Faragatlan

A Maksimirben volt. Szerette a földillatot. A lámpasort. A projektív geometriát, és abban azt az ideális pontot, amelyben a párhuzamos egyenesek találkoznak. Szerette az echó pavilont, amelyben úgy lehetett énekelni, hogy kívül senki nem hallotta. A kacsákat tó jegén. A fákat.
Arra gondolt, hogy a fák olyanok mint az emberek. Mindegyik kicsit rossz, kicsit valamiben hibádzik. Van amelyiken egy kis göcsört van, van amelyik féloldalas, van amelyiknek letört az ága, van amelyik már belülről szétkorhadt. De ez pont így jó. Hogy nézne ki, ha  tökéletes henger alakúra csiszolt valamik nőnének a földből.
Leült az egyik elé. Semmi extra nem volt benne, még foltos is volt. Nem volt valami bőbeszédű fa.
Nem akart gondolkodni. Mégis gondolkozott. A saját "szarságai" jutottak eszébe, egy kedves ismerősének a szavajárásával élve. Azon gondolkodott, hogy mi az érték. Honnan tudhatná meg. Hirtelen eszébe jutott a megoldás:
- Elmegyek és megkeresem.
- Menjél - mondta a fa.
- Most azonnal indulok.
- Jó - mondta a fa.
Hirtelen felugrott, és örömében szaladt.
- Mindenkit meg fogok kérdezni, és addig járom a világot, amíg megtalálom - gondolta. A fa csak mosolygott utána. Hm... ilyen is ritkán történik meg, mosolygó fa...

A nem történt semmi mese, következő epizódja

Ült. Szemét becsukta, és beleszimatolt a teába. Télillata volt. Karácsonyillata. Béke- és nyugalomillata. Egy elvarázsolt világban érezte magát. A mennyország nyugalmát érezte: a kandalló mellett ült, és egy férfit látott, csak azt tudta, béke van és nyugalom. Szerette az éjszakát, mert békés volt. Ez az ő ideje volt, ketten az Istennel. Béke volt, csend, nyugalom. Ahogy belehörpintett a teába, még forró volt, az ajkára párolgott a gőz. Kortyonként telítette meg a kiüresedett lelkét avval a mennyországízű teával. Ült a sarokban az éjben, pizsamában, teával a kezében, usszekucorogva. Ez volt a minőségi idő, az ő ideje. Amit saját magának adott, úgy, hogy nem félt semmitől. Hosszú percekig szippantgatta a teagőzt. A nyugalomillatot. Szerette az éjszakát. A nő megérinti a férfit biztonságban, nyugalomban. Úgy ahogyan csak egy nő tud... érinteni. Olyan velőig nyúló villámszerű érintéssel. Abban a mosolyban. Úgy örült. Kacagott.
Perceken át csak ült ott a sarokban, a békeillattal a kezében, és arra gondolt, jó lenne itt reggelig, de nem lehet. Már ki is hűlt. Gyorsan felhörpintette, és álomra hajtotta fejét, mint a bóbita, és közben azon  töprengett, hogy mi is történik valójában.Úgy ragadta el az álom, töprengései kellős közepén, és ott találta magát a béke szigetén, ölelésben, múltban. Semmi különös nem történt.
Aztán megszólalt Sarah McLahlen:Angel, a maradék tea az asztalon. Már hideg, nyálas. Nem is ugyanaz a tea volt amit éjjel hörpintgetett. De annak az éjszakai teának az emlékét megőrizte. Mert az nem egy egyszerű tea volt. Mennyországíze volt, és aki iszik belőle, azzal valami történik.

Hittem egy...

