A Maksimirben volt. Szerette a földillatot. A lámpasort. A projektív geometriát, és abban azt az ideális pontot, amelyben a párhuzamos egyenesek találkoznak. Szerette az echó pavilont, amelyben úgy lehetett énekelni, hogy kívül senki nem hallotta. A kacsákat tó jegén. A fákat.
Arra gondolt, hogy a fák olyanok mint az emberek. Mindegyik kicsit rossz, kicsit valamiben hibádzik. Van amelyiken egy kis göcsört van, van amelyik féloldalas, van amelyiknek letört az ága, van amelyik már belülről szétkorhadt. De ez pont így jó. Hogy nézne ki, ha  tökéletes henger alakúra csiszolt valamik nőnének a földből.
Leült az egyik elé. Semmi extra nem volt benne, még foltos is volt. Nem volt valami bőbeszédű fa.
Nem akart gondolkodni. Mégis gondolkozott. A saját "szarságai" jutottak eszébe, egy kedves ismerősének a szavajárásával élve. Azon gondolkodott, hogy mi az érték. Honnan tudhatná meg. Hirtelen eszébe jutott a megoldás:
- Elmegyek és megkeresem.
- Menjél - mondta a fa.
- Most azonnal indulok.
- Jó - mondta a fa.
Hirtelen felugrott, és örömében szaladt.
- Mindenkit meg fogok kérdezni, és addig járom a világot, amíg megtalálom - gondolta. A fa csak mosolygott utána. Hm... ilyen is ritkán történik meg, mosolygó fa...