A Piedra folyó partján ültem és sírtam... ez járt a fejében, csak ő a  Száva folyó partján ült. Vagyis fölötte, és állt. A kavicsokat úgy rugdosta bele a vízbe egyesével, mint az emlékeit. Ahogy folyt alatta a sötét folyó úgy folyt szét a tudata, és csak szavakat ismételgetett. Úgy érezte, hogy másodszor is azt mondták neki, hogy elfogadhatatlan. Nem volt ereje. A lábai a kocsonyához hasonlóan remegtek ott a Száva felett. Nem ugrott a folyóba, nem akart meghalni, nem gondolt semmire, mert nem történt semmi. Az   autók ugyanúgy továbbmentek, az éjjel ugyanúgy éjjel maradt, a csillagok is fent voltak az égen, és nem történt semmi. Csak belül kavargott a vihar, az a vihar, amit már ott a hetes előadó előtt megjósolt. Akkor talán jobban fájt neki, mint most. Nem tudta, hogy hogyan tovább, nem tudta, mit csináljon. Nem tudta ki is ő valójában. Nem tudott semmit, de nem világosodott meg, nem történt semmi. Csak sírt, a folyó folyt, s a könnyei a folyóba hullottak...