Fűszál


A legkisebb fuvallatra is reagál,
Rezeg a szélben, lélek citerája,
Ide oda illeg, és forgolódik,
Táncol, segít, együttérez.
Reggel harmatgyönggyel szépítkezik,
Ködben zúzmarával takarózik.
Vihar elől földre lapul,
S ha elvonul, feltápászkodik ő,
De meg nem törik soha,
Pázsit kis jelentéktelenje
Mégis nap felé elérhetetlenre tör, 
És szívedbe reményt hoz,
Mert zöldje minden színt felülír.


Élet mandala

Sokat kétkezi munkázom mostanában, mert a sok virtuálisan megteremtett alkotás után az ember olyasmire is vágyik, amit ő maga kézzel alkotott. S nem utolsó sorban az ilyesfajta monoton munka kitisztítja az elmét, nem hiába volt régen divatja a kötésnek, fonásnak, hímzésnek, de ide sorolhatnám a borsó- és babpucolást, a diótörést, a zöldbabvég-csipkedést, és gyerekkorom összes utálatos monoton, unalmas munkáját. 

S miközben ezt csinálgattam csöndben, szíven ütött, hogy most én éppen az életemet fonom.


Csomóról csomóra, napról napra, hol vidámabb színekben, hol meg sötétekben. 
S ahogy bővül a kör, a fonál csak egyre több és egyre kuszább lesz, s neked kell átlátnod, hogy mit és hova. Egy kívülállónak ez szörnyűségesnek tűnhet, de neked nem is olyan nehéz, hiszen már látod, hogy irányba állnak a szálak. 
S még szabadságod is van, az elején, hogy melyik szín után mi jöjjön, nem árt a tervezés sem, de utána már nincs módosítás, azok a szálak úgy jönnek sorba egymás után, ahogy az elején elindultál. Nincs csere. Nem lehet elvágni. Végig kell menni sorban. 
S van, hogy csak csomózol sort sor alá tapogatva, rutinosan, de van, hogy meg kell nézned a mintát, fogod a Pinterestet, és segítséget kérsz, mert elakadtál. 
És rontani is lehet persze, hiszen nincs tökéletes szőttes. Olyankor vagy mész tovább azzal a tudattal, hogy hiba lesz a műben, de talán nem szembeszökő, vagy visszamész és javítasz. És akkor döbbensz rá igazán, hogy az élet elhibázott döntéseit mennyire nehéz visszafejteni, és újraírni. És minél régebben követted el a hibát, annál mélyebbre kell lefejteni a csomókat, és annál utálatosabb, mert nem haladsz előre, csak szöszmötölsz és bontogatsz, egyetlen nyamvadt hibás csomó miatt! Ilyenek az elhibázott döntéseink, és sokszor csak utólag vesszük őket észre, hogy "Hoppá, ez a szál nem ott van, ahol lennie kellene! Akkor vissza az egész." S olyankor kénytelen vagy életmódot váltani, és gondolkozni, gondolkozni, gondolkozni, hogy mit és hol rontottam el, és csinálni, javítani, javítani, javítani, még ha ez nagyon fájdalmas javítás is, és úgy tűnik, hogy nem haladsz előre, sőt hátra! 
S mikor már a vége felé közeledsz, nagyon gyorsan fogy a fonál, szinte már alig van belőle, spórolsz, s reméled, hogy  végére még marad. Nincs toldás.  S ha elkészült a mű, a fonalak szépen rojtokba rendeződnek, és egyszerűen elvágattatnak, hogy a mandala, ami a fonál halálával megszületett mindezekre emlékeztessen! 

A bolygónk jóléte kontra komfortunk megteremtése, de mit is akarunk?

Elmegyünk a Sziget fesztiválra repülőgéppel Ausztráliából, ahol a szeretet forradalmának nevében sikítozzuk, hogy mi mindenben mennyire ökotudatosak vagyunk. Van, aki higítva használja a sampont, van, aki ökoboltban veszi a fonott szatyrokat, hogy ne műanyagot használjon, és van, aki a szívószálat átkozza, miközben 10 szelet szalámit vesz egy nálánál jelentősen nagyobb kiszerelésű műanyagba csomagolva az Aldiban.

