A nem történt semmi mese, következő epizódja

Ült. Szemét becsukta, és beleszimatolt a teába. Télillata volt. Karácsonyillata. Béke- és nyugalomillata. Egy elvarázsolt világban érezte magát. A mennyország nyugalmát érezte: a kandalló mellett ült, és egy férfit látott, csak azt tudta, béke van és nyugalom. Szerette az éjszakát, mert békés volt. Ez az ő ideje volt, ketten az Istennel. Béke volt, csend, nyugalom. Ahogy belehörpintett a teába, még forró volt, az ajkára párolgott a gőz. Kortyonként telítette meg a kiüresedett lelkét avval a mennyországízű teával. Ült a sarokban az éjben, pizsamában, teával a kezében, usszekucorogva. Ez volt a minőségi idő, az ő ideje. Amit saját magának adott, úgy, hogy nem félt semmitől. Hosszú percekig szippantgatta a teagőzt. A nyugalomillatot. Szerette az éjszakát. A nő megérinti a férfit biztonságban, nyugalomban. Úgy ahogyan csak egy nő tud... érinteni. Olyan velőig nyúló villámszerű érintéssel. Abban a mosolyban. Úgy örült. Kacagott.
Perceken át csak ült ott a sarokban, a békeillattal a kezében, és arra gondolt, jó lenne itt reggelig, de nem lehet. Már ki is hűlt. Gyorsan felhörpintette, és álomra hajtotta fejét, mint a bóbita, és közben azon  töprengett, hogy mi is történik valójában.Úgy ragadta el az álom, töprengései kellős közepén, és ott találta magát a béke szigetén, ölelésben, múltban. Semmi különös nem történt.
Aztán megszólalt Sarah McLahlen:Angel, a maradék tea az asztalon. Már hideg, nyálas. Nem is ugyanaz a tea volt amit éjjel hörpintgetett. De annak az éjszakai teának az emlékét megőrizte. Mert az nem egy egyszerű tea volt. Mennyországíze volt, és aki iszik belőle, azzal valami történik.