Feküdt. Úgy látszott, mintha nem történne semmi. Csend volt körülötte. Benne pedig óriási mély sötétség. Egy fekete lyuk tátongott a szíve közepén, egy isten alakú űr, egy mély kút, amit a közelség hiánya és az egyedüllét ásott. Olyan mély, amelybe bárki belenézett, nem láthatott le az aljáig, csak a poshadt víz szagát érezhette, és a visszhangot, mely lidércesen verődött vissza a mohás falról. Nem hitt a közelségben, egyetlen emléke az volt, amikor az édesanyja szívét hallotta dobogni a feje fölött. Soha nem engedett közel senkit. Elöntötte a sötétség, ami még mélyebb és hangtalanabb volt, mint a szobában a villany hiánya. Képek jelentek meg előtte alkoholról, buliról, drogról és az öngyilkosságról. Nem akart az lenni amit vártak tőle. Nem akart az lenni, ami felé tartott. Félt a rá váró kihívásoktól, és kényszerű börtönöktől. Nem hitt. De azt mondta, ha létezik isten, akkor létezik közelség is. A mélységeket akarta megélni, az elszakadást, a fájdalmat, olyan pusztító fájdalmat, ami merően átalakítja azt, aki ő volt. Metsző fájdalmat, ami leszakítja a fél kezét, annyira fáj, hogy a végén eljusson a közelség fogalmához, amennyire az ember közel juthat e fogalomhoz. Pedig úgy nézett ki, mint aki alszik, és az egész házban nem történt semmi.

Ha szíved kulcsát eldobod,
S önmagadban elmerülsz
Épp abba a csapdába lépsz
Mitől félve menekülsz.

valami mégis kell, hogy legyen...

Az elveszett bárány

"Mondom nektek: éppen így jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre". Lk 15,7

Miért van az, hogy a mennyben jobban örülnek annak, ha valaki rossz útról visszajön, és miért nem értékelik jobban azt, aki végig ott volt. Miért?... Tökéletesen igazságtalannak tűnik. Olyasminek, mint a mai autóbiztosítási rendszer. Azoknak nyújt kedvezményt, akik frissen jöttek. Akik évek óta hűségesen egy helyen kötnek biztosítást, azoknak sokkal kisebb kedvezmény jár. Ez utóbbit amúgy mindig felháborítónak tartottam. S nem értettem az előbbit sem.
Vagy a tékozló fiú történetében annyira egyetértettem a fiú bátyjával, akit zavart, hogy öccse, miután jól kiélvezte az életet, hazajött és még őt ünneplik - mikor ő meg, kicsit hozzá nem téve, végiggürcölte otthon az életét, neki sokkal nehezebb volt és még csak nem is értékelik.
Jobban örülnek a mennyben. Vigyük ezt tovább. A mennyország Isten országa. Az Isten országa hol van? Hát hol, itt köztünk! A Földön. Hogy miért örülnek jobban egy visszatérőnek... Azért, mert ő szabad. Szabad akaratából tért vissza. Sokan, akik az atyai háznál maradnak, azért maradnak ott, mert félnek attól, hogy ha elmennek, megbűnhődnek. Hogy nem jutnak a mennyországba. És az az egyetlen vigasztalásuk, hogy azt mondhatják, a másik, aki elment, rosszabb náluk. De ez nem igaz! Nincs jogunk egymás felett ítélkezni. Aki ott marad, az vállalja hogy ott marad. Hisz oly kegyetlen Istenben hisz, aki azt mondja, hogy ha picit is élvezed az életedet, akkor elkárhozol? Ilyen Istenben kár volna hinni. S aki ilyen Istenben hisz, magára vessen. Aki félelemből marad ott, és nem szabad akaratából, azoknak nem nagyon lehet örülni. Pont azért, mert ők nem szabadok. Márpedig félelemből szolga lehetsz, de FIÚ sosem! Nem szerethetünk félelemből. Követhetünk utasításokat félelemből, de az nem belülről fog jönni.
Van azonban egy furcsa tény, amelyre tegnap bukkantam rá. A tékozló fiút ünnepli mindenki, de a testvérének maradt meg a vagyona. A tékozló fiú élete végéig hordozza tékozlása sebeit. Ám testvére pedig... Nos neki sok vagyona van, de nem szabad annak elköltésére.
Néha fontos, hogy elvesszünk. Hogy körbenézzünk, milyen lenne a világ, ha máshogy csinálnánk. Hogy rájöjjünk, a Nap akkor is ugyanúgy felkel és ugyanúgy lemegy. Valóban szabadok vagyunk, s ez a legnagyobb ajándékunk. Ha és amennyiben Isten közelében lenni jobb, mint tőle messze, akkor visszatalál az ember. Csak nem szabad túl messzire eltávolodni tőle.
Ahogy a gyermek is ellöki magától szüleit kamaszkorában. Aztán később, öt-tíz év múlva visszatalál hozzájuk, s mélyebben megérti őket.