Mindez számomra visszataszító. Ez már tíz-húsz évvel ezelőtt is probléma volt, de akkor még senki nem foglalkozott azzal, hogy zöld bolygó, globális felmelegedés, stb. Addig ezek csak érdekes témák voltak az angolkönyvben. Pedig a szakértők már akkor is paradigmaváltásról beszéltek. De most, amikor már mindenki a saját bőrén érzi a nyári forróságot, most már számít? ÉS most is csak pontosan addig, amíg az én érdekeimet nem sérti. 

Mert igen, igen, tudom, hogy csúnya dolog repülővel utazni, de a Szigetre csak elmegyek Ausztráliából. Egyszer van nászutam, hadd engedjem meg magamnak, hogy elutazom Tailandra. Szerelmes vagyok egy srácba, mexikói, és a szerelem nevében kész vagyok földrészeket utazgatni, és majd pont a bolygóra fogok közben gondolni... 

Igen tudom, hogy fast fashion, és hogy milyen körülmények között állítják elő azokat a ruhákat, de nekem sem időm, sem pénzem, hogy más forrásból származó ruha után nézzek, és én is csinos akarok lenni, mert én is valaki vagyok!

Télen fűtünk, nyáron hűtünk. És ezzel nincs is probléma, egy bizonyos szintig. Azt gondolom, hogy túlzás az, hogy télen 28 fokra fűtjük fel a lakást, hogy ugyanúgy mászkálhassunk benne, rövidnadrágban, mint nyáron, és nyáron pedig 20 fokra állítjuk a légkondit, nehogy picit megizzadjunk. (Megjegyezném, az izzadás hasznos, mert ez a természetnek egy szuper találmánya a méregtelenítésre.) Az emberek gondolkodása és viselkedése ebben igencsak téves, de azt gondolom, hogy inkább a komfort szeretete túlzó. 

És ez az, amit soha semmilyen kampány vagy divatos gondolkodásmód nem fog tudni legyőzni, legfeljebb erőszakkal. A kényelem iránti vágyat. A kérdést tehát így kell feltenni: hajlandók az emberek a saját kényelmükből áldozni egy globális cél érdekében? Az állati múltunkból fakadó önzésből ki tudtunk már annyira emelkedni, hogy képesek legyünk erre? Én azt gondolom, hogy sokan igen, de a többség nem! 

A többséget majd csak komoly regulák és korlátozások fogják kontrollálni, vagy komoly adóterhek azokon a cselekvéseken, amelyek a glóbusz jövőjét negatív irányba befolyásolhatják. Az, hogy ezekre a korlátozásokra hogyan fog reagálni az a szuper elkényeztetett és individualizált felnövekvő generáció, aki nem szokott ahhoz hozzá, hogy őt bármiben is korlátozzák, az egy jó kérdés. Mit szólnának az emberek, ha komoly árnövekedés következne be a fast fashion láncok megadóztatása miatt. Vagy az utazások hosszának, úticélok, utazási eszközök kontrolljához, a húsfogyasztási fejadag bevezetéséhez, vagy egyszerűen csak a klímahasználat betiltásához.  A történelem során, ha egy bizonyos csoportot a szabadságában jelentősen korlátoztak, az mindig csak elégedetlenséghez, forradalmakhoz, háborúhoz vezetett. Elképzelni sem merem, hogy egy globális méretű háború mivel járna...

Vagy mindezt meg tudjuk kerülni olyan technikai fejlesztésekkel, mint például a virtuális valóságteremtés, amely vetekedhet azzal, hogy oda kelljen repülnöm Párizsba az Eiffel-toronyhoz, (mert hát, oda mindenkinek el kell jutnia egyszer, nem?) Bújhatunk esetleg virtuális ruhákba, amiket váltogathatunk tényleg nap, mint nap, de akár percről percre, és még tárolni sem kell? Ki tudják-e addig fejleszteni a műhúst, mint megfelelő fehérjeforrást, olcsón, mindenki számára elérhető módon, és lehetőleg nem borzalmas ízzel? Le tudjuk cserélni az autóinkat környezetbarát autókra, és a gyárainkat füstmentes manufaktúrákra? Meg tudjuk-e szervezni a szemét valódi újrafelhasználását, környezetbarát megoldását? 

