ott, hol örök az élet,
Ahol nincs idő, nem kell félned,
Mert nem múlik el a jóság,
A téren hanyatt az Örökkévalóság
Fekszik,
Napozik,
Lapozik.

Kezére bogár száll, hagyja,
Tenyerét a szellő simogatja,
És nincs semmi, csak nyugalom van,
Béke, otthon, az ágyadban, álmaidban,
A Kosztolányi téren,
Kedvesed ölében.
A földön, az égen,
Csak nyugalom van, álom,
Még megtalálom,
Csak béke van nyugalom,
Kedvesed ölében,
A Kosztolányi téren,
Álmaidban, otthon, ágyadban,
Álmaidban...

The Human Heart

I read English all day, so I'm just filled with it. I can't read anymore on other languages. But what I read is breath-taking. I remember when we wanted to be surgeons. H was cardiologist, and I was a neurosurgeon. How would it be now? I would sit in the bench of SOTE, and I would learn about blood and heart and the human, and everything. I would be goer. I would visit hospitals, and give  a look at the inside of the mystical human body. At the brain. At the heart. What is in it? What is in the heart? Why we live? Where are the answers? Whether they are in the body, or not? I was drawing all in my freetime. The brain, the heart, the liver and everything. I wanted it so much. But there weren't answers. Any answer. What am I now? I'm goin to be a teacher? Mathematics, physics... And I read about human heart again, and I am so impressed by that as well as I was years ago.