Kövek

Nekem te csak egy kő vagy.
Ezerszer összetört, megkopott szikladarab.
Ismerlek. Ismerlek mindenkinél jobban.
A hangod, mikor földre koppan.
Fény nélkül is megismerlek millió közül,
Te alakítasz formálsz engem körül.
Pereg a faforgács, és kopik a gyalu,
két kis fogaskerék, marad a hamu.
Távolban csillognak a drágakövek:
Gyémántok, rubintok, mindenféle színek.
Vonzz a fény, tart a hűség,
Jaj, de mégis közelebb mennék.
Gyémántok, rubintok, zafírok, kövek mind,
S csak a Nap játsza optikai játékát megint.
Ezer gyémántról lemondanék érted,
Nem te vagy a legkülönb, de én szeretlek Téged.
Szeretlek, mert nem akarsz gyémánt lenni,
És elfogadsz engem is kőként, ami
Vagyok, olajozatlan fogaskerék.
S ha néha csikorog is a gép,
Az óra megy-megy nem áll meg,
Nekem a legszebb drágakő a lelked.