A huszadik század a világ nagyhatalmainak összetűzéseiről szólt. Ma, a 21. század elején az a kérdés, hogy először a világtörténelemben össze tud-e fogni az egész emberiség a közös ellenség: önmaga ellen? Félre tudja-e tenni önző kis egyéni érdekeit egy nagy közösség érdekei miatt? Ha ez sikerül, akkor ez a történelem minden eddigi legnagyobb sikertörténete lesz, és azt gondolom, hogy ekkor valóban megérdemeljük az ember nevet. Ezek a jövő kérdései... ezen kell dolgoznunk, mindannyiunknak, együtt és külön, ki ahogyan tud!


Átkozott pecsétgyűjtő

Ismétlem átkozott pecsétgyűjtés ez. 

Papírokat gyűjthessek fiókba,
aktákat, aláírásokkal, diófa
alatt feküdni elfelejteni
s az idő fonalát egy picit elejteni...
Nem! Kell a diploma, igazolás, 
mindennél jobban egy visszacsatolás.

Ismétlem átkozott pecsétgyűjtés ez. 

S az lennék én, mit leigazoltak,
Trikolor sodronnyal leragasztottak
Bélyegzővel odanyomatoltak,
S olvashatatlanul sebtében aláírtak?
Mint nádszálba kapaszkodom
Mikor ezeket fejem fölött lobogtatom?

Ismétlem, átkozott pecsétgyűjtés ez.

S úgy szívok be minden apró jelzést 
mosolyt, fintort, szavakat, írásban verést,
S válok is azzá. Pedig nem tetkó, csak matrica homlokom 
közepén, de én magamat rögtön lerombolom.
S ha vállon veregettél, míg meg nem gondolod
magad, én okmányt is akarok.

Ismétlem átkozott pecsétgyűjtés ez.

Mint marhák fülébe billog,
úgy kell, homlokomom villog-
janak szavaid, igen, tetoválj rám,
bőröm tintás legyen, vám-
vizsgálaton útlevélbe csattanós,
s fáj, minél inkább harapós.

Ismétlem, átkozott pecsétgyűjtés ez. 

Hiába volt papírom, hogy tanár vagyok,
Felrúgtam mindent, ami eddig nyomott,
Diplomám nincsen, s új tananyagba fogok,
S úgy megyek, hogy azt adom csak, aki vagyok,
S lám, egyik kezemben lelet, meddő vagyok,
A másikban pedig leendő gyermekem makog,

S hullanak ki bőröm alól az irtózatos pecsétek.


Én csak egy gyereket akartam, és minden felborult, avagy a manapság oly sokat emlegetett életmódváltás kulisszatitkai

Na ha valaki gyűlöli a változást, az én vagyok. XXI. század ide vagy oda, én Nádasdy Ádám versét tudom csak ismételgetni: 

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
...
Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
...
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

 A súlyos egészségügyi problémák nem zavartak, az sem, hogy kéthetente egy napot ágyban vagy a wc fölött hajolva kellett töltenem. Én csakis megfelelni akartam. Saját magam sosem érdekelt. Az ütött szíven,  hogy valakiket ezzel megfosztok az élettől. Most már örülök, hogy így van, saját magamat sem tudtam hordozni, nemhogy egy másik életet.

Azt gondoltam, hogy egy nőgyógyász meg egy gyógyszer megoldja. Nem, egyáltalán nem oldott meg semmit! Tüneti kezelés volt. Ne higgyetek a gyógyszerekben, amik csak tüzet oltanak, mert a valódi problémák nem oldódnak meg tőlük.

Aztán azt gondoltam, hogy a diéta majd mindent megold. De diétázni nem lehet csak úgy. Az ember éves, évtizedes, és ősi szokásait és szorongásait nem lehet átírni csak úgy egyik napról a másikra.