Isten és a foci - a vallás és a Fradi :)

Tegnap este egyik kedvenc időtöltésemnek hódoltam. Éjféltől vagy két órán keresztül gondolkoztam. Persze akik ismernek azt gondolják, hogy én egész nap gondolkozom, de ez egyáltalán nem igaz sajnos. Egész nap agyalok, de csak sokkal ritkábban tudok úgy igazán jól, mélyen gondolkozni. És tegnap... Megvilágosodtam. Isten olyan, mint a foci.
Sokan rajonganak érte. Sokan gyűlölik és inkább arrébb ülnek, ha róla esik szó, nehogy megint erről kelljen hallani. Vannak olyanok is, akik csak ünnepeken figyelnek fel rá (pl. húsvét, vagy foci vb) és vannak, akiket igazából nem érdekel az egész.
De hogy jön a képbe a vallás. Múltkor egy beszélgetésemben előkerült, hogy én gyerekkorom óta Fradi-drukker vagyok. S hogy lehet ez, mikor a fradisták egy jelentős része szélsőjobboldali, én pedig ettől távol állok. Hát, itt jön képbe az, hogy a Fradi nem mást jelent ebben az allegóriában, mint a vallást. Miért vagyok Fradi-drukker? Már a nagyapám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is legtöbben a Fradinak drukkoltak. Nem mellesleg Ferencvárosban élek. Az ő meccseikre ráadásul sokkal könnyebb volna kimenni, mint mondjuk a Debrecenére, vagy ha még messzebb megyek, a Barcelonáéra.
Miért mondom ezt? Miért vagyok én katolikus? Már édesanyám is az volt, erről hallottam. Aztán a suliban is a legtöbben katolikusok voltak. Nem mellesleg az egész baráti köröm szinte katolikus. És sokkal könnyebb eljutni egy katolikus misére, mint mondjuk egy zsidó, vagy egy mohamedán szertartásra.
A focit önmagában nem lehet szeretni. Kell valamilyen csapat, amin keresztül lehet nézni. Persze lehet magunkban is elmenni focizni, barátokkal. De az más élmény lesz - hozzáteszem, nagyon fontos élmény!!! Ha másokkal beszélgetek, akkor leginkább a csapatokon keresztül tudok beszélgetni a fociról. Hogy milyen volt ez vagy az a meccs.
És itt jön be a képbe az a számomra eddig érthetetlen dolog, hogy hogy lehet az, hogy igazából lényegtelen, melyik valláshoz tartozom. Hiszen a fradisták szidják az újpestieket és viszont. Egyik jobb, mint a másik? Persze hogy nem! (No jó, jelen esetben persze a fradi jobb, de ez más kérdés...) Szóval attól függ, hogy melyik a jobb, hogy melyik táborban vagyunk. Mindenesetre ez nem jelenti azt, hogy ha az egyik táborban vagyok, annak nem látom, nem láthatom a hibáit. És nem szólhatok fel ellene. Miért ne tehetném? Ha nem értek vele egyet, nem fogok huhogni a feketebőrű játékosok láttán. S akkor nem vagyok igazi fradi-drukker? Hát, ha ezen múlik, akkor valóban nem. Ugyanígy, ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok igazi katolikus, ha ezt vagy azt másként csinálom, mint az előírás. Ki mondja meg nekem, hogy mikor leszek igazi katolikus. Végső soron ugyanis mindegyik tábor ugyanazon dolog felé tart. S már régen rossz, amikor egymást kezdik szidni. Vallásháborúk vagy focibotrányok. Ekkor az egész elveszti lényegét.
A foci jó dolog. Ne rontsuk el.

