Részecske-élet

Fényből születtem
Kvarkokból képzelem
Téridőben lételem
Protonba bújni védtelen
Leptonon száguldni végtelen
Ha fénnyé halok véletlen
S kvarkokra szétesem
Akkor is létezem.

Íme a várva várt fordítás: Hol vagy?

Hol az erős keleti fúj
Hol a sirály vízre lapul
Az út felettem halad el
A sárban alattam süllyed el,
És már távozik az Isten,
Az árnyék egyre hosszabb itt lenn,
Ott öleltél meg. A szél
cinkosan nevetve beszél
Sálamat kobozva hív
Most már egy cigit két szív szív. 

Önismeret II. avagy Reflexió a Hajnali részegség soraira

Elmondanám ezt néked, ha nem unnád
egy pillanatra abbahagytam a munkát,
S belenéztem. Magamba, csendben.
S keresni kezdtem, hova tűntem.
Konyhakocka-pucolás, pipa
Korrekt a bizonyítás, pipa
Négytől hatig mosás,pipa
Öt előadás, pipa
De tartani se jobb. Mára ez is pipa.
A naplóból halott
határidőnapló lett.
De a szívem mégis izgatta
a negyven cigaretta,
meg más egyéb is, a fekete, minden,
a homlokomon porladó barkahamu.
Hát te mit kerestél
ezen a Földön, te is rabságba estél?
S most pont azt űzöd, amit megvetettél?
Ó az a küzdő, lázadó, kamaszszív.
Gránátba feszült robbanás,
A belső kénsavas félelem, a Magány,
Külsőleg pedig dacos,
zárkáját tépő oroszlán,
Mely lekushad az idomárja láttán,
de morog, s fülét hegyezi.
Hittem, hogy én majd jól csinálom.
Te bőröndbe zárt Fiatalság,
értékek, naiv bolondság.
Jó és Rossz, gondolkodás teszi azzá.
S az Isten taposni kezdett.
Ébredj a valóra! -
Riasztotta az óra.
Makacsul berregett tovább. -
Te aki legyőznéd Hannibál hadát,
A kapun kilépni is szorongsz,
És ott van a másik kolonc,
A Megszokás.
S szerelmesen őrzöd kutyáidat,
Mert élve és döglötten is mind hűségesek.
S könnyebb elítélni azt, ami gonosz
De tűrni a szívnek minden sebét s nyilait,
hogy fájjon,
Nem, nem soha! Azt nem hagyom.
S a leroskadt oroszlán szemében ott egy
puha könny.

S az ablakon kinézek e rest éj,
S szemembe tűnik az estély,
Felmásztam Magasra, Isten hegyeire.
Dupla keréken Szent Péter tereire,
és ott az a patkós ország,
ahol hagytam szívem egy darabját,
csukott szemmel még mindig érzem
a keringő alaplépését.
A kávés csészékbe zárt kacagás,
Csodás, halk, lágy, női suttogás,
S angyali zene, mely gyógyítja a szivet.
Bizonyítványok a fiókban, fecnik
Emlékérem, jelesek.
Féltve őrzött köszönetek,
szeretlekek.
Össze nem tépett SMS-ek,
képek titokban,
filléres emlékek egy dobozban.
Egy halk, de igaz barát,
S egy egészben lévő család.
Magvető, fekete reverendába öltözött.
S a kagyló önnönmagától
kitárulkozik, s osztja gyöngyeit.
S onnantól  a világ hegyeit birtokolja,
de adni csak azt tudja, ami ő.
Tanulva tanít, adva kap,
s elfogadják ha elfogad.
A templom bálványával együtt romba dőlt hát.
Saját istene döntötte porba.
Ő maga pucolta két kézzel a téglát,
kesztyű nélkül rakta
rendezett halomba.
Most vár.
De nem lesz belőle bazilika már.
Soha.
Csak kandalló tűzzel, vagy egy iskola.
De jobb ez így. És nézd csak,
talán mégis van miben hinnem.
S azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
Vagy nem is tudom, a ködben
az ember csak visszadöbben-
ni tud, s előre csak kicsit lépked.
De minden kitisztul, a végén, ha leélted,
S akkor, ha a hamu egész arcodat borítja
A halál mosolyogva a kezed megszorítja.
De mégis hiszem és vallom zavartan
Mint egykor Kosztolányi hajdan
Hogy itt, ahol lelkek és göröngyök közt botoltam
Talán mégsem hiába voltam.

Amikor valaki épít

Úgy gondolom, hogy amikor valaki haszon nélkül teszi, amit tesz, csodálatra méltó. Lehet, hogy körülötte Ukrajnák, Boszniák és Szíriák tombolnak, de ő épít. Csak egy kicsit, csak nagyon egyszerűen, de valamit mégis tesz a környezetében. Nem rejti véka alá, nem magának csinálja, de önmagától, és magát. Nézd meg te is: szállj le a HÉV--ről Aquincumnál, és sétálj ki a Dunapartra. Fenomenális. Like.

 

A zene az kell

Nem tudom voltatok-e már úgy, hogy egy zenét hallgatva úgy éreztétek, gyógyít. Én már sokszor. Gyógyszer. Ez jut eszembe, de nem is gyógyszer, vitamin. Talán semmi különös nincs a dallamában, de mégis úgy érzed, hogy emelkedik valami a lelkedben. Olyan, mint amikor  a találkozóra készülsz a kedveseddel azzal a szelíd bizsergő kaviccsal a gyomrodban. Fáradt vagy és nyűgös, de mégis emelkedsz fel fel fel fel és fel. Nem le, fel. A pánsíp fátyolos lágysága, a dob ritmikus üteme, az a konszonáns harmónia, az egyszerű hangok egymásutánjából fakadó modernség. A hangszerek párbeszéde. Szavak nélkül. Ide már nem kellenek szavak, ez valamilyen másik dimenzió. Címtelen dal, senki dala... most már az enyém! És gyógyulok.

Mi az Isten?

Gondolkodás, jelenlét, és a rászánt magadra szánt idő...

Gdje si?

Gdje najveći vjetar puše,
Gdje galebi vodom plove,
Put je iznad glave moje,
A blato je ispod mene,
Krasan odlazak Boga,
Sve duža je moja sjena,
Tamo si me zagrlio.
Vjetar je moj šal ukrao,
Sad nosi taj šal i šalu,
Srca puše cigaretu.