Hittem az egy Istenben,
Mindenható Egyházban,
Mennyben és a földben, túlvilágban,
A Jézus Krisztusban, karácsony, Máriában,
Poncius Pilátus gonoszságában,
a tényekben, hogy megfeszítették
meghalt, és eltemették.
Poklokban, a tűzben,
ördögök, keserű bűzben,
s hogy harmadnapon valami történt,
megírta a törvényt,
s jobbról most ő áll a poszton,
uralkodik volton, s a moston,
Szentlélekben nem hittem,
nem tudtam, hogy honnan nézzem,
és hogy mi a csuda ő,
s Anyaszentegyház, a nő.
Hittem a szépben,
a tökéletességben,
hogy bölcs lehetek, kiváló,
a törvény egyszerűségében,
hogy szeretnem kell, semmi az egész,
nagyon merész,
szerettem akik ott voltak,
és a szálak szétbomoltak,
és most itt állok a jóság,
a másik oldalon az örökkévalóság,
és azt kérdezem, Jézus,
miért? minden hiába!
és boldog lehet az is, aki Indiába
született, nem katolista,
vagy szülessen, fokföldre, ide európába
bárhol, és nincs is istene,
mivel kevesebb az ő Hiszekegye?
állok a világ közepén, egyedül a tervvel,
és azt kérdezem Jézus,
mihez kezdjek evvel?
miért hazudjam, hogy hiszek,
és miért válasszam azt az utat, amit te kérsz,
miért lehetnek boldogok akik nélküled élnek,
és miért nem lehetek én korlátlan,
és miért és miért és miért, és olyan gyenge ez a vers,
olyan gyenge, amilyet még sosem írtam,
csak amikor sírtam,
most nem sírok,
csak kényszerből írok,
ezzel mihez kezdjek,
a világ itt áll velem szemben,
minden nap beszélek vele,
és csak szétcincál,
és kérdezem, ki vagyok én,
a kupac tetején,
a hegy tetején,
vagy a parkban
madárdalban
a csöndben
a sörben,
vagy valahol,
ahol a hal kamatyol,
víz alatt,
összezavarodtam,
nincs jelenem, csak múltam,
és a jövőt hova indítsam,
és miért oda,
ahova gondoltam,
s ha kérdezik, katolikus,
s ha te kérdezed, barátom,
neked elmondom:
útjavesztett,
elsüllyedt hajó,
s hogy mi az érték, azt tudni volna jó,
de minél többet keresem,
annál üresebb a kezem.
Mindenki más,
annyi vonás,
tüzes
és én én vagyok, más,
valami nem stimmel,
és ő is ugyanolyan
de félek tőle.
Ez nem olyan,
én vanília, te citrom,
megbeszéltük,
mert a citromot más néven felelősségnek nevezik.
Miért csinálom,
miért,
miért
miért
hogy mi az érték, azt tudni volna jó,
mert ami eddig volt porrá összeomlott,
s most itt állok a romhalmaz tetején,
egyedül, a sion hegy alatt,
ahol csöndesen és váratlanul,
nem harsonával, hanem néma igaz öleléssel,
talán nem is érzem, nem is hiszem ezt sem igazán,
de szeretnék benne hinni,
vagy valamiben... nem tudom.
Fáj ez a fajta hit, megoszthatatlan,
nem mondhatom el senkinek csak van,
az én hitem, és megoszthatatlan,
nem mondhatom el, csak van,
hiszem, hogy mindenkit hite szerint mérnek
és a talentumokból is csak annyit kérnek
vissza, ami adatott,
hiszem hogy van a világon jóság,
s hogy néha rámkacsint az örökkévalóság
véletleneken keresztül,
hiszek az emberekben,
a jóságban a szeretetben,
a kedvességben, a mosolyban,
s hogy a jó mellett a gonosz is jelen van,
hiszem, hogy a jóra törekszel,
ember,
naiv,
hiszem, hogy én is lehetek jobb,
hiszem, hogy a boldogság mindenkié,
hiszem, hogy van valaki, aki nékem adatott,
hiszem, hogy léteznek hullámhosszok,
és legyél hívő, ateista bármi,
nem a te hibád,
bármilyen vagy is, boldog lehetsz,
és nem jön harsonával,
csak néma igaz öleléssel,
hiszek egy ölelésben, mindenható mosolyban,
jóságban szeretetben, kedvességben otthonban
hiszem,
hogy van tökéletesség, hibám bocsánatát,
az örök életet, és a feltámadást.