Kaptam

Karácsonyi üzenet

Karácsony van szép kedvesem

Fáj a messzeség

De mégis közel hozlak kicsit

Mielőtt a láng elég.

Sokszor jársz itt a fejemben

Szívem teérted dobog

S hidd el nekem szép kedvesem

Nem is apró ez a dolog.

Néha nagyon nehéz Veled,

De örülök, hogy vagy Te nékem

S van, hogy úgy is közel kerülsz

Hogy eltűnsz a messzeségben.

Rengeteget alakultál

Az elmúlt másfél év alatt

Csúnya szúrós kis süniből

Manó lettél kezem alatt.

Sokat küzdünk és vesződünk,

Jajj de felesleges, Maszat…

Kutyából nem lesz szalonna

S belőled sem válik Vacak.

Különbözünk, de ez így jó

Hisz kinek kell már két egyforma?

Nekem talán szóban könnyebb

Neked jobb az írott forma.

Én ordítok ha megbántanak

Te magadba bújsz, s nem jössz elő

Az én taktikám nem a legjobb,

De hidd el, a tiéd se nyerő.

Ne felejtsük el azonban

Azt a sok-sok hasonlóságot

Két egyforma kis kutyaként

Ugatjuk az egész világot.

Szeretlek Téged, néha nem jól

De most elmondom Neked,

Hogy mikor kedvesen odabújsz

A legtöbb, mit adni lehet.

Hidd el Ritus, észrevettem

Mostanában kedves szavad

Nagyon sokat jelent nekem

Hogy ezt adod, drága Maszat.

Kérlek Téged segíts Nekem

Erősítsük egymást, békében

Ne csak itt, most, karácsonykor,

De a hétköznapok közönyében.

