"Láttam egy szép naplementét" írtam az egyik versemben... Mert mindig is megbizsergett valami a gyomromban, amikor az égre a sárga kék, lila narancssárga és a paletta minden színe odavetült. Vonzott a kontempláció, ezért amint tudomást szereztem a Könyvről, megvettem. És bár azt írta, hogy úszni nem elméletben kell megtanulni, hanem úgy, hogy beugrasz a vízbe, ezért úgy döntöttem, hogy beleugrok.
Kikapcsoltam a számítógépet, letettem tabletet, telefont és kinyitottam a szememet. Zenét sem vittem magammal, semmit. Csak a kulcsot és a könyvet. Izgultam, hogy milyen lesz.
Eszembe jutott a kis herceg, aki szintén naplemente-rajongó volt. Ljudmila Ulickaja Naplementéje. Az a mondat, hogy
megfigyelted-e már az égen a felhőket, a hangyák vonulását, vagy a madarak csicsergését? És Iva, akivel a bálna lábánál kávéztam.
A pillanat töredékéig tartottak. Erőszakosan tolultak a fejembe a feltörő gondolatok, mint a kútból kimászni igyekvő szörnyek. Nem tudom mennyi idő telt el, de amit láttam az gyönyörű volt. Mindig is úgy képzeltem, hogy a naplementét valami hatalmas festő festi meg minden nap. A piszkos Duna is csillogott benne, a Gellértdomb szobra pedig fehérben fénylett. Szépnek tetszett a város a zöld hídjával, és a rakparton egyenes vonalú egyenletes mozgással haladó duplareflektor-sorral, mely sorban talán éppen egy fiatal családapa igyekszik haza gyerekeihez.
És újra és újra, körülbelül pillanatról pillanatra meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne kerítsen be a biztonságot ígérő jóleső boldog gondolkodás. Elűzni az "Ó, Istenem, de boldog vagyok!" típusú felismeréseket. Nem akartam boldog lenni, csak jelen.
Talán egyetlen dolgot vettem észre, egy sárga ház első emeletének egyik ablakában egy cserép világos rózsaszínű muskátlit.
És hazafelé rajtakaptam magam, amint a gondolatoknak átadom a teret. Már ezt a bejegyzést fogalmaztam. Éreztem a múltszagot, amely szag olyan undorral tölt el, mint az óvszer illatú szappanok. Mit tudtunk mi, még csak tízévesek voltunk. A jövő szép, de messze van.
A fejemben kötélhúzást rendeztek az inkompetencia és a túl nagy kihívástól való félelem érzései.
Itt vagyok. Jelen vagyok.
Most nem teszek semmit sem, csak hagyom, hogy szeressen.
