Haszontalannak

Jó haszontalannak lenni, 

Sehogy nem teljesíteni

Mások oldalszelén szállni,

Végre hátizsák nélkül járni,

Rossznak butának kinézni,

S hullámzó hasamat nézni

Gyöngyeim kagylóba zárni

Mélyre meg ne sérthesse bárki.

Zokszó nélkül csak hallgatni.

Piócaként szívni tapadni,

Bűntudat nélkül aludni,

S csak úgy tovább bukdácsolni.

Csapatban sereghajtani,

A vizet saját malomra hajtani,

Mindezek előtt fejet hajtani,

Mert én egész népemet fogom, hajj, taní-

tani. 

Miért?

Mert olyan kevésből ítéltek,

Kezdettől nem volt értelme az egésznek,

Mert csak bizalmatlanul méregettek,

S a tiszta lapot nem adták nekem meg.

Tudom, hogy koszos kagylóhéjnak látnak,

De oda be is ők maguk zártak.

S a gyöngyöket az kapja, aki érdemli.

Nem a disznók, mert csak sárba tudnak taposni.

Sejtről sejtre

Miért hagytál el? Most sem értem.

Csak a babérleveles pörköltre emlékszem. 

Hiányodra a vasárnapi asztalnál,

Várakozásban verdesésre  a sportpályánál.

Egy nyárra, mikor nem értettem, mi bajod,

Miért nem velünk játszol, ahelyett, hogy őt szidod?

Egy ütközésre, amikor rájöttem, meghalhatok.

Videókra, ahol egy néni jajgatott. 

Birodalmat építettél szerelmesen,

Talán unalmas volt neked természetem?

Pedig csak azért hallgatok, mert védekezem.

Hogy nem vagyok elég jó, csak túlléphetnék ezen!

Nem, ne félj, nem hagylak el téged, 

Tedd a tenyerembe kis fejecskédet,

Aludj, mert béke van, magányos éj,

Minden rendben lesz, ne félj. 

Csak egyet kérek tőled, egyelőre,

hogy bocsáss meg nekem mindent előre.

Én is hoztam, adom, sejtről sejtre száll,

De hiszem, hogy te leszel, ki nyugalmat talál. 

A festő

Zsolt atyának, 60. születésnapjára 

Freskókként tapadnak öblösre formált szavak

szent falak magaslataira. A lakk,

az ecset, az akril, a spatula egymás után

sorakozik a művész oltár-terepasztalán.

S a műteremben ácsorognak százan

kezükben fa, vagy egy vászon

üresen, félkészen, giccsesen vagy elrontva... egyrakáson.

S az alkotó becammog, hogy dolgának nekilásson.

Ide kontúrt vázol, ott javítja a formát,

Dalolva keni színeit, átfedi megfakult foltját.

Van, hogy egész kompozíciót is tervez.

Vagy semmi mást nem tesz hozzá a képhez,

csak egy észrevétlen árnyékolást.

De a mű mégis sokkal jobb szemlátomást.

S a vásznak csak jönnek, sorba, újak,

vannak, akik értetlenül elhúznak.

Ő csak festi, szavalja színeit eltökélten,

ujjai foltosak, terpentin a tüdejében,

de csak makacsul körvonalaz, ecsetel, és javít,

míg minden részletet nem tökéletesít.

Akkor aztán leül, fáradtan, megnézi az alkotást,

ecseteit kimossa, hallgatja a harangozást,

s már szedelőzködik, de mielőtt folytatná az útját,

a sarokba még odavési kalligráfiáját.