A ló meghal a madarak kirepülnek...

Az ember néha egyedül marad.
Néha eltűnik mellőle mindenki. És nem azért, mert nem szeretik, csak eltűnnek. A kedves, az anya, az apa, a testvér, a barátok, a munka, az Isten, a kutya, a napsütés, a tennivaló. És az ember ott marad egy szobába zárva  önnönmagával. Haragszanak egymásra. Az ember és az én. Háttal ülnek, ki sosem békülnek. Pedig egymás nyakába borulva ketten nézhetnének a jövőbe múltba. Na és a jelen, a veszedelem.  Ember, te felszínes, te társadalom kutyája. Ki csaholva ugatsz az emberek után, futsz, lihegsz, szeretetmorzsákért könyörögsz. Énem te változtathatatlan, te makacs kő. Énem te aljas állat.
Egymás szemébe nézve, végtelen tükrök alagútjába vesznek. S az ember és az én a két tűnődő tünemény, egymásba zárva zárattak, és soha szét nem válhatnak. S csak a csendben, mikor senki se látja, vesznek össze, egymást megtépázva, s ha az én kiszabadul, az ember elszomorul.