Hiszen annak oka volt, hogy úgy étkeztem ahogy.
Hajnalban öklendezéssel kísérve erőszakoltam le néhány  reggelinek nem nevezhető falatot, vagy még annyit sem, és egy  bikakávét, mert minden nap azzal a szörnyű gyomorgörcsig fajuló szorongással indultam el hazulról.
Oka volt annak, hogy este pedig, amikor a borzalmas stressz lement, teletömtem magam, és ment az éjszakába nyúló csipsz-zabálás.
Oka volt annak, hogy a kínzó fejfájásaim mindig csütörtökre jelentkeztek, addigra már nem bírt a test ezekkel a kilengésekkel.
Oka volt mindennek. Mély oka.

A dietetikus azt mondta, hogy most pedig megváltozol. Elhatároztam, és azt mondtam, jó! Reggelizni fogok. Sportolni fogok. Inni fogok. Annyira elhatároztam, hogy hinni kezdtem benne. Aznap el is kezdtem a diétát, és azóta egy napra sem felejtkeztem el róla. Soha nem hagytam ki reggelit.

Nade az okok nem változtak meg... maguktól. Elkezdtem változtatni az életem napi rutinjait (lassan, és sokat tanulva út közben), kis dolgokat, úgy kezdtek el felgyöngyölődni a szálak, és egyszerre minden elkezdett megváltozni. Míg végül azon kaptam magam, hogy egy teljes karrierváltásba kezdtem, és az egész eddig felépített életemet felborítottam. Felmondtam a munkahelyemen. Képzem magam. Kerestem egy coachot, mert úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem. Beiratkoztam zumbára. Kordában tartom az étkezésemet, fél év alatt eljutottam a gyakorlatilag tökéletes és tudatos étkezéshez, hála a technikának is. Egy hónap után elmúltak a kínzó fejgörcseim, fél éve csak egyszer volt rohamom. Két hónap alatt 6 kilót fogytam, és beleférek a régi nadrágjaimba.

S mindezek melléktermékeként 3 évnyi szorongás után olyan munkahelyi sikereket könyvelhetek el magamnak, amelyek egyik napról a másikra változtak meg, és minden nap "thumbsup"-pal jövök ki az órákról, mert azt érzem, hogy elértem azt a pedagógust, amilyen lenni akartam. Azt gondolom, hogy van mit bánniuk a gyerekeknek, amiért megfosztom őket magamtól.

Visszatérve: igen, nagyon nehéz látni azokat (gyakorlatilag mindenkit), akinek ez csettintésre ment, és társadalmi elvárásokat tekintve sokkal előrább állnak az életben. Jó nekik. Én azonban büszke vagyok rá, hogy ezzel megküzdöttem, és küzdök, mert ez egy hatalmas élmény, amikor az ember azt érzi, hogy kontrollálja magát, és van ereje a dolgokat megváltoztatni.




Homokként szétguruló álmok

Pontosan 10 éve volt, hogy ott ültem én, a Batthyányi falai között, matematika feladatokat oldottam meg én. Szerelmes voltam. Álmokat szőttem, világot akartam váltani, alkotni, teremteni, adni, adni, adni. Csak a célcsoport volt a nagy kérdés, az újakat, vagy elmenőket, s én a belépőkre szavaztam.  S mindennek szellemében mentem vizsgákra, tűrtem SzCs szemétkedését, voltam hűséges kutyául mindig mindenkihez, túlságosan, egy idegen országban a szerencsétlenkedéseket, jaj mennyit szerencsétlenkedtem életemben. 
Most minden szétesett. Minden, de minden, ami csak létezett. Egyszerre veszítettem el mind a hivatásaimba vetett hitemet. 

Úgy szeretnék csak egyszer menni meggondolatlanul. Tíz éve élek jónak, megfelelni akarónak, vagy húsz vagy már majdnem harminc? Nem túlgondolni, gondolkozni, csak úgy élni magamnak, és nem mindent centire kimérni. 

Családot akartam, szép házat, kertet. S most nincsen mibe hinnem. S azt is tudom, hogy el kellett mennem innen, de a kérdés a hova. Meg hogy hogy lehettem ilyen ostoba, amikor már az elején láttam, hogy az iskola nem az én utam, s még négy évig csak rajta vonszoltam magam. Sokat tanultam ugyan, de meg soha nem nyugodtam.