Hosszú szerelem

Összegabalyodott a lelkem a tiéddel
Úgy hogy már nem tudom, hol kezdődök én,
és hol végződsz te, a másik lény,
akinek kezébe tettem életem,
s riaszt, mint a tűz, mely bűvöli lényegem,
és olyan kusza, zagyva,
mint ezeknek a soroknak a hossza
rím sincs benne...
és nem értem,
Ki vagy Te nékem?
Benned magam kerestem, hasonlóságot,
és szerettelek, mert én voltál Te,
és mégsem szerettelek... jól
a tányért a földhöz csaptam
hányszor és hányszor mondtam és fogadtam
"Most már elég"
"Annyi mindent... és még mindig nem elég?"
Róka voltam,
vad és meg nem szelidített,
a közelségre vágytam és mégse vágytam,
mint aki a tengerből halat és szemetet is merített,
féltem és mégis vágytam.
Menekültem, és hittem, hogy szerelmes vagyok,
és írtam verseket mindenről:
életről halálról, hitről, Istenről,
csak egyedül szerelmest sosem tudtam,
mindig csak húztam és halogattam,
és sosem tudtam, nem jöttek a rímek,
sem ötlet.
Minden versemnek szépen megszerkesztett volt a váza
különleges, mint a csiga háza,
csak pont a legfontosabbat nem montam el soha,
nem voltak rá sem szavak sem forma,
és próbáltam, de nem ment,
a szavak fele mindig szétment,
és a legszebben akartam, de kicsúszott
az összes szó csorbán búcsúzott,
és azt mondta nemjó!
Hát ha nemjó, nem jó!
S most itt állok ilyen pőrén,
egyszerű szavakat nyökögvén,
vagy próbálva dadogni,
mikrofonba harsogni,
vagy mindegy hogyan,
csupaszon és szegényen,
bevallva, hogy nincs semmi másom,
mint a reményem,
és egyszerű dadogásom,
sem szónoki,
sem művész,
csak egyszerű
tűzvész:
Szívem szívednek ütközött,
Két májusi biciklikerék között,
és hagytam, hogy ujjadnak lágy hajlása,
a kezemet megkoronázza,
s hagytam,az ujjbegyek érintését,
s a szemek fénylő rését.
Egy fényképem is van,
idézet alatta:
Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket.
Tudtam, hogy jó pár,
bármennyire kár
a sok konfliktus, teher,
amit le kell
győzni,
és megoldást főzni:
Tanultam,
újra és újra megbotoltam,
és csodáknak tanúja voltam,
mikor százkilométerekre távol
földeken, mit nem ugyanazon határ határol,
egyszerre dobbant velem szíved, és
egyszerre lobbant új életre a fény,
egyszerre motoz agyunk, és
egyszerre együtt vagyunk.
Azóta, hogy a májusi nap megvillant akkor a küllőn,
ujjaid érintését itt hordom a szívemben külön,
testvérem,
ikertestvérem,
Felem, Másom, Mindenem,
Akinek talán teremtve lettem hirtelen,
Annyi kavar
és csavar,
s a nyűg
csak nyög.
Ki vagy Te nékem?
Talán én sem értem...
Csak szíved szívemnek ütközött,
lelkem a tiéddel összegabalyodott,
énem a lényedbe belehabarodott.
S közelségedtől félek.

A vad háborúba ájult Szerbiából,
Szeretlek, s nem mondtam el jól sosem.
Játszót játszó, ostoba semmi játék,
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
Ösztöneimmel belemartalak
Hangod befonja álmom,
Kezed párnámra hull elalvó nyírfaág,
De benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik
A sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal
Hűs tenyeredben!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom,
Mert nem tudok én meghalni se élni se nélküled, immár.
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőben,
Mint a Mont Blanc csucsán a jég.

A nagyokat sorolom, de nem elég,
szétgurulnak, mint a golyók szanaszét.
Hitemet és erőmet adom neked,
nem szerelmet ígérek,
nem mosolyba takart haragot,
biztonságot inkább, hangot,
nyílt beszédet,
bensőséget, és meghittséget,
a szenvedélyt és megfeszítettséget,
a hűséget és az igent,
hogy a szerelmünk soha
ki nem alvó parázs
legyen.
Balázs!

és vajon, véletlen-e hogy a mindketten írnak egy másodikat is, és azt is ugyanabban a pillanatban teszik fel...

Hogy lehet az?

Hogy lehet az, hogy két ember egymástól négyszáz kilométerre van egymástól és ugyanazt teszik? Hogy lehet, hogy két hete egyikük sem írt a blogra, majd egymástól függetlenül éppen 11-kor mindketten kitesznek egy írást. Véletlen? Azt mondanám....
De itt van ez a múltkori imádkozás... Mikor mindketten hosszú idő után, ugyanabban az időben egymástól függetlenül imádkoztak egy gyertyánál. Véletlen? Nem tudom azt mondani.
Valahol mélyen ugyanazok vagyunk. Ugyanolyanok. Sebzettek és sebzők. Hogy lehet szeretni valakit, amikor az a valaki önmagát sem szereti? S hogy lehet hogy két ember önmagát nem szereti s mindketten a másiktól várják hogy szeresse őket. Pedig együtt vannak. Akkor is ha külön vannak. Ugyanannak írnak. Maguknak s valakinek, akit érdekel. Akárkinek. De talán pont a másiknak. Együtt lenni 400 km messziségből. Lehetséges? Nem gondolnám. S ilyenkor néha mégis azt hiszem.
Csak mondaná valaki hogy vagyunk valakik... Sokan mondják, de az élet egyik legnagyobb paradoxona számomra, hogy ezt senki más nem mondhatja ki, csak mi magunk. Paradoxon, hisz mi magunknak a legkönnyebben ki tudnánk mondani - s mégis ez a legnehezebb.

