Ölelés

Már már tompul a sok tétova lengés,

A szanaszét húzó szívbillentyű pengés,

S nyugodalom honol a széljárta tengeren,

(A fenéken az azért sosem pihen)

S már nem ráz a láz, nem éget,

Sorvasztó tétlenség emésztgeti
a napi tevékenységet.

Elfordult az arcod, és nem is fáj,

Szavakból vészes dagály,

Mos és visz és nem kímél,

Már nincs is több ímél.

Se virág, se idő, se szó...

Olyan magával ragadozó.

S megölelsz.

Csak ennyi,

Nincs semmi, csak te vagy,

karjaidban én,

Szíveden ott pulzál az agy,

a semmi kellős közepén.

Hullám borzolkodik a tengerek tengerén...

Csak téged szeretlek én.

Nikolának