Rosszul csináltam

Új szerelembe mártott nyílhegy pattan le szívedről,
Mit céltáblául tűztem jó messzire ajzott íjam elé.
S te páncélszekrénnyel bástyáztad körbe a széf kulcsát ellopva kezemből
Hogy fürkésző szemeim sose lássák meg benned a két
Álnok puha kéz kard-döfte sebedből dőlő vérpatakot.
Még fiatal voltam, csak követelni tudó gyermek, elhagyatott.

S könnytől hályogosult szemeim nem láttak semmit a kinti világból
A Víz pedig ott csobogott, lábam mellett forrás buggyan elő
A Viz, melynek nem okoz gondot sem páncél, sem széf vas acélból,
Mert úgy árad szét lomhán, hogy forró, ömlengő, ölelő,
S lassú ölelése rozsdát mar a mesterien munkált, szívkordonokra,
S az embernek sincs már szüksége a mártott végü nyilakra.