Vakok. Mindenütt

Damaszkusz, Jerikó, Tibériás, mindig vakok.
Mondanád legalább azt, hogy önző vagyok.
Gyáva, durva, ingatag vagy árva,
Miért éppen vak? Lárma.

Mondhatnál egyszerűbb szavakat, mert így nem értem.
Szépeket vagy csúnyát, azt amilyet kértem.
És miért? És miaz amit nem látok?
De most már választ várok!

Soha nem akartam lenni semmi más csak boldog.
A papíron mégis itt-ott tintafoltok.
Sem jó, sem rossz sosem voltam.
Hitet kotortam.

Mondd, hogy lépjek jobbra kettőt, ballal egyet hátra!
Mondd, hogy mi a hibám, s beugrom a kádba!
Mutasd meg a hiányosságot!
Adj világosságot!

Uram, hogy lássak! Add meg, hogy lássak! Add, hogy lássak!
Ordítozom, s nem tudom, hogy még hova ássak.
Az akit nem is ismerek.
Én vagyok: istened.

Isten (és) a Szeretet

Mostanában rengeteget gondolkozom azon, van-e Isten vagy egyáltalán nagy i-vel kell-e írni s mi lesz ha kicsivel teszem. De inkább, van-e Isten? Azt mondják, Isten a szeretet. Szépen hangzik, de ezt nem lehet érteni, maximum érezni lehet.
Karácsonyi ajándék után futkostam ma délelőtt, így kerültem egy nagy bevásárlóközpontba - ahol egyébként pont az a cucc, amit tegnap kikerestem pont most pont le volt nagyon értékelve úgy, hogy máshol eddig nem is találtam ilyet... Talán szerencse. De nem hiszem. Lényeg a lényeg, a bejáratnál jöttek hozzám Máltai Szeretetszolgálatosok, hogy tartós kaja stb, jó lenne. Az ember el is megy emellett tízből kilencszer. De tegnap is láttam őket, s mára megérett a dolog hogy valamit betegyek a közbe. Nem nagy dolgot, egy kiló lisztet. Gondolkoztam milyen kevés, de bár mindenki betenne ennyit...
Fizettem a pénztárnál, még bosszankodtam is, hogy milyen sóher egy helyen vásároltam, mert még azt a kevés kis pontot sem akarták felírni a kártyámra... :) Aztán odamentem a máltaiakhoz. Épp nagyban pakolásztak, nem igazán láttak engem. Gondoltam, odarakom aztán elhúzok, nem azért vettem hogy agyondicsérjenek. Rakjuk le aztán tűnés. Letettem, mentem volna el, de utánam szóltak: "Nagyon köszönjük és boldog karácsonyt." Kicsit zavartan még visszaintettem hogy okkés, de...
De ott éreztem Istent. Persze elcsépelt szöveg, de tényleg mintha egy jégcsap olvadt volna le a szívemről. Még néztem férfit meg a fiatal lánykát, ahogy pakolják el az élelmiszert. Valahogy mégsem lehet rossz a világ, ha emberek maguktól, ingyen az idejüket, energiájukat, néhol pénzüket erre a célra adják. A pap ma pont azt mondta a misén, hogy azt kell megvizsgálni, hogy amit adsz, azt mért adod. Azért-e hogy valami hasznod legyen belőle, vagy nem. A misén kevéssé éreztem Istent. De ott a boltnál. Régen egyszer én is voltam ilyen akcióban gyűjtő ember. Az volt a jelmondat: "adj egy kiló szeretetet". Utáltam ezt a mondatot, olyan giccses volt. Pedig ma egy kiló lisztért kaptam egy kiló szeretetet.
Azt hiszem, mégis megérte ez az üzlet...