S most itt vagyok, szörnyű nehéz terheimet viszem. Egy kerek évig mosolyogtam és örültem mindenki sikerének, ahogy jól nevelt lányhoz illik, de most mindenkire irigykedem. Sírnék egész nap, de egy felnőtt nő már csak nem hatódik meg mindenen. S nem érti-érzi senki, mert mit tudnak segíteni nekem: tízezrekért talán a coach-üléseken, s bárki, akivel, ha  megosztom, csak bánatot okozok,  s így az oroszlánrészét inkább én cipelem. S ez most túl nehéz nekem.

Natura Hill, Zebegény

Ahova a húsvét fáradalmait jöttünk kipihenni. Egy napra foglaltam a szállást, de amint megláttam a szobát a recepción azonnal kértük a hosszabbítást még egy napra. És igen, szabad volt a szoba. 

Két nap hügge, beszéljenek inkább a képek. 

Mert a hügge elengedhetetlen része a gyertya.





Ez a Natura Hill, egy domb tetején.

A csodálatos, ízléses Levendula szoba.

És a kilátás a balkonról a Dunakanyarra. 

Este 7Wonders-öztünk, sakkoztunk, gyertyák égettünk, és a retró rádióból jazz-t hallgattunk, nagyon feltöltött. A degusztációs vacsora fantasztikus volt, de árban igencsak húzós. Mondjuk megtehetik, mert nincs konkurencia a környéken. 

Másnap kirándultunk a Dunakanyarban: 


Persze a Google buta, nem tudja, hogy nem ezen az úton mentünk, hanem a sárga jelzésen, a Julianus kilátóhoz.







Majd onnan lejutottunk a Szent Mihály hegyre... nem, nem a balatoni Szent Mihály-hegyre gondolok. Onnan pedig a sárga plusz jelzés vitt minket haza Zebegénybe. Iszonyat meredekek a hegyek a Duna mentén. Szemközt láttuk a Prédikálószéket, Visegrádot, és egy méteres KÍGYÓT!!!



Visegrád a párán át

A Prédikálószék szemben, mellette Dömös

És akire majdnem ráléptünk

Majd hazatérve megpihentünk, ki-ki a maga módján:




Hogy élelemhez jussunk Nagymarosig kellett elutaznunk, ahol a Maros étteremben vacsoráztunk. Marha steak, márványsajttal és egy testes Gere Cabernet Savignon-nal... Nincs mit hozzáfűznöm.

Szóval ilyen szuper hely a Dunakanyar, és a Natura Hill. Én nem akartam hazajönni.


Károlyváros, hivatalosan Karlovac


Karlovac már régóta bökte a csőrünket, mindig csak keresztülmentünk rajta. Mígnem rászántuk magunkat.

Egy gyönyörű folyóparton találtuk magunkat, ahol a zuhogó közepén egy kócsag fogadott.



















A kávét rohamtempóban fogyasztottuk, mert Maks a víz látványára már teljesen beindult. Így végül ez történt:



Majd pedig ez:




A Korana (nem korona, korana) folyón átívelő úszó hidacskán gyalogoltunk át, míg Max keresztülúszta a folyót. A túloldalon hattyúkkal, pávákkal, krokodilokkal és kígyókkal fényképezkedtünk, na persze, csak a hattyúk voltak igaziak. Utána nem bírtunk magunkkal, és beleültünk a pitypangtenger közepére, és fújdostuk a pici ejtőernyőket.






Azután a Dubovac kastályhoz mentünk, ahonnan csodálatos panoráma nyílt a lemenő nap fényében fürdő városra.



Lefelé pedig boglárkával és csalánnal övezett csodálatos út, és kálvária vezetett a templomhoz. Ahonnan az alábbi húsvéti hangulathoz illő művészfotót is lőttem.















 Hristos vaskrse! Vauistinu vaskrs!













