Szerintem innen búcsúzom

Itthagyom a blogot egy időre. Nincs rá szükségem. A képet még nézegethetitek. Akinek írtam az elment, de igazából akkor sem érdekelte amíg itt volt. A "nem mondhatom el senkinek elmondom hát mindenkinek" időszak véget ért. Sokaknak elmondhatom, és ez a legjobb. Eddig is elmondhattam volna, de csak egy valakinek akartam. Álmodozó voltam. Azt hittem szükség van rá. De nincs. A blog megmarad az eredeti szándékkal, verseimnek tárhelyeként. Ha még fogok írni. (Ha még Ruppert Péter fog írni.)

A nem történt semmi mese is befejeződik, mert... az igazság az, hogy valami történt. Nem tudom mikor, de megváltozott.

Sok ember kellett hozzá, hogy most itt legyek, és ezeket a sorokat írjam. És sok régi rita, hogy legyen belőle egy másik, újabb. Kellettek a régi riták, hogy legyen minek megváltoznia. És most itt vagyoooook, valami más, és nincs szükségem magamra. Ez a legjobb. Nincs szükségem a blogomnak a biztonságára. Nincs szükségem a gondolataim biztonságára. Tudom, hogy megállom a helyemet az életben, és nem nyavalygok többé, mert van képességem összeszedni a bátorságomat. Tudom, hogy mindenre képes vagyok. Tudom, hogy az élet szép, és elégedett vagyok. "Vidámság!" Így köszön el mindig az egyik barátom. Milyen szép kívánság! :)

Az egyetlen dolog amire szükségem van, az a mindennapi erő, amit minden nap kölcsönveszek. A mindennapi kenyér. A fohász, hogy minden nap csak annyit kérek, ami aznapra kell. És így minden nap szép. És minden napnak megvan a maga meglepetése. És a végén visszatekintek, és azt veszem észre, hogy valaki egy csokor virággal ajándékozott meg, amiben minden virág egy ilyen szép és sikeres pillanat.
Nevetek mikor azt  mondják, slabo govorite hrvatski, mert utána jön a vámos, akinek csak akkor esik le, hogy magyar vagyok mikor megmutatom az igazolványom. Nem félek amikor össszerosálom magam annyira izgulok, mert tudom, hogy utána milyen jó érzés, amikor az ember legyőzi magát.


Az egész világ mosolyog.
Valami történt gyermekeim. 

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel

Az első versszakot is leírhatnám, de most nem az van bennem. Inkább ez a második. A lényeg csak ennyi. Talán meglátogatott az Isten... néma, igaz öleléssel. Nincs szükségem semmire.

A nem történt semmi mese II. fejezet

Ki látta őt? Senki. Minden túl  mélyen volt. Egy sötét lyukban, ahova senki nem akart lenézni. Túl mélyen volt, és fáradságos kiásni. Ő tudta, hogy az alján gyémánt hever. És hordozta magával a gyémántot, de nem mutatta meg senkinek. Arra várt, valaki azt mondja, szükségem van arra a gyémántra, a te gyémántodra. És odaadta volna, de soha senki nem volt. Mindenkinek csak simogatásra volt szüksége, meghallgatásra, de rá nem volt kíváncsi senki. Egyedül cipelte a terheit. Mindig. Tovább nem tudta, úgy érezte, nincs több ereje. Úgy érezte nem képes tovább magában tárolni, de senki nem volt, akivel meg tudta volna osztani. Saját maga barátja volt, a saját gondolatainak barátja.
Egyetlen egy emberbarátja is volt, őt otthon hagyta. Ezt megbánta. Tudta, hogy ha visszamegy, már nem ugyanaz a két ember fog egymással találkozni, és két óra között a kommunikációról, szeretetről, istenről, fiúkról beszélgetni, és titokban összemosolyogni, azzal a sokat jelentő mosollyal, ami azt mondja: ugyanez van bennem is. Ő értette. De vele nem élhette le az életét.
Szüksége volt az Istenre, mert tudta, hogy ember soha nem lesz képes őt elhordozni. Túl sötét volt a lelke ahhoz, hogy azt ember elfogadhassa. Úgy érezte, hogy belepusztul ebbe a sötétségbe, a terheibe, és a korlátaiba. Tudta, hogy ha nem létezik Isten, akkor az ő élete teljesen értelmetlen, mert nem képes továbbmenni egyedül. Tudta, hogy olyan ponthoz érkezett, ahonnan visszaút nincsen. Tudta, hogy a változások kora kezdődik, és hogy sok akaraterő kell majd hozzá. Kidobott mindent, ami eddig akadályozta. Tudta, hogy szembe kell néznie saját magával, saját gyengeségeivel, és tudta, hogy az egész életét oda kell adnia másoknak, és hogy itt befejeződött az a korszak, melyben arra várt, hogy valami történjen már. Valaki keresse őt meg, és segítsen hordozni őt.
Nem volt tovább értelme az életének, csak úgy, ha másokért él. Nem volt tovább értelme az életének, amíg saját magát akarta megtalálni. Nem volt értelme az életének önmagában. Tudta, hogy meg kell szabadulni a terheitől, mert egyedül nem képes cipelni őket, és tudta, hogy nincs ember, aki fel tudná vállalni. Isten van, ha van. Sírt, mert nem tudta, hogy hogyan lehetséges ez, és miért ilyen paradox.
Azt olvasta, hogy a kegyelem matematikája idegtépően fals, és irracionális.
Lépésről lépésre fog haladni, és megcsinálja. Másképp nincs tovább értelme. Tudta, hogy képes rá, mert mindenre képes volt. Bármit elért, amit csak el akart érni. Kemény nő volt. És most még jobban összeszorítta a fogát. Összeszorította a fogát, és kimondta, magának, hogy a szíve legmélyén legalább annyira gyenge is , mint amilyen keménynek látszik, ha a szemébe nézel.
S mikor töprengéseinek végén arra gondolt, hogy valószínűleg sok emberből kevés gondolkozik hasonlókon, amiken ő, kicsit megijedve attól, hogy esetleg nem normális, azt mondta magának, le van szarvasbőrrel takarva az összes ember, aki az útjába áll. Ő ő volt. Nem akart más lenni. Normális volt, és értékes.
S ahogy tűnődött, még sokkal többre is rájött: nagyon is sokminden történik, még akkor is ha úgy látszik, hogy nem történik semmi.

A Piedra folyó partján ültem és sírtam... ez járt a fejében, csak ő a  Száva folyó partján ült. Vagyis fölötte, és állt. A kavicsokat úgy rugdosta bele a vízbe egyesével, mint az emlékeit. Ahogy folyt alatta a sötét folyó úgy folyt szét a tudata, és csak szavakat ismételgetett. Úgy érezte, hogy másodszor is azt mondták neki, hogy elfogadhatatlan. Nem volt ereje. A lábai a kocsonyához hasonlóan remegtek ott a Száva felett. Nem ugrott a folyóba, nem akart meghalni, nem gondolt semmire, mert nem történt semmi. Az   autók ugyanúgy továbbmentek, az éjjel ugyanúgy éjjel maradt, a csillagok is fent voltak az égen, és nem történt semmi. Csak belül kavargott a vihar, az a vihar, amit már ott a hetes előadó előtt megjósolt. Akkor talán jobban fájt neki, mint most. Nem tudta, hogy hogyan tovább, nem tudta, mit csináljon. Nem tudta ki is ő valójában. Nem tudott semmit, de nem világosodott meg, nem történt semmi. Csak sírt, a folyó folyt, s a könnyei a folyóba hullottak...

Szomorú kutya