Mindenszentek vidéken

Hullik a fáról a sárga-barna ősz.
Az erdőt fojtogatja a ködös jeges gőz.
Arcodba szitál, a szürke nyakon önt.
Mélységes a csönd.

A múlt száll.
A szőlő aljában apám áll.
Szőlő volt egykor kapálta,
S most csak gaz, kaszálva.
Egy düledező ház, s az erdő,
Hulló falevél, tekergő.
A nagyapjával régen gombát szedett.
Most nézi-nézi a szomorú eget.
Karját összefonja, mint egy kisgyerek
Nem szól, csak néz, kerek
szemekkel. Nem látom, de sír.
Egy eltűnt kort keres.
Melyben élet volt, család, kacagás,
A hordót együtt mostuk.
Az arcokon dolgos ragyogás,
értelmes élet, egy korty must.
S elmúlt. A hegy üres.
Az erdőben se gomba,
Csak szemét felkupacolva.
A hegyoldalt kivágták.
Meztelen a föld, száll fel
halottak sikolya. Halott fák.
Elhullott ősz haj. Ősz.
Megölték az erdőt, meghalt az őz.
A ködben az ág reccsen,
levél hull, csak csönd vonul.
Gyertya gyullad, láng lobban,
Sírban halott szív. Nem dobban
Már.
A temetők fényben úsznak,
Élők holtakat koszorúznak.
Mécsek égnek, s kialusznak.

Guggolsz az erdőben, nézed a tar domboldalt, és
azt kérdezed, hol van?
Térdelsz a sír előtt, apáid előtt,
kérdezed, hol van?
Egy marék földet szorítva
sziszeged, hol van?
Jársz-kelsz a bús Budapesten,
s eszedbe sem jut, hol van.
Ránézel nagyanyádra, szép fotó, album,
hol van?
Régi labdám, kis motorom, a játszótér
hol van?
Az öreg ház, az öreg nagy fa, szép volt,
most rozsdás, hol van?
Ó ti, eltűnt korok, elmúlt életek, gyermekkorok,
mindez, hol van?

A változó elmúlás halad felettem is lassan át
Csillagok, Ti, akik láttátok Hannibál hadát,
Majd egyszer kezet fogok véletek odaát,
De most még kezemben a lapát,
Mellyel egy új világot építek,
S azt is majd egyszer belepi a por.