Feküdt. Úgy látszott, mintha nem történne semmi. Csend volt körülötte. Benne pedig óriási mély sötétség. Egy fekete lyuk tátongott a szíve közepén, egy isten alakú űr, egy mély kút, amit a közelség hiánya és az egyedüllét ásott. Olyan mély, amelybe bárki belenézett, nem láthatott le az aljáig, csak a poshadt víz szagát érezhette, és a visszhangot, mely lidércesen verődött vissza a mohás falról. Nem hitt a közelségben, egyetlen emléke az volt, amikor az édesanyja szívét hallotta dobogni a feje fölött. Soha nem engedett közel senkit. Elöntötte a sötétség, ami még mélyebb és hangtalanabb volt, mint a szobában a villany hiánya. Képek jelentek meg előtte alkoholról, buliról, drogról és az öngyilkosságról. Nem akart az lenni amit vártak tőle. Nem akart az lenni, ami felé tartott. Félt a rá váró kihívásoktól, és kényszerű börtönöktől. Nem hitt. De azt mondta, ha létezik isten, akkor létezik közelség is. A mélységeket akarta megélni, az elszakadást, a fájdalmat, olyan pusztító fájdalmat, ami merően átalakítja azt, aki ő volt. Metsző fájdalmat, ami leszakítja a fél kezét, annyira fáj, hogy a végén eljusson a közelség fogalmához, amennyire az ember közel juthat e fogalomhoz. Pedig úgy nézett ki, mint aki alszik, és az egész házban nem történt semmi.