Élet mandala

Sokat kétkezi munkázom mostanában, mert a sok virtuálisan megteremtett alkotás után az ember olyasmire is vágyik, amit ő maga kézzel alkotott. S nem utolsó sorban az ilyesfajta monoton munka kitisztítja az elmét, nem hiába volt régen divatja a kötésnek, fonásnak, hímzésnek, de ide sorolhatnám a borsó- és babpucolást, a diótörést, a zöldbabvég-csipkedést, és gyerekkorom összes utálatos monoton, unalmas munkáját. 

S miközben ezt csinálgattam csöndben, szíven ütött, hogy most én éppen az életemet fonom.

Csomóról csomóra, napról napra, hol vidámabb színekben, hol meg sötétekben. 

S ahogy bővül a kör, a fonál csak egyre több és egyre kuszább lesz, s neked kell átlátnod, hogy mit és hova. Egy kívülállónak ez szörnyűségesnek tűnhet, de neked nem is olyan nehéz, hiszen már látod, hogy irányba állnak a szálak. 

S még szabadságod is van, az elején, hogy melyik szín után mi jöjjön, nem árt a tervezés sem, de utána már nincs módosítás, azok a szálak úgy jönnek sorba egymás után, ahogy az elején elindultál. Nincs csere. Nem lehet elvágni. Végig kell menni sorban. 

S van, hogy csak csomózol sort sor alá tapogatva, rutinosan, de van, hogy meg kell nézned a mintát, fogod a Pinterestet, és segítséget kérsz, mert elakadtál. 

És rontani is lehet persze, hiszen nincs tökéletes szőttes. Olyankor vagy mész tovább azzal a tudattal, hogy hiba lesz a műben, de talán nem szembeszökő, vagy visszamész és javítasz. És akkor döbbensz rá igazán, hogy az élet elhibázott döntéseit mennyire nehéz visszafejteni, és újraírni. És minél régebben követted el a hibát, annál mélyebbre kell lefejteni a csomókat, és annál utálatosabb, mert nem haladsz előre, csak szöszmötölsz és bontogatsz, egyetlen nyamvadt hibás csomó miatt! Ilyenek az elhibázott döntéseink, és sokszor csak utólag vesszük őket észre, hogy "Hoppá, ez a szál nem ott van, ahol lennie kellene! Akkor vissza az egész." S olyankor kénytelen vagy életmódot váltani, és gondolkozni, gondolkozni, gondolkozni, hogy mit és hol rontottam el, és csinálni, javítani, javítani, javítani, még ha ez nagyon fájdalmas javítás is, és úgy tűnik, hogy nem haladsz előre, sőt hátra! 

S mikor már a vége felé közeledsz, nagyon gyorsan fogy a fonál, szinte már alig van belőle, spórolsz, s reméled, hogy  végére még marad. Nincs toldás.  S ha elkészült a mű, a fonalak szépen rojtokba rendeződnek, és egyszerűen elvágattatnak, hogy a mandala, ami a fonál halálával megszületett mindezekre emlékeztessen!