Végtelenről, otromba beszédről és az érveléselméletről

Newton. Nagy név. A legnagyobb nevek egyike. Mondhatnánk, hogy mindent felfedezett, amit az ő korában fel lehetett. Szinte zseniális.
Többek között affölött is vitát nyit, hogy vajon az univerzum véges, vagy végtelen. Logikus newtonosan pedig bebizonyítja, hogy végtelen, hiszen ha nem a végtelen térben lenne szétszórva az anyag, akkor a gravitációs vonzás miatt összezuhanna. De nem zuhan össze. Amint azt tapasztaljuk. Tehát a tér végtelen.
Végtelen? Az meg mi? A mi világunkban nincs végtelen. Van gömb, kocka, kúp, és ezek kombinációi, és formációi. De mi az, hogy valaminek nincs vége? Egyszer mindennek vége van, életnek, útnak, a nappalnak, az esőnek, a kilőtt nyíl becsapódik, Akhilleusz utoléri a teknőst, és még az 1/n is tart valahova. (Egyszer még az analízis előadásnak is vége van.) Mégis létezne olyan, hogy végtelen? És az univerzum miért lenne végtelen? Jó, tegyük fel, hogy Newton, akármennyire nagy név, és akármilyen jól érvel, tévedett. Az univerzum pedig véges. Na, és akkor most könnyebb dolgunk van? Mert ha vége van, akkor mi van a végén túl? Mert, ha van vége, akkor valaminek kell lennie az univerzumon kívül? Mi van kívül? Semmi? Az ember háta megborzong. Még nagyobb csapdába került, azzal, hogy ellenkezett a nagy Newtonnal. A végtelent könnyebb elképzelni, mint a semmit? Egyik kelepcéből a másikba csöppenek, és a véges képzelőerőm tehetetlenségétől felpaprikázva eleresztem magamban, hogy a "Kurva életbe!" Persze csak magamban, és finoman, hogy a közönség többi tagját meg ne botránkoztassam az otromba beszédemmel, hiszen egy intelligens ember egy egyetemi érveléselmélet előadáson így nem beszél.
Egy bölcs hindu pedig ilyet nem kérdez.