Égett a gyertya. Este tíz körül gyújtotta meg. A szobában sötét volt, és csend. 400 km-rel odébb égett a gyertya. Este tíz körül gyújtotta meg. A szobában sötét volt, és csend. Ezen kívül semmi sem történt.
Sorbarakta a láncokat. Éppen úgy, amint a kisgyerek nézi végig a gyűjteményének minden egyes darabját. Mindegyiket szereti, de a kedvenc, az a kedvenc. Megszámolja, megnézi, megszagolja, mindegyikhez emléke fűződik, melyiket kitől kapta, hol szerezte.
Aztán a fülbevalókat. Melyiknek hol a párja, melyik lánchoz megy, és melyik ruhához.
A dobozban már csak néhány dolog maradt, biztosítótűk, körömvágócsipesz, gumigyűrűk, egy párjavesztett fülbevaló, amit sajnált kidobni. Mindent a helyére rakott.
Két dolog maradt a kezében:
egy fából faragott kereszt diószínűre pácolva, a vége rágott, mint minden toll vége. Nagypapája csinálta.
Egy címer. Már rég lejött a csíptetője, hordani nem lehetett. Szalagavató alkalmával tűzték a kabátjára, végzős piarista korában.
Az egyiket az egyik kezében tartotta, a másikat a másikban, és először az egyikre nézett, majd a másikra.
Mélyet sóhajtott. Nem olyat, amilyet az ember az orvosnál szokott, mikor az hűvösen és hivatalos hangon megkéri a páciensét: "Kérem vegyen egy mély levegőt!". Úgy mint aki a múltat lélegzi ki. Nem sírt. Igazából nem történt semmi.

A nem történt semmi mese

Kinyitotta az ajtót, hajáról csöpögött az eső. A folyosón megcsapta a bódító meleg, ami a kinti hűvöshöz képest visszataszítónak tetszett. Elindult felfelé, a negyediken lakott. Lépcső. Lépcső. Közben eszébe jutott a cipő. A villanyvezetékre volt felakasztva, hazafelé jövet vette észre. Ismerte már ezeket a lépcsőket, minden nap kétszer kutyagolta őket végig, mindegyiket, sorban, el nem tévesztve a sorrendet. Soha nem cserélte föl. És soha nem hagyott ki egyet sem. Az egyik után mindig a másik jött. Már a második emeleten járt. Kinézett az ablakon, és látta a halottas novembert, amint az esővel keveredve szétkenődik a földön. Az emberek benne tapicskoltak, és csúszott a talpuk alatt. Harmadik emelet. Nem gondolt semmire. Lépcsőzött. Fáradt volt. A korlátba kapaszkodott, úgy vonszolta magát. Talán egy pillanatra meg is állt. Mindig a harmadik emeleten tartott szünetet. Sosem győzte le az egészet egyszerre. A vége előtt mindig elfogyott a szusz. Csak egy pillanatra állt meg. Senki nem látta, csak ő tudta, legbelül. Felért. A számokat nézte... 413. Elővette a kulcsot, és közben arra gondolt: Tulajdonképpen semmi sem történik.

Hibám

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
-Miért alázzam meg magam a másik előtt, azzal, hogy azt mondom én vagyok a hibás?

- Azért, mert amikor hibázol, te is éppen annyira megalázod a másikat.

Gib mir was, irgendwas, das bleibt

Arisztokratáról

"Az élet olyan akár egy doboz bonbon, sosem tudhatod mit veszel ki belőle." - mondta Forrest, Forrest Gump.

Az élet olyan, mint egy doboz puzzle, mondta egy kedves ember. 1000 DARABOS! Húúúú! Kibontod, és a darabok ott hevernek előtted, van kicsi, nagy,  sötétebb, világosabb, ferde, szabályos, ilyen is, olyan is...
A szélét egész könnyen ki lehet rakni, mert azok a darabok egyenesek.
Mész az élet utcáján, és egyszer csak szembejön veled egy puzzle-darab. Megnézed, és jól megnézed magadnak. Aztán eldöntöt, hogy beleillik-e a puzzle-ba, a te puzzle-odba, amit te rakosgatsz. És ha nem illik bele, otthagyod, és eldobod. Vannak darabok, amiről azt hiszed, beleillik és próbálkozol, hogy hova passzolhat, de sehogy sem az igazi. Nem tökéletes. Olyankor azt kell mondani, ez nem az én darabom, valaki másé, és bármennyire fáj, mert tetszik el kell hagyni. Nem illett bele a puzzle-omba.

Emlékek, emberek, tárgyak, események, döntések... darabok, amik már a helyén vannak.

