Harcolsz a hideggel, és a feketével.
A Nap, mely minden nap két kézzel szórja szét
Egyformán mindenre éjszakánk reményét.
Az örökkön izzó, de tüzet nem ismerő
Életet adó és szívet melengető.
Fényedet rám bízod, új lángot adsz nekem,
Míg tart a sötétség, óvjam és őrködjem.
Mécs vagyok lámpádban, gyertya a kezedben,
Gyújtsál meg minden nap, ha lángom ellibben.
Süvöltő szelekben én hamar kialszom,
És rángatózássá válik tüzes harcom.
Kis fényem fényedből fáklyádban tör elő
Viszem lobogóm is elszánt menetelő,
Oda megyek majd, hol legsötétebb az éj,
Hol a bűn és a rossz csontig, velőig ér.
Megyek én szüntelen, szürke folyosókon
Fényemet árasztva halkan belopózom.
Megyek hova küldesz, világít majd gyertyám,
Kísérlek majd végig, míg tart viaszom, gyantám.
S hogyha odaértem, a magas kereszt alá,
Térdre borulok majd, fel sem nézve reá,
Leteszem pilácsom, vérző lábad elé,
S úgy fordulok sírva a szent halál felé.
Arra gondolok majd, célom teljesült-e.
Sötétben lámpa voltam, beteljesedett-e.
Ragyogtam-e vajon mások életében.
Élhettek-e ők is Isten közelében.
Vállamra galamb száll, távolban hajnalpír,
Időtálló naptárunk már harmadnapot ír,
Kicsi lángom semmi, a színes tűzhöz képest,
Visszaadom, Uram, kezedbe a mécsest.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése