Tátra

Nézem a képeket, amik képernyőkímélőként sorra jönnek a monitorra. Elmosolyodom egyiken másikon. Az áfonyás nyelveken, a lopott knédlin, a lopott sörön, a fütyülni próbáláson a bélaiak alatt... És mindeközben tanulom a gazdmentet, mert holnap zh, és elektroból is zh. Gazdmentből majd puskázunk, elektróból meg... hát majd a Jóisten elintézi, remélem. Annyira esélytelen, hogy így még sosem éreztem magam zh előtt. Jó lenne inkább sétálni a gyönyörű hegyeim közt, és mászni az égig... Mint ezt a sok szart megtanulni. Kit érdekel a mindenható pénz??? Hát engem nem.

Ígéretemhez híven megérkezett a Carpe diem-Ragadd meg a napot! című vers:

Itt vagyok most, és soha nem máskor.
Hallok hangokat, tűnik, mint a kámfor.
Fellobban a szikra, és elalszik újra,
Sohase hagy nyomot a véletlen ujja.

Csak a szívnek nyála csorog egyre másra,
Tűnő illatok: kutyaként les rája.
Rohan csaholva, soha el nem éri.
Mert mindig a jövő vágyódását nézi.

Vagy elrévedezvén, ősi multat kutat,
Maga alatt fúrva egyre mélyebb kutat.
Csontot lerágva, úgy nosztalgiázik:
"Egyszer sütött a nap, most meg minden ázik!"

Ül a hintalován, semmi-dobozában,
Előbukkan, eltűnik lim-lomok tavában.
Nagy temetőkben kerengve csatangol,
Hol nincs más egyéb, mint szellem és kőszobor.

Pedig jobban tenné, feledné mindkettőt,
Az eltökélt múltat, s a változó jövendőt.
Fordítsa ki magát, most mi a sietőbb?
S amit tennie kell, tegye meg mielőbb.

S amit tennie kell, ne féljen ő attól,
Mert úszni hogy lehet? csak beljebb a parttól.
Nincsen legközelebb, mert nincsen majd egyszer,
Egy a lehetőség, ott hever, hát vedd fel.

Örömmel fogadd azt, amit a sors kínál,
Hisz a percek múlnak, s a stopperos már kinn áll,
Pillangó pillanat, kapd el gyorsan szivem,
Username is élet, password carpediem.

Ja és még egy könyv is van:

Herman Hesse:
Demian

Mindenképpen erős kritikával olvasandó könyv. Témája Sinclaire, az elbeszélő, saját énjéhez való eljutása és öntudatra ébredése, melyben egy Demian nevű nagy tehetségű, és csodálatra méltó dolgokat művelő ifjú van segítségére.
A mondanivalója, (amit érdemes megjegyezni belőle), hogy a világban jelen van a rossz is, mégha sokan nem is hajlandók tudomást venni róla. A gonoszt ugyanúgy fel kell ismernünk, beszélnünk kell róla, sőt tisztelnünk kell, viszont nem szabad félnünk tőle. Úgyanúgy tisztelnünk kellene az ösztöneinket, melyeket gyakran a gonosztól származónak gondolunk, pedig ott van bennünk, természetünk része. Sokmindent elfojtunk magunkban, nem merünk róla beszélni, mert a társadalom, vagy az egyház, így nevel bennünket. Mézes-mázas szeretetről, és Jézuskákról van szó, ahelyett, hogy keményen megmondanánk, mi a valóság. Néha (néha) erre van/lenne szükség. Főleg az egyházat ostorozva bizonygatja, hogy a bennünk lévő rossz sem rejtegetendő, és hogy az olyan tabutémákat, mint például a nemiség, sürgősen fel kellene számolnunk, hiszen ezek a vágyak kiírthatatlanok az emberből, és attól, hogy nem beszélünk róluk, csak utalgatunk, vagy esetleg tiltjuk, minden még csak rosszabb lesz.
Másik mondanivalója, hogy ha az ember el akar jutni önmagához, akkor az az út bizony keserves, és magányosan kell végigjárni. És sok szenvedéssel jár.
(A könyv többi részét, hogy új vallás, Abraxas az Isten, Éva asszony és hasonlókat nem kell komolyan venni. Sok keresztény utalása ellenére a könyv bigott embereknek nem ajánlatos.)