A Maksimirben járt kelt, sötét volt már. De szüksége volt a természetre. A hóban aludtak a levelek,  a jégben aludt a föld, a földben a szarvasbogár. Gyorsan lépkedett, mint mindig, határozottan, keményen. Soha nem csúszott meg. Azt mondta a hideg miatt, de melegben is gyorsan gyalogolt.  Fáradt volt és üres. Gyerekek szánkóztak le a dombról, és sivítottak közben. Ő meg csak ment. A kacsák a tó jegén aludtak, némelyik volt olyan bátor, hogy a fejét előhúzza a szárnya alól, és megnézze, hogy mi történik a nagyvilágban. Sötét volt, már majdnem éjjel, hó, hideg, tél. Aludt minden, és nem történt semmi.

Esik a hóóóóóóóó!!!! :)

Várjuk a Mikulás bácsit, és már el is kezdett havazni :D

Kilúgozott szívvel ült a hetes előadó előtt. Kezében gőzölgött valami forró, automatás, kávét nem ivott adventben. Úgy érezte, hogy kettéhasad, már amúgy is tele volt repedésekkel. Az esze, meg a szíve, két irányba húzott, és a gyomrában egy béka ült, amelyik egy hatalmas követ nyelt le. Ült ott kabátban, tartva a műanyag poharat, és látszólag nem történt semmi.
Saját magát sem értette sokszor. Nem tudta mit miért csinál. Mindenben ami másoknak érthetetlen volt, ő magára ismert, és minden furcsasággal együttérzett, mert tudta mennyi korlát áll mögöttük. Sokmindent nem úgy csinált, ahogy mások szokták, valami különös ösztönök mozgatták, maga sem ismerte őket, csak furcsák voltak.
Például szeretett álmodozni. Amikor ábrándozott, mindig szépeket gondolt, mosolyokra, kedvességre, aztán a valós életben már korántsem volt minden olyan egyszerű. Álomvilágban élt legtöbbször, szeretett álmodozni. Néha szüksége volt időkre, amikor gondolkozhat. Haladt el mellette az élet. A gondolkozás volt a hobbija, szeretett egyedül lenni, néha egy sarokban, elmélázni, és szépeket gondolni. Ez volt az egyetlen igazi barátja, a gondolkodás.
 Soha nem történt vele semmi, mindig minden belül zajlott. Lassan összegyűrte és a mellette álló kukába dobta a poharat.
Most nem akart gondolkozni, csak válaszokat várt. A kezét az ölében tartotta, összekulcsolva, mint aki imádkozik. Úgy, ahogy tanulta. Nem akart gondolni semmire, csak figyelt. Nem tudta, hol van, elvesztette az egyensúlyát, és azt hitte ülés közben elszédül, vagy menten eldől. Valami nagy nyomás lapította kívülről, ami alatt az ember azt érzi, hogy mákszemnyit sem ér. Nem gondolt semmire, csak  hagyta megtölteni azt a kilúgozott szívet.
Hallgatta a vihar előtti csöndet. Érezte, hogy nemsokára olyan villámok fognak csapkodni, amiket talán még sosem tapasztalt. De most még minden csendes volt, és rózsaszínű az ég alja. Várt, és tudta, hogy az ökölcsapást meg fogja kapni. Még nem tudta mikor. Azt akarta, hogy fájjon. Azt akarta, hogy tomboljon a vihar, hogy utána kitisztulhasson az ég. Vágyott arra a kék égboltra, a friss levegőre, a tenger illatára, békére. 
Kinyitotta a szemét, még mindig a hetes előadó előtt ült. Ki tudja mennyi idő telt el úgy, hogy látszólag nem történt semmi. Úgy érezte magát, mint aki maratont futott, nem volt ereje felállni. Pedig tényleg nem történt semmi.