Zorán

A Lusta dal jut eszembe. Táncok, pillanatok. Egy örökre kölcsönadott Zorán cd. Gitározások. Énekek. Válaszolatlan e-mailek. Rosszul estek. Nagyon nagyon rosszul. Azt hittem, hogy nem érek annyit, hogy válaszoljanak, hogy időt szánjanak rám azzal, hogy egy hosszú levéllel hosszan reagáljanak. Hogy olvassák azt amit írok. Az Arisztokraták Társaságán, vagy itt vagy akárhol. 40 oldalas leveleimre sem jött soha válasz. Időtlen kapcsolatban, térben messze. És szól a lusta dal jól ismert harmónikaszólója, egy szív, egy taktus. És szól hogy szeretlek, s nem mondtam el jól sosem. Sosem mondtam el jól soha. Nagyon is ritkán mondtam. Ritkán mondtam bármit is. Azt is vádaskodva, és rosszul. Hibás vagyok, de nem bánok semmit. Szeretlek önmagam helyett, szeretlek halkulóban is, szeretlek búcsúzóban is... Búcsúzóban. Örökre.
Mert a szerelemnek múlnia kell, akkor is ha égig emel, s szép hogy mást hiszel, mert mást ígér, míg tart míg él... De miért van ez így? Ilyenek az élet dolgai. Az igazi hervad, nem a művirág. Csak annyit mondtam menj el, menj el, menj el. Elment. Vissza sem nézett, és ez is fájt. És amikor elment tőlem majdnem meghaltam, mert él még a múlt bármi volt. Nem kell, hogy elrejtsd a múltat, azt amiben részem volt, nem kell hogy szégyelld a múltat, ahogy volt, úgy volt.
Most csak egy kiáltás sűrűsödik bennem.