A gyertya monológja

Te vagy a forró Nap, ki az éj teltével
Harcolsz a hideggel, és a feketével.
A Nap, mely minden nap két kézzel szórja szét
Egyformán mindenre éjszakánk reményét.

Az örökkön izzó, de tüzet nem ismerő
Életet adó és szívet melengető.
Fényedet rám bízod, új lángot adsz nekem,
Míg tart a sötétség, óvjam és őrködjem.

Mécs vagyok lámpádban, gyertya a kezedben,
Gyújtsál meg minden nap, ha lángom ellibben.
Süvöltő szelekben én hamar kialszom,
És rángatózássá válik tüzes harcom.

Kis fényem fényedből fáklyádban tör elő
Viszem lobogóm is elszánt menetelő,
Oda megyek majd, hol legsötétebb az éj,
Hol a bűn és a rossz csontig, velőig ér.

Megyek én szüntelen, szürke folyosókon
Fényemet árasztva halkan belopózom.
Megyek hova küldesz, világít majd gyertyám,
Kísérlek majd végig, míg tart viaszom, gyantám.

S hogyha odaértem, a magas kereszt alá,
Térdre borulok majd, fel sem nézve reá,
Leteszem pilácsom, vérző lábad elé,
S úgy fordulok sírva a szent halál felé.

Arra gondolok majd, célom teljesült-e.
Sötétben lámpa voltam, beteljesedett-e.
Ragyogtam-e vajon mások életében.
Élhettek-e ők is Isten közelében.

Vállamra galamb száll, távolban hajnalpír,
Időtálló naptárunk már harmadnapot ír,
Kicsi lángom semmi, a színes tűzhöz képest,
Visszaadom, Uram, kezedbe a mécsest.

Tájak

Lilába borult a hegyoldal, vetkezik a tarka rét,
Tücsök muzsikával köszönti esthajnal kedvesét.
Méz és áfonya illata száll, mint zeg-zugban a fény,
Fanyar kökény lábát veti pirosló lelkem közepén.

Tündérek és álmok röppennek bazsalygva szerteszét
Zöld ruhájuk fodra suhintja a gyűrűző tó vizét.
Egy utolsó napsugár izzó szemét tenyerébe rejti,
Jő az éj, a vackába húzódó kis mókus is sejti.

Egyetlen ablakban pislog még a sárga mécs,
Bolygatva a tiszta csöndet, dolgozik az agy s a kéz.
Betűk hunyorognak a hófehér papíron,
Egy álmodót talál sírva a felkelő Orion.

Mese

Kis színes kockákból építettem várat
Kacsalábon forgó legó-kocka házat.
És mikor elfogyott a csodakocka készlet,
Tapsoltam, ujjongtam, örültem, hogy szép lett.

Falait nagy gonddal, hosszan rakosgattam
Tetejét, s ajtaját álmokból faragtam.
Egy gyermek festette meg rózsaablakát,
Hagytam átszűrődni képein sugarát.

Magas tornyokat is építettem rája
Hogy hasonlítson egy tündérpalotára.
Kör alakú lépcsős, igazi tornyokat,
Hegyes tetejűt, égbe nyúlót, sokat.

S láss csodát, alighogy az építmény kész lett,
Egy pici zöld tündér az ablakon benézett.
Megtetszett neki a szép színes kastély,
S egyből szaladt is, futott a többiér'.

Meglepődve láttam, ahogy a pötty lények,
A váram ajtaján sorra be-beléptek.
Táncoltak, repkedtek, este bált rendeztek,
Jól érezték maguk, így hát beköltöztek.

Így éltek boldogan, nappal álmot szőttek,
Éjjel kilopózva, alvókhoz repültek.
Szemükre terítve a sok színes képet,
Ajkukra csókolva egy-egy csöppnyi mézet.

Ám egy nap váratlan a földet rengés rázza,
Lépteit egyre csak egyre szapozárra.
Ijedten néznek össze a tündérek,
"Mi történt a világban? Mitől döng az élet?"

A Nagy Testvér sorskeze beleavatkozott,
Ő a hatalmas, ki már mindent tudott,
Meseváram látva elnevette magát,
S megpöccintette egyik pici tornyát.

Lassan, gondolkodva dőlt le a tornyocska,
Nem tudta, hogy miért, így rendelte sorsa.
S ahogy porba hullott, a kockák szétgurultak,
Arcomon a könnyek sorra elindultak.

