Lépésemre a levelek zizegtek.
A hulló őszi lombra tapostam fájón,
S elmerengtem én a ködös messzi tájon.
Kissé elmélázva néztem a felhőket,
s közben fény borította be a temetőket.
Fény pislogott rám a mécsből ártatlanul,
Előugrott egy gondolat váratlanul.
Hát te mit kerestél itt ezen a helyen?
Embereket? Emberekre vártál? Milyen
láncok tartanak téged, hogy függsz anyagtól,
mocskos élet, mely fél a haláltól!
Mindennapjaid lassan szertehullnak,
Gyermeki képeid lassan megfakulnak
Elvárásaiddal betörsz egy-két ajtót,
S keresel egy istent is magadnak halandót.
Csorognak a percek, a kezed közt szétfolyt
S van emléked arról, hogy egyszer milyen szép volt.
Ülsz a papír fölött hajnalig részegen
Nyugtalanul, célok nélkül, üresen, és mérgesen.
Húsz halottas mindenszentek múlt el.
Talán a kapuban halálom térdepel,
Vagy még kétszerannyi visszavan, nem tudom,
Míg földtakaróvá lesz a kockás paplanom.
A nagy homokórában csupán egy szem voltam.
Életemben annyi görönygyben megbotoltam.
Egy csepp időt kaptam, arra, hogy használjam,
S én pedig, ki tudja, mire pazaroltam.
S ahogyan a kövek között fázva bukdácsoltam,
Senki sem látta, mint egy gyerek sírtam.
Üres szívem sós könnyárban fürdött,
A gondolat pedig űzött, egyre űzött.
Húsz halottas évig hasztalanul éltem.
Minden apró percben valakiktől féltem.
Mit mondok, mit tettem, ha majd engem húznak,
S elébe kerülök a vendéglátó úrnak?
Állok majd egyedül, nem lesznek emberek,
Sírok majd szótlanul, mint egy szidott kisgyerek.
Próbálok előszedni rég temetett képeket,
S fölöttem gyújtják majd a pislákoló mécseket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése