Bulgakov: A Mester és Margarita

Szeretek beteg lenni, mert akkor az ember lelkiismeret fudalás nélkül feküdhet egész nap pizsiben, ágyba hozzák neki a főtt krumplit, meg a teát, ami úgyis mindegy, mert nem bírja megenni, de a gesztus azért kedves, óránként meg kell mérnie a lázát, és szurkol, hogy még ne menjen 37 alá, és ami a legjobb: büntetlenül olvashat egész nap.
Ha nem vagyok beteg, akkor sokkal nehezebb erre időt szakítani, főleg a drága nyárból...

 Nem is tudom, miért foglalkozom mostanában annyit a Sátánnal. Valószínűleg már túl sokat hallottam Istenről, és azt kell, hogy gondoljam egyik nem létezhet a másik nélkül.
Ez a transzcendencia-megmaradás törvénye, amit épp most találtam ki.

A nagyon is valóságos Moszkva Patriarsije Prudijáról indulunk, valóságos emberek közül valóságos halállal. A valóság azonban lassan valótlansággá alakul, és az embernek muszáj néha felnéznie a sorok közül, megbámulni a plafont és tudatosítania: most csak olvasok. Mert nehezen választható szét, hogy hol kezdődik az író és hol a valóság, és a bibliai Ha Nocri-sztori.

Minden olyan hihető, olyan életszerű, hogy maguk a szereplők sem képesek felfogni, hogy három nap alatt, hogyan kap lángra Moszkva, hogyan kerül a lakosság egy jelentős százaléka a diliházba, hiszen bárki, aki Woland szemébe belenézett, többé már nem tud úgy élni, mint azelőtt. Azt hiszed, ha a Másik szemébe néznél, nem őrülnél meg? S a nyomozóhatóság mindent megmagyaráz, ahogy a mi elménk is mindent megmagyaráz. Ha nem ért valamit, elhárítja.
A végén a szerelmes Mester és Margarita sorsa beteljesül.

Hogy jó-e a könyv, és ajánlom-e, azon még gondolkodom.