Égett a gyertya. Este tíz körül gyújtotta meg. A szobában sötét volt, és csend. 400 km-rel odébb égett a gyertya. Este tíz körül gyújtotta meg. A szobában sötét volt, és csend. Ezen kívül semmi sem történt.

Sorbarakta a láncokat. Éppen úgy, amint a kisgyerek nézi végig a gyűjteményének minden egyes darabját. Mindegyiket szereti, de a kedvenc, az a kedvenc. Megszámolja, megnézi, megszagolja, mindegyikhez emléke fűződik, melyiket kitől kapta, hol szerezte.
Aztán a fülbevalókat. Melyiknek hol a párja, melyik lánchoz megy, és melyik ruhához.
A dobozban már csak néhány dolog maradt, biztosítótűk, körömvágócsipesz, gumigyűrűk, egy párjavesztett fülbevaló, amit sajnált kidobni. Mindent a helyére rakott.
Két dolog maradt a kezében:
egy fából faragott kereszt diószínűre pácolva, a vége rágott, mint minden toll vége. Nagypapája csinálta.
Egy címer. Már rég lejött a csíptetője, hordani nem lehetett. Szalagavató alkalmával tűzték a kabátjára, végzős piarista korában.
Az egyiket az egyik kezében tartotta, a másikat a másikban, és először az egyikre nézett, majd a másikra.
Mélyet sóhajtott. Nem olyat, amilyet az ember az orvosnál szokott, mikor az hűvösen és hivatalos hangon megkéri a páciensét: "Kérem vegyen egy mély levegőt!". Úgy mint aki a múltat lélegzi ki. Nem sírt. Igazából nem történt semmi.

A nem történt semmi mese

Kinyitotta az ajtót, hajáról csöpögött az eső. A folyosón megcsapta a bódító meleg, ami a kinti hűvöshöz képest visszataszítónak tetszett. Elindult felfelé, a negyediken lakott. Lépcső. Lépcső. Közben eszébe jutott a cipő. A villanyvezetékre volt felakasztva, hazafelé jövet vette észre. Ismerte már ezeket a lépcsőket, minden nap kétszer kutyagolta őket végig, mindegyiket, sorban, el nem tévesztve a sorrendet. Soha nem cserélte föl. És soha nem hagyott ki egyet sem. Az egyik után mindig a másik jött. Már a második emeleten járt. Kinézett az ablakon, és látta a halottas novembert, amint az esővel keveredve szétkenődik a földön. Az emberek benne tapicskoltak, és csúszott a talpuk alatt. Harmadik emelet. Nem gondolt semmire. Lépcsőzött. Fáradt volt. A korlátba kapaszkodott, úgy vonszolta magát. Talán egy pillanatra meg is állt. Mindig a harmadik emeleten tartott szünetet. Sosem győzte le az egészet egyszerre. A vége előtt mindig elfogyott a szusz. Csak egy pillanatra állt meg. Senki nem látta, csak ő tudta, legbelül. Felért. A számokat nézte... 413. Elővette a kulcsot, és közben arra gondolt: Tulajdonképpen semmi sem történik.

Hibám

Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.

-Miért alázzam meg magam a másik előtt, azzal, hogy azt mondom én vagyok a hibás?

- Azért, mert amikor hibázol, te is éppen annyira megalázod a másikat.

Várom a gazdit....

Levél a hitveshez...

Puzzledarab.