Élet mandala

Sokat kétkezi munkázom mostanában, mert a sok virtuálisan megteremtett alkotás után az ember olyasmire is vágyik, amit ő maga kézzel alkotott. S nem utolsó sorban az ilyesfajta monoton munka kitisztítja az elmét, nem hiába volt régen divatja a kötésnek, fonásnak, hímzésnek, de ide sorolhatnám a borsó- és babpucolást, a diótörést, a zöldbabvég-csipkedést, és gyerekkorom összes utálatos monoton, unalmas munkáját. 

S miközben ezt csinálgattam csöndben, szíven ütött, hogy most én éppen az életemet fonom.

Csomóról csomóra, napról napra, hol vidámabb színekben, hol meg sötétekben. 

S ahogy bővül a kör, a fonál csak egyre több és egyre kuszább lesz, s neked kell átlátnod, hogy mit és hova. Egy kívülállónak ez szörnyűségesnek tűnhet, de neked nem is olyan nehéz, hiszen már látod, hogy irányba állnak a szálak. 

S még szabadságod is van, az elején, hogy melyik szín után mi jöjjön, nem árt a tervezés sem, de utána már nincs módosítás, azok a szálak úgy jönnek sorba egymás után, ahogy az elején elindultál. Nincs csere. Nem lehet elvágni. Végig kell menni sorban. 

S van, hogy csak csomózol sort sor alá tapogatva, rutinosan, de van, hogy meg kell nézned a mintát, fogod a Pinterestet, és segítséget kérsz, mert elakadtál. 

És rontani is lehet persze, hiszen nincs tökéletes szőttes. Olyankor vagy mész tovább azzal a tudattal, hogy hiba lesz a műben, de talán nem szembeszökő, vagy visszamész és javítasz. És akkor döbbensz rá igazán, hogy az élet elhibázott döntéseit mennyire nehéz visszafejteni, és újraírni. És minél régebben követted el a hibát, annál mélyebbre kell lefejteni a csomókat, és annál utálatosabb, mert nem haladsz előre, csak szöszmötölsz és bontogatsz, egyetlen nyamvadt hibás csomó miatt! Ilyenek az elhibázott döntéseink, és sokszor csak utólag vesszük őket észre, hogy "Hoppá, ez a szál nem ott van, ahol lennie kellene! Akkor vissza az egész." S olyankor kénytelen vagy életmódot váltani, és gondolkozni, gondolkozni, gondolkozni, hogy mit és hol rontottam el, és csinálni, javítani, javítani, javítani, még ha ez nagyon fájdalmas javítás is, és úgy tűnik, hogy nem haladsz előre, sőt hátra! 

S mikor már a vége felé közeledsz, nagyon gyorsan fogy a fonál, szinte már alig van belőle, spórolsz, s reméled, hogy  végére még marad. Nincs toldás.  S ha elkészült a mű, a fonalak szépen rojtokba rendeződnek, és egyszerűen elvágattatnak, hogy a mandala, ami a fonál halálával megszületett mindezekre emlékeztessen! 

A bolygónk jóléte kontra komfortunk megteremtése, de mit is akarunk?

Elmegyünk a Sziget fesztiválra repülőgéppel Ausztráliából, ahol a szeretet forradalmának nevében sikítozzuk, hogy mi mindenben mennyire ökotudatosak vagyunk. Van, aki higítva használja a sampont, van, aki ökoboltban veszi a fonott szatyrokat, hogy ne műanyagot használjon, és van, aki a szívószálat átkozza, miközben 10 szelet szalámit vesz egy nálánál jelentősen nagyobb kiszerelésű műanyagba csomagolva az Aldiban.

Mindez számomra visszataszító. Ez már tíz-húsz évvel ezelőtt is probléma volt, de akkor még senki nem foglalkozott azzal, hogy zöld bolygó, globális felmelegedés, stb. Addig ezek csak érdekes témák voltak az angolkönyvben. Pedig a szakértők már akkor is paradigmaváltásról beszéltek. De most, amikor már mindenki a saját bőrén érzi a nyári forróságot, most már számít? ÉS most is csak pontosan addig, amíg az én érdekeimet nem sérti. 

Mert igen, igen, tudom, hogy csúnya dolog repülővel utazni, de a Szigetre csak elmegyek Ausztráliából. Egyszer van nászutam, hadd engedjem meg magamnak, hogy elutazom Tailandra. Szerelmes vagyok egy srácba, mexikói, és a szerelem nevében kész vagyok földrészeket utazgatni, és majd pont a bolygóra fogok közben gondolni... 

Igen tudom, hogy fast fashion, és hogy milyen körülmények között állítják elő azokat a ruhákat, de nekem sem időm, sem pénzem, hogy más forrásból származó ruha után nézzek, és én is csinos akarok lenni, mert én is valaki vagyok!

Télen fűtünk, nyáron hűtünk. És ezzel nincs is probléma, egy bizonyos szintig. Azt gondolom, hogy túlzás az, hogy télen 28 fokra fűtjük fel a lakást, hogy ugyanúgy mászkálhassunk benne, rövidnadrágban, mint nyáron, és nyáron pedig 20 fokra állítjuk a légkondit, nehogy picit megizzadjunk. (Megjegyezném, az izzadás hasznos, mert ez a természetnek egy szuper találmánya a méregtelenítésre.) Az emberek gondolkodása és viselkedése ebben igencsak téves, de azt gondolom, hogy inkább a komfort szeretete túlzó. 

És ez az, amit soha semmilyen kampány vagy divatos gondolkodásmód nem fog tudni legyőzni, legfeljebb erőszakkal. A kényelem iránti vágyat. A kérdést tehát így kell feltenni: hajlandók az emberek a saját kényelmükből áldozni egy globális cél érdekében? Az állati múltunkból fakadó önzésből ki tudtunk már annyira emelkedni, hogy képesek legyünk erre? Én azt gondolom, hogy sokan igen, de a többség nem! 

A többséget majd csak komoly regulák és korlátozások fogják kontrollálni, vagy komoly adóterhek azokon a cselekvéseken, amelyek a glóbusz jövőjét negatív irányba befolyásolhatják. Az, hogy ezekre a korlátozásokra hogyan fog reagálni az a szuper elkényeztetett és individualizált felnövekvő generáció, aki nem szokott ahhoz hozzá, hogy őt bármiben is korlátozzák, az egy jó kérdés. Mit szólnának az emberek, ha komoly árnövekedés következne be a fast fashion láncok megadóztatása miatt. Vagy az utazások hosszának, úticélok, utazási eszközök kontrolljához, a húsfogyasztási fejadag bevezetéséhez, vagy egyszerűen csak a klímahasználat betiltásához.  A történelem során, ha egy bizonyos csoportot a szabadságában jelentősen korlátoztak, az mindig csak elégedetlenséghez, forradalmakhoz, háborúhoz vezetett. Elképzelni sem merem, hogy egy globális méretű háború mivel járna...

Vagy mindezt meg tudjuk kerülni olyan technikai fejlesztésekkel, mint például a virtuális valóságteremtés, amely vetekedhet azzal, hogy oda kelljen repülnöm Párizsba az Eiffel-toronyhoz, (mert hát, oda mindenkinek el kell jutnia egyszer, nem?) Bújhatunk esetleg virtuális ruhákba, amiket váltogathatunk tényleg nap, mint nap, de akár percről percre, és még tárolni sem kell? Ki tudják-e addig fejleszteni a műhúst, mint megfelelő fehérjeforrást, olcsón, mindenki számára elérhető módon, és lehetőleg nem borzalmas ízzel? Le tudjuk