A végtelen lába előtt

Az ember mindig is kényszeresen kereste a határokat. Nem állhatja meg, hogy ne menjen el addig, ameddig elmehet.  Meg akartuk érteni, hogy honnan jöttünk, hova megyünk, miből vagyunk, és hogy miért nem tudunk megmagyarázni mindent. Mindig olyan után kutatunk, amire nem elég a hipotetikus mese és a Csak!

Amit nem értünk arra azt mondjuk: Isten. Aztán rájöttünk, hogy csomó mindent igazából meg tudunk érteni. Elkezdtünk érteni, és voltak akik egyre vadabbul űzték, és beleőrültek a megértésbe.

Belementünk az anyagba, és a csillagok közé. Elmentünk az atomig. Nem elég. A protonig és az elektronig, de ez sem volt elég. Elmentünk a hadronokig, aztán már mezonokkal és hiperonokkal dobálóztunk. A végén pedig feltörtük a kincsesládát, amiből kiszabadultak a kvarkok. De még most sem tudunk megnyugodni. Nem értjük, nem hisszük el.

De kérdezd meg mi után kutatsz, a végén a lehetetlennel talákozol és hiába keresed elszökik, mint az elektron, amelyik az egyik arcát mutatja, miközben a másikkal kinevet. Belenyúlsz az atomba és szétfolyik. Amíg nézed golyókból van, de ha meg akarod fogni fénnyé hal. Megnézed és azt mondod ez lehetetlen. Hát ezt meg ki küldte ide. És magadra nézel, én is fény vagyok?

És megállok a végtelen lába előtt és fejet hajtok. És a kutatók a papjaink. Ők akik azt mondják nem elég a Csak,  de minden egyes újabb lépcsőre ők is letérdelnek. Tagadják, de nem kutatnák, ha nem hinnének benne. Aztán amikor megtalálják, leesik az álluk, és azt mondják, ez a Természet csodája.



Čovjek je uvijek tražio svoje ograde. Nije mogao odoljeti da ne ide dotad gdje može. Željeli smo shvatiti, odakle smo, kamo idemo, iz čega smo i zašto ne možemo objasniti sve. Uvijek smo istraživali nakon nečeg, na što nije bila dosta jedna hipotetska bajka ili Zato što!

Na ono što ne razumijemo, samo kažemo: Bog. Pa smo shvatili da puno toga se može razumjeti. Počeli smo razumjeti i bili su koji su to sve divlje radili, pa su poludili u razumjenje.

Ušli smo u materiju i među zvijezde. Otišli smo do atoma. Nije dosta. Do protona i elektrona, ali ni to nije bilo dosta. Otišli smo do hadrona pa smo bacali s mezonima i hiperonima. Na kraju smo probili ladicu s draguljima, iz kojeg su islobodili kvarci. Ali još uvijek ne možemo se smiriti. Ne razumijemo. Ne vjerujemo.

Ali pitaj se što tražiš. Na kraju ćeš se naći s nemogućnosti i bezveze ga tražiš, pobjegne, kao elektron, koji ti pokazuje jednu licu, a s drugom te ruga.  Pipneš atom pa rasteče. Dok ga gledaš sastoji iz kuglica, ali čim ga dodiraš umre za svijetlo. Gledaš ga i kažeš nevjerojatno. Tko je to tu poslao? Gledaš se... i ja sam svijetlo?

Pa prestanem pred noge beskrajnosti i klimnem glavu. Istraživaci su naši svećenici. Oni su koji kažu nije nam dosta Zato što!, ali i oni save koljeno pred svakom stepenicom. Ne bi tražili da ne bi vjerovali njemu. Pa kad ga nađu na trenutak, ostanu otvorenim ustima i kažu: ovo je Čuda Prirode.