Hullik a bőröm...

No jó. Oké... Azért, hogy hogy jutottunk el Doditól a Finom virágocskáig?

Ha emlékeztek Parti Nagy Lajos: Vadhuss c. novellájából, amelyben a pincérnek elment a hangja a schöllertől, úgyhogy lassan mondja, meg azért is, hogy megértsd, és a dobbermann neve Dodi, az pedig ott a Dodi apukája, nescafés vért sütnek neki, attól ilyen nyugtalan... uhhh

Szóval, hogy hogyan vezetett az út Doditól egy férfiálnéven keresztül... nevezetesen az illető Ruppert Péter, író, költő, műfordító, kritikus, életművész, bemutatom első versét, melyet angol nyelvről fordított méghozzá az Arcnélküli ember c. filmen megindulva, ahova is az eredeti vers helyére egy nyommer Shakespeare szonettet raktak be, Az vagy nekem mint testnek a kenyér... mintha Mel Gibson nem tanárt, hanem buzit alakítana a filmben? A lényeg, hogy semmi köze nem volt a kontextushoz:

Áttörtem a Föld mogorva börtönét
Ezüstös szárnyakon az égbe szálltam
Táncolva a magasba kapaszkodtam
Hol a Nap mosolyogva hinti fényét.
És én megbabonázva ott keringtem,
Lebegtem a mindent átható csöndben,
Hajómmal a levegő nagytermében
A süvöltő szelekkel kergetőztem.
Föl, föl! A végtelen kékségbe vágytam
Ahol sem madár, sem ember még nem járt.
És míg emelkedett lélekkel szálltam
A magas égben, kinyújtottam kezem
S e háborítatlan tisztaságban
Megérintettem arcodat, Istenem!


Ruppert Péter szétszelídült Manóvá. A Manó története egy zöld sapkához kötődik. A pompomok himbálózása olyan a télben, mint a hópelyhek. Manót szerettem.

Maszatot is szerettem. Maszat titok.

A csillagok állása kellett ahhoz, hogy a maszatos manóból egy Gyengéd Virágocska legyen. Ez még nagyobb titok...

Hullik a bőröm.
Még mindig Maszat vagyok?

A létige múlt idejű alakjának gyakorlása

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Az ország fővárosa Zágráb volt. Zágrábban volt egy tánciskola. A tánciskolában pedig volt egy Nikola és volt egy Rita. A tánciskolában még más emberek is voltak, de az nem érdekes.  A Száva mellett nagy hó volt. A tánciskolában angol keringő volt. Tangó is volt. Csak egy mozdulat volt. Egy gyönyörű pillanat volt. Március negyedike volt.
Zágrábban volt egy HNK nevű színház is. A színházban pedig volt egy előadás. Az előadás címe Háború és béke volt. A Háború és béke eredetileg Lev Tolsztoj könyve volt. Szép volt az idő. A lány szép volt. A fiú komoly volt. Boldogok voltak. Április negyedike volt.
Ez egy nagyon nagy szerelem volt. Még most is az. És az is lesz.

A végtelen lába előtt

Az ember mindig is kényszeresen kereste a határokat. Nem állhatja meg, hogy ne menjen el addig, ameddig elmehet.  Meg akartuk érteni, hogy honnan jöttünk, hova megyünk, miből vagyunk, és hogy miért nem tudunk megmagyarázni mindent. Mindig olyan után kutatunk, amire nem elég a hipotetikus mese és a Csak!

Amit nem értünk arra azt mondjuk: Isten. Aztán rájöttünk, hogy csomó mindent igazából meg tudunk érteni. Elkezdtünk érteni, és voltak akik egyre vadabbul űzték, és beleőrültek a megértésbe.

Belementünk az anyagba, és a csillagok közé. Elmentünk az atomig. Nem elég. A protonig és az elektronig, de ez sem volt elég. Elmentünk a hadronokig, aztán már mezonokkal és hiperonokkal dobálóztunk. A végén pedig feltörtük a kincsesládát, amiből kiszabadultak a kvarkok. De még most sem tudunk megnyugodni. Nem értjük, nem hisszük el.

De kérdezd meg mi után kutatsz, a végén a lehetetlennel talákozol és hiába keresed elszökik, mint az elektron, amelyik az egyik arcát mutatja, miközben a másikkal kinevet. Belenyúlsz az atomba és szétfolyik. Amíg nézed golyókból van, de ha meg akarod fogni fénnyé hal. Megnézed és azt mondod ez lehetetlen. Hát ezt meg ki küldte ide. És magadra nézel, én is fény vagyok?

És megállok a végtelen lába előtt és fejet hajtok. És a kutatók a papjaink. Ők akik azt mondják nem elég a Csak,  de minden egyes újabb lépcsőre ők is letérdelnek. Tagadják, de nem kutatnák, ha nem hinnének benne. Aztán amikor megtalálják, leesik az álluk, és azt mondják, ez a Természet csodája.



Čovjek je uvijek tražio svoje ograde. Nije mogao odoljeti da ne ide dotad gdje može. Željeli smo shvatiti, odakle smo, kamo idemo, iz čega smo i zašto ne možemo objasniti sve. Uvijek smo istraživali nakon nečeg, na što nije bila dosta jedna hipotetska bajka ili Zato što!

Na ono što ne razumijemo, samo kažemo: Bog. Pa smo shvatili da puno toga se može razumjeti. Počeli smo razumjeti i bili su koji su to sve divlje radili, pa su poludili u razumjenje.

Ušli smo u materiju i među zvijezde. Otišli smo do atoma. Nije dosta. Do protona i elektrona, ali ni to nije bilo dosta. Otišli smo do hadrona pa smo bacali s mezonima i hiperonima. Na kraju smo probili ladicu s draguljima, iz kojeg su islobodili kvarci. Ali još uvijek ne možemo se smiriti. Ne razumijemo. Ne vjerujemo.

Ali pitaj se što tražiš. Na kraju ćeš se naći s nemogućnosti i bezveze ga tražiš, pobjegne, kao elektron, koji ti pokazuje jednu licu, a s drugom te ruga.  Pipneš atom pa rasteče. Dok ga gledaš sastoji iz kuglica, ali čim ga dodiraš umre za svijetlo. Gledaš ga i kažeš nevjerojatno. Tko je to tu poslao? Gledaš se... i ja sam svijetlo?

Pa prestanem pred noge beskrajnosti i klimnem glavu. Istraživaci su naši svećenici. Oni su koji kažu nije nam dosta Zato što!, ali i oni save koljeno pred svakom stepenicom. Ne bi tražili da ne bi vjerovali njemu. Pa kad ga nađu na trenutak, ostanu otvorenim ustima i kažu: ovo je Čuda Prirode.

engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren  Egy kis szökőkút működik, kérem!  Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós,  Galambkergetős, rózsaszagolgatós.  Gyerek...