A nem történt semmi mese II. fejezet

Ki látta őt? Senki. Minden túl  mélyen volt. Egy sötét lyukban, ahova senki nem akart lenézni. Túl mélyen volt, és fáradságos kiásni. Ő tudta, hogy az alján gyémánt hever. És hordozta magával a gyémántot, de nem mutatta meg senkinek. Arra várt, valaki azt mondja, szükségem van arra a gyémántra, a te gyémántodra. És odaadta volna, de soha senki nem volt. Mindenkinek csak simogatásra volt szüksége, meghallgatásra, de rá nem volt kíváncsi senki. Egyedül cipelte a terheit. Mindig. Tovább nem tudta, úgy érezte, nincs több ereje. Úgy érezte nem képes tovább magában tárolni, de senki nem volt, akivel meg tudta volna osztani. Saját maga barátja volt, a saját gondolatainak barátja.
Egyetlen egy emberbarátja is volt, őt otthon hagyta. Ezt megbánta. Tudta, hogy ha visszamegy, már nem ugyanaz a két ember fog egymással találkozni, és két óra között a kommunikációról, szeretetről, istenről, fiúkról beszélgetni, és titokban összemosolyogni, azzal a sokat jelentő mosollyal, ami azt mondja: ugyanez van bennem is. Ő értette. De vele nem élhette le az életét.
Szüksége volt az Istenre, mert tudta, hogy ember soha nem lesz képes őt elhordozni. Túl sötét volt a lelke ahhoz, hogy azt ember elfogadhassa. Úgy érezte, hogy belepusztul ebbe a sötétségbe, a terheibe, és a korlátaiba. Tudta, hogy ha nem létezik Isten, akkor az ő élete teljesen értelmetlen, mert nem képes továbbmenni egyedül. Tudta, hogy olyan ponthoz érkezett, ahonnan visszaút nincsen. Tudta, hogy a változások kora kezdődik, és hogy sok akaraterő kell majd hozzá. Kidobott mindent, ami eddig akadályozta. Tudta, hogy szembe kell néznie saját magával, saját gyengeségeivel, és tudta, hogy az egész életét oda kell adnia másoknak, és hogy itt befejeződött az a korszak, melyben arra várt, hogy valami történjen már. Valaki keresse őt meg, és segítsen hordozni őt.
Nem volt tovább értelme az életének, csak úgy, ha másokért él. Nem volt tovább értelme az életének, amíg saját magát akarta megtalálni. Nem volt értelme az életének önmagában. Tudta, hogy meg kell szabadulni a terheitől, mert egyedül nem képes cipelni őket, és tudta, hogy nincs ember, aki fel tudná vállalni. Isten van, ha van. Sírt, mert nem tudta, hogy hogyan lehetséges ez, és miért ilyen paradox.
Azt olvasta, hogy a kegyelem matematikája idegtépően fals, és irracionális.
Lépésről lépésre fog haladni, és megcsinálja. Másképp nincs tovább értelme. Tudta, hogy képes rá, mert mindenre képes volt. Bármit elért, amit csak el akart érni. Kemény nő volt. És most még jobban összeszorítta a fogát. Összeszorította a fogát, és kimondta, magának, hogy a szíve legmélyén legalább annyira gyenge is , mint amilyen keménynek látszik, ha a szemébe nézel.
S mikor töprengéseinek végén arra gondolt, hogy valószínűleg sok emberből kevés gondolkozik hasonlókon, amiken ő, kicsit megijedve attól, hogy esetleg nem normális, azt mondta magának, le van szarvasbőrrel takarva az összes ember, aki az útjába áll. Ő ő volt. Nem akart más lenni. Normális volt, és értékes.
S ahogy tűnődött, még sokkal többre is rájött: nagyon is sokminden történik, még akkor is ha úgy látszik, hogy nem történik semmi.