Mindent tudok

Kótyagosan, de ép ésszel és várakozva lépdelek az utcán, hajam összefogva, de kibontom, ha veled beszélek, mert tudom, úgy szereted, ha száll, mint a lélek, ki halkan önnön robajától fut, mint az Óda c, vers első néhány sora, itt ülök, s nem csillámló szilafalon, de a széken, a karfán, ami nincs, de mégis van, és várom az éjt, a napot, az éjt a napot, hogy legyél valós, hús, vér, emberi forma, alak, te, zárt ajtók mögött, semmi se kell, amim van, az a csengő mely csenget, bármikor férfihoz szólok, kérdezek, csengő ami jelzi, hogy ott az enyém, az igaz, az enyém, ki szeret, kit a világon senkire el nem cserélnék, mert ő az aki elfogadott, aki várt, aki megvárt, aki elviselt, aki veszekedve de tűrt, aki kedveset mondott, aki nézett a kék szemével, aki tulipánt tett az asztalomra, s kezembe a szívét, akinek életemet adtam, részben aztán, s itt  a kutya, a nadrág, a minden, s Zágráb is arról szól, hogy szeretem, olyan, mint én, és az érzést, pontról pontra tudnám leírni, és tudok mindent, hála, hogy értem a szót, értem az érzést, tudom, hogy rossz, de azt is, hogy megéri, mert végigjártam ugyanazt, végig, sokszor, és sokszor, ilyen ez, 100 sms-t írnék, de nem lehet, nem csak enyém ő, hanem ő ő, volt, és van, lesz is, de tiéd. Örökre.