Élet a PCOS-sel, avagy minden szokás felett van döntési szabadságod

Igen, az ember meg tudja változtatni a szokásait. De senki nem mondta, hogy egyszerű. Senki nem mondta, hogy gyorsan megy. Senki nem mondta, hogy az eredmény azonnal jön. Pedig csak két összetevője van a dolognak:

1. Dönts! Nagyon határozottan, fejben! Ami igazán fontos, azért vagy hajlandó ilyen mélységű áldozatokat hozni. Tedd életed prioritásai között az első helyre. A szokások megváltoztatása sok szenvedéssel jár. Miért? Természeténél fogva. Azért mert ha könnyű lenne máshogy élned, akkor úgy élnél, nem pedig így, ahogy most élsz. Tehát, ha meg akarsz változtatni valamit, sok áldozatot kell majd hoznod érte, és az áldozat, meg a szenvedés, meg a lemondás sosem kellemes.

2. Kérj segítséget! Egyedül nem megy. Amíg te csak a fejedben döntesz el valamit, az vajmi kevés. Realizáld! Írd le. Mondd el sok embernek. Kérj szakmai segítséget! Kérj segítséget távoli emberektől, akik messziről, kívülről látnak téged, és nem befolyásolnak egyik vagy másik irányba. Plusz ez olyan, mint a tanár diák viszony, amiről ugyan sokat beszélnek, de soha nem fog megváltozni. A diák mindig meg akar majd felelni a tanárnak, a páciens az orvosának, a kliens a coach-nak, a beosztott a főnökének, a feleség a férjének... Így kényszeríted magad, hogy foglalkozz a változásoddal, és tovább csináld akkor is, amikor majd a lelkesedés alábbhagy.


Három kategória, avagy ki hogyan alkalmazkodik

1. A farkas
Zárójelbe, a magányos farkas. Aki sehogy nem alkalmazkodik. Egyedül megy, megvalósítja a saját terveit, elképzeléseit. Nem alkalmazkodik, mert az sérti őt, inkább elmegy, és egyedül véghezviszi, amit kigondolt. Csak akkor vegyül csoportba, ha valamilyen nagy veszély közeleg. Olyankor összezárnak, mert ők is tudják, hogy egységben az erő, és olyankor is nagyon hatékonyak.

2. A birka
Akinek nem is igazán vannak saját ötletei, elképzelései, követi mások ötleteit. Muszáj hogy együtt legyen a többiekkel, és alkalmazkodjon, mert egymaga elveszne.

3. A pásztorkutya
Fontos neki a közösség, ezért mindent megtesz, hogy az embereket összehangolja, kibékítse, összeszedje. Ha valaki még hiányzik a csoportból számon tartja, nem hagy ott senkit, mindenkinek figyel az érzéseire.

4. Az alfahím
Nem alkalmazkodik, mindenki őhozzá alkalmazkodjon! Ő alkotja a játékszabályokat, ő osztja ki az utasításokat, és a többiek megalázkodva mennek utána. Bár sokszor nem értenek egyet vele, nem mernek szembeszegülni, vagy fellázadni.

Hygge, amire egész életemben vágytam

Introvertált  vagyok, és ez az, ami nekem való. Egész Európa az amerikai extrovertált mintát próbálja másolni. A hangsúlyos, bulizz, használd ki, pörögj, mosolyogj, légy online. De mi európaiak vagyunk. Világéletemben rosszul éreztem magam a kemény bulikban, és a rock-koncertek, amikre elrángattak egy lelki megerőszakolás volt számomra. De mentem, mert ez volt a menő.


Kapcsolódó kép
Ma kaptam meg a feloldozást, nem kell ezeken a megerőszakolásig felpörgetett eseményeken sem jelen lennem, sem élveznem. Van jogom otthon érezni magam a legjobban, nem kell erőltetnem, hogy én is csak aludni járjak haza, mert itthon az a menő, ha valaki minél több időt tölt a lakásán kívül. Nem kell magamat rosszul érezni, ha egy házra vágyom nagy kerttel, meg virágokkal, kandallóval. A leghyggébb dolog a szüleim házában a tűzrakóhely, és nem csak én bámulok bele a tűzbe csak úgy rendszeresen.

Annyi hyggedologra vágytam, csak magam sem tudtam, hogy miért.


