A hidrogénmolekula szeretete

A naprendszer tömegének 99,9%-a a Napban található, ezen belül pedig a nap tömegének 99%-át hidrogén alkotja. Ebből látszik, hogy ez az atom igen jelentős szerepet tölt be szűk környezetünkben (már amennyiben a Napot szűk környezetünkben találhatónak nevezhetjük). A periódusos rendszer első eleme azonban nemcsak természettudományos vizsgálatra alkalmas. A reálos érdeklődés ismét humános irányba csaphat át, ha megvizsgáljuk ezt az elemet. A hidrogén ugyanis nagyon ritkán található meg a természetben atomos formában, többnyire kétatomos gáz formájában lelhető fel. Ebben két atom szolgáltat egy-egy elektront, és az így keletkező molekula kémiailag stabilabb, mint a két atom különálló összessége. De mi köze ennek az emberekhez?
Persze nyilván nem nehéz rájönni, hogy az emberek esetén az atomok a férfi és a nő, a molekula pedig kettejük kapcsolata lesz. Apró hiba az érvelésben, hogy míg a hidrogénatomok egyformák, addig a férfiak és a nők helyenként annyira hasonlítanak egymásra, mint az Antarktisz a Vezúvhoz, de ettől most tekintsünk el. Miért van az, hogy ha egy párkapcsolat, vagy később egy házasság sokkal stabilabb, mint a két ember összessége, mégis oly nehezen tud igazán jó házasság kialakulni? A válasz abban rejlik, hogy ennek kialakítása nem jön természetesen, és meg kell birkóznunk atomias természetünkkel is. Ugyanis, mint hidrogénatomok, mindnyájan rendelkezünk egy elektronnal. Ezt viszont nem szívesen dobjuk be a közbe. A másik, no ő azonnal adja be, hisz a másik elektronja nélkül nem jöhet létre semmi. Mi viszont addig nem válunk meg a miénktől, amíg biztosan meg nem kaptuk a másikét. Csak az a baj, hogy a másik fél is így gondolkozik, így mindketten ragaszkodunk a saját kis elektronunkhoz, ami adott esetben nem más, mint az önző kis életünk, szokásaink, szórakozásaink, vagyis mi, a szívünk. A pár egyik fele szeret táncolni, a másik gyűlöl és soha nem is akar megtanulni. Ekkor az egyiknek el kell döntenie, hogy elfogadja-e ilyennek a másikat, hogy adott esetben soha az életben többet nem fog táncolni vele. És így is beadja-e az elektronját, a szívét? Először mindketten a saját szokásaikhoz, megszokásukhoz ragaszkodnak. Valahol az atomi élet önző élet, mert nem kell a másik atomot figyelembe venni. Ennél magasabbrendű, mikor megtanuljuk azt tenni, ami a másik számára fontos, vagy még inkább: megtanuljuk azt tenni, ami kettőnk számára fontos. A molekula számára. Mert ha ez sikerül, akkor már nem lesz én-atom, és nem lesz Te-atom, hanem Mi leszünk, és mi már nem atomként, hanem molekulaként, stabilabban nézzük majd a külvilágot.

Te odaadnád az elektronod?

Hogy is mondjam, csak...

Az első szerelmes vers egy év.
Vagy több is talán, míg megettem.
Úgy választottál, hogy csak egy név
Voltam, s mára kedvesed társad lettem.

Neked öklömbe rejtett tenyerem
Ág-bogas vonalát megmutatom.
S amim csak enyém, van, mindenem
Most mind a Te tenyeredbe rakom.

A kristályüveget, gyurmagolyót,
Sziklafal omladék darabját,
A húst az édeset, kökénybogyót,
A hajamnak nőies szalagját.

Vállamról a kezedbe teszem
A szerelem adta mázsás súlyokat,
A követ mit hordoztam, immáron leteszem,
S Te szabadon bocsátod végül a túszokat.

Gőzöl a lelkem, mint a szurtos aszfalt,
Mit leöntöttek nyári nap hevében,
Ugrál a lelkem, mint gyermek ki gazdag,
Mert kétszáz forintot talált a zsebében.

S a valaha ma mosttá lett végül,
A mondatba a legjobb szót keresem
Szabadított szárnyam örömében szédül,
A mérleg kiakadt. Eldőlt. Szeretem!