A Nagy Testvér ezt látva, kajánul vigyorgott,
Hogy megmutassa, újra meglökött egy tornyot.
"Azt hitted? - kis törpe - várad örökké él?
Nem is volt igazi. Az Igazság beszél..."

S sorra döntötte le hitem pilléreit:
A szerelmet, a nagy bűnt, hős-szülőt, szentjeit,
Boldogságot, megértést, hogy létezik szép, jó, igaz,
Hogy a pénz semmiség, nincs gonosz, s eleve gaz.

Összeborult minden, a gyönyörű váram,
Mit oly sok éven át, szépen megmunkáltam.
Nem maradt más hátra, csak egy kupac tört szín
S az öntudatra ébredő, kegyetlen ősi kín.

Hangtalanul sírtam, tudomásul véve,
Nincs kastélyom, s a tündérek kiszöktek belőle.
Váram nem lesz soha már, a kockák összetörtek
A romhalmaz fölött a valóság-szél törtet.

Ohne internet

Sajnálatos módon az elmúlt egy hétben megszűnt az internet a kollégiumban, így nem tudtam blogolni, pedig már hiányzott. Ide menekülök, ha túl sok érzelmem van, és bár csak töredékét tudom megosztani, mégis jó, és nem is kell többet...

Zsófitücsöknek

Az ezüsthegedű

A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le csodakék szemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:

- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?

- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...

A szél bámulatában leült egy fodorka levelére.

- Micsoda hegedű! - sóhajtotta.

- Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek!

A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt:

- Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke!

- Próbát?

- Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy.

A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz.

A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna.

- Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott.

Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni.

- Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte.

- Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!

- Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket!

Nos, azok jöttek, egyre többen.

Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt:

- Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét!
A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel.

A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ...

A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt.

Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott:

"Brekk-brekk, add csak nékem,
dalom vele hadd kísérjem!"

- Soha! villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja!

Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította.

Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt.

Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette.

- Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta.

- Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta.

A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen?

A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt.

A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér:

- Ki játszik az én ezüsthegedűmön?

Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán.

-Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok.

- Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a

hegedűt, legyen a tiéd, örökre!

- Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba.

- Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol.

- Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített:

"Cip-cirip, cip-cirip,
ezüsthegedűcske,
merre van, hová bújt
cigányod a fűbe?

Cip-cirip, nem baj az,
ha őt sose látod,
csak a dal tegye még
szebbé a világot!"

A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok.

Párbeszéd nagyböjt elején

-Itt vagyok, aki vagyok.
Ki vagy, ki szólítsz naponta?
-Nyugalmad, békéd vagyok.
Hol vagy a mindennapokba?

-Csönded vagyok, magányod.
Halk bánatom mind ismered,
-Melletted, ha sétálok
A Rigódalt Te énekeled.

-Barátaidban vagyok.
Ha beszélek, vagy beszélnek.
-Melletted, ha sétálnak,
Mosolyog és zúg a Lélek

-Néha messze jársz, ez fáj.
Ha elhagylak, nekem jobban.
-Én megváltottalak már.
Fiad sokszor lángra lobban.

-Vártalak, hogy "jöjj, és kövess"
Szerteágazó az utam.
-Tudom, hogy sokszor köves,
De ne hagyj el engem, Uram!

-Itt vagyok veled, ne félj!
Hiszem, hogy itt vagy, s nem félek.
-Viszem kereszted, hogy élj.
Bárhová követlek Téged!

Kapcsolati mélypontok

Idiótákkal ne vitatkozz, mert lesüllyedsz a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal.


Miért ilyen nehéz? Az, hogy béke legyen körülöttem, az, hogy szeressenek, egyszerűen. Cserben hagytam a legjobb barátnőmet. A normális barátaim közül az egyik megharagudott, és azt sem tudom, miért. A nőszemély-némber úgy megharagudott rám, hogy tegnap elzavart a gyűlésről, a főnök meg mindenféle undorítóságokat dobál rám a hátam mögött. Van aki elől nekem kell menekülnöm, és mindez miért? Ennyire gonosz lennék? Ennyire rossz?Azt sem érdemlem meg, hogy visszaköszönjenek? Ez a legemberibb, legalapabb elutasítás. Baromira rosszul esik.
És miért van mindennek a tetejébe, hogy bármit megpróbálok helyrehozni, csak még rosszabb lesz minden. És én ettől egyre rosszabbul érzem magam.

Negyed óra...