A Maksimirben járt kelt, sötét volt már. De szüksége volt a természetre. A hóban aludtak a levelek,  a jégben aludt a föld, a földben a szarvasbogár. Gyorsan lépkedett, mint mindig, határozottan, keményen. Soha nem csúszott meg. Azt mondta a hideg miatt, de melegben is gyorsan gyalogolt.  Fáradt volt és üres. Gyerekek szánkóztak le a dombról, és sivítottak közben. Ő meg csak ment. A kacsák a tó jegén aludtak, némelyik volt olyan bátor, hogy a fejét előhúzza a szárnya alól, és megnézze, hogy mi történik a nagyvilágban. Sötét volt, már majdnem éjjel, hó, hideg, tél. Aludt minden, és nem történt semmi.