Sorbarakta a láncokat. Éppen úgy, amint a kisgyerek nézi végig a gyűjteményének minden egyes darabját. Mindegyiket szereti, de a kedvenc, az a kedvenc. Megszámolja, megnézi, megszagolja, mindegyikhez emléke fűződik, melyiket kitől kapta, hol szerezte.
Aztán a fülbevalókat. Melyiknek hol a párja, melyik lánchoz megy, és melyik ruhához.
A dobozban már csak néhány dolog maradt, biztosítótűk, körömvágócsipesz, gumigyűrűk, egy párjavesztett fülbevaló, amit sajnált kidobni. Mindent a helyére rakott.
Két dolog maradt a kezében:
egy fából faragott kereszt diószínűre pácolva, a vége rágott, mint minden toll vége. Nagypapája csinálta.
Egy címer. Már rég lejött a csíptetője, hordani nem lehetett. Szalagavató alkalmával tűzték a kabátjára, végzős piarista korában.
Az egyiket az egyik kezében tartotta, a másikat a másikban, és először az egyikre nézett, majd a másikra.
Mélyet sóhajtott. Nem olyat, amilyet az ember az orvosnál szokott, mikor az hűvösen és hivatalos hangon megkéri a páciensét: "Kérem vegyen egy mély levegőt!". Úgy mint aki a múltat lélegzi ki. Nem sírt. Igazából nem történt semmi.