Leginkább egy ablakpárkányon berendezett kuckóra.:D





Képtalálat a következőre: „sit window stock”





Sohonyai Attila - Napról napra


…nem tudom milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat.
Miként lehet valakivel megöregedni,
s szép szavakban esküdni, a valójában
bebizonyíthatatlant...
De azt tudom, milyen, utánad inni az üvegből,
milyen előbb takarni be téged, mint magam,
hogy reggel neked kedvedért kávét főzök,
s ha elönt a félelem, első, hogy téged felhívjalak.
Hogy mosolygok, ha sokáig készülsz,
és egyre jobban tetszik, mikor kócos vagy,
amikor a hibáinkat megnevetjük,
…amikor a biztonságot úgy hívod: „két karodban”.
…nem tudom milyen örökké szeretni.
Milyen, ha lehozzák a csillagokat.
Én azt tudom, hogy te vagy az a valami,
ami miatt akarom, hogy a mát kövesse,
mindig egy holnap.

Alkotás

Amatőr költő vagyok...
és fotósnak is gyenge közepes. 
Már-már fel is adtam, minek is ez. 

Írásomat rejtegettem, 
Aztán pedig félretettem. 
Kinek írtam nem értette,
senki kézbe sose vette. 
Pályázatot sosem nyertem,
Magamnak meg mit vezessem?
Vesébe mikroszkópozó soraim
soha nem mutattam odakinn.

Képek is akadnak itt-ott,
fogtam én is az instagramot,
gondoltam, párat megmutatok.
Aztán az emberek átpörgetnek,
szívet nyomnak, majd letesznek, 
s munkám, lelkem, szenvedélyem,
mely ott lobog a kép szegletében
nem láthatják meg soha, 
mert az idejüket nem adták oda.

S ott a lencsvégen, tollam hegyén,
szívem fókusz-közepén, 
megmozdul az erő, s neuronszél süvölt.
Formát nyer a gondolat, és a tér testet ölt.
S papírra, képernyőre lapulva
vesztegel, hogy halhatatlanná gyalulva
homokszem maradjon egy big data 
korszak sivatagában mélyre szorulva.

Megálljt parancsolni, ó dehogy,
nem akarom, nem megy, és nem is fog. 
Mert az gyermeki öröm, ha egy mű születik,
S rajongva rohangálok körülötte napokig.
Olvasom és nézem és szeretem,
magamat is ki e csodát készítem.
S az alkotás olyan kiapadhatatlan öröm
Ha megtagadnám, azzal magam megölöm. 

S ha van isten, ki ugyanígy fabrikál,
akkor ő is így örül nekem, mikor kreál.
S körülöttem ugyanúgy rohangál, 
ujjongva boldogan, s szeretettel farigcsál,
javítgat egészen míg elém nem áll,
peckesen nagy szárnyával a kék halál.
S én szembenézek halhatatlanná gyalulva
S nulla-egyesekre széthullok majd a porba.

Csak egy amatőr isten, 
amatőr teremtménye vagyok,  
aki amatőr verseket habog 
és gyenge közepes képeket hagyok,
de mindezért hálát adok.


Rutinundor

Amatőr költő vagyok. 

Amatőr költő, 
és fotósnak se túl jó, 
zenésznek is kezdő, 
hobbigitározó.
Rajzolni is szeretek, 
ritka az ilyen eset, 
perspektívát másolok, 
de magamtól nem tudok.
Békémet meglelem 
az irodalomban,
perceim így pergetem
villamosunalomban.
Nómen est ómenem
a matematika,
de a tanításnál
sose vágyom jobbra.
Sok filmet is néztem,
sorozatfüggő vagyok,
de hogy képben lennék,
némi kivetnivalót hagyok
magam után.
Kurtán-furcsán.
Dolgozni tudok, szeretem
ha izmom húzódhat,
a mozgásban ha szenvedek
hálás vagyok hogy még zúzódhat.
A vasalás kikapcsoló, 
de túl sokszor már unalmas,
a konyhában tündér vagyok,
de minden nap? borzalmas!
Pont annyit mindenből, 
hogy kreatív az legyen,
de rutinná sose váljon,
ettől ments Istenem!




engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren  Egy kis szökőkút működik, kérem!  Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós,  Galambkergetős, rózsaszagolgatós.  Gyerek...