A rózsaszín és a sárga színek, egy nagy, zöld cserépkályha, a kétsoros görkorcsolyám, a kis, zöld, nyuszis kabátom, amit egyszer mindenszentekkor kiégettem egy gyertyával, Tungsram csomagolópapírok, amikre rajzoltunk, mert nem volt más, kis piros székek az óvodában, a pöttyös, fehér, pörgős szoknya, a gurgulázás, Lajla... régi puzzledarabok.

Lusta dal, tücsök, kókuszillat, szoknya, félbetépett szív, és száradó virágok. Rózsák, utcafirkák, kézzel írt levelek, alpesi sajtkrémleves, magassarkú cipő, Irgendwas, das bleibt, Ajjaj, József, mit fogsz tenni most, párna, Manó, bátorság, önbizalom, szépség.


Végtelen idő, Ritka, egy dinoszarurusz, Dodi, gyöngyös karkötő, kis herceg, és a rózsái, integráljelek, fáradt szemek,

ezt nem tudom tovább folytatni... sírógörcs kerülget...

Film

Néha amikor megyek az utcán, azt képzelem, hogy egy film szereplője vagyok. Színésznő. Elképzelem, ahogy szól a lassú zene, a kamera ráfordul arra a gyönyörű naplementére, amit ma láttam, és egy mély érces férfihang bemondja, hogy "Az élet tele van csodákkal..." hatásszünetet tart, és folytatja
"kis dolgokkal. Olyanokkal, amikről tegnap még csak álmodoztunk, ma pedig valóra válnak. Egyik nap azt mondom: Bárcsak... és másik nap valósággá válik. Ez a csoda. Amikor véletlenek történnek, és nem értjük, hogy miért pontosan úgy, ahogy megfogalmaztuk. Amikor az álomból valóság lesz, pedig nem tettünk érte semmit. Ez az ajándék a csoda. Amikor nem értjük, mert, csak úgy volt, véletlenül... "

A magányról


Önfeltárás és együttérzés
...
A humanisztikusok teszik a legnagyobb hangsúlyt a hiteles, együttérző kapcsolatokra. Úgy vallják, a személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket pozitív, támogató kapcsolatok által mozgósítja, amelyek elnegedhetetlenek a személy önelfogadásához, és hogy önmagával harmóniában lévő teljességgel működő személyiség legyen. Ha valaki társtalan magányos, nincs, aki megerősítse legbelsőbb vágyait és gondolatait, a magány negatív érzelme mellett önmagában is bizonytalan személlyé válik, és a világot sem látja pontosan. 
...
Sokszor vagyunk úgy, hogy amikor másoknak mesélünk gondolatainkról és érzéseinkről, mintha magunknak beszélnénk, magunkat bíztatnánk, világosabbá válik, ami eddig homályban volt. Amellett, hogy belátásunk növekszik, visszafojtott érzéseinket is ki tudjuk fejezni. Ehhez viszont egy másik személy támogatása, visszajezése is szükséges: az élmény, hogy nem vagyunk egyedül. 

Jézus az együttérzés ikonja

Ha  a másik ember együttérzése ilyen áthatóan gyógyítja a magány okozta sebeket, mennyivel inkább felszabadító az isteni együttérzés. Jézus élete és halála bizonyítja, hogy érdekli őt az ember, és szereti tökéletlenségével és nyomorúságával együtt. Együttérzése nem pusztán tekintet, hanem osztozás, magára vette állapotunkat, elszenvedte szenvedésünket. Aki ennek az igazságát, megértette, semmilyen tekintetben nem mondhatja magát magányosnak. "Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!" az eredeti görög szövegből: "Íme az Isten báránya, aki hordozván a világ bűneit, elveszi azt." 

A másik ember szenvedésének megközelítése emberileg szinte lehetetlen, a szükséges erő az isteni együttérzésben gyökerezik.

SZÍV újság 2011. október

Kérdés: tapasztalta ezt már valaki? Van-e isteni együttérzés, ha Isten "pusztán" értékek összessége?

Kérdés: van emberi együttérzés? Van-e igazi emberi együttérzés, vagy legfeljebb sajnálkozás: "Magatokat sirassátok!" Hány olyan emberrel találkoztam, akik együttéreztek velem? Hány olyan eset volt, amikor valaki velem együtt sírt? Mindig érzem, ha valaki együttérez velem? Én hányszor tudok együttérezni másokkal, és milyen gyakran? Éreztem-e már úgy együtt valakivel, hogy nekem ugyanúgy fájt, mint a másiknak? Át kell-e vennem mások terheit ilyen módon, vagy milyen sokáig kell a másik terhét hordozni? Pszichológusok, tanárok, orvosok, papok, akik mások terheit hordozzák, miért nem halnak ebbe bele, miért nem őrülnek meg? Mi a franc ez az egész, és miért nem találkoztam eddig ezzel az értékkel közelebbről?

engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren  Egy kis szökőkút működik, kérem!  Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós,  Galambkergetős, rózsaszagolgatós.  Gyerek...