A fenyő

Töviskoszorús fejét lehajtja,
S olvadt mézkönnyeit hullajtja
Kezemre egy fenyő.

Sír.
Sír a fa.
Egy fa sír.

Miért a fa sír, hát ildomos ez?

Hiszen az emberek sem sírnak.
Kőarcok.
Kőszívek.
Kőlelkek.
Préselt mosolyok,
Préselt rosszkedvek.
Hiénavihogás, és krokodikönnyek.
Kavicsok,
kő individuumok,
Sóder az egész nagy világ.
S egy fenyő ráncolja zöld homlokát.
S felülről nevetve,
Mint felnőtt a gyerekre,
Siratja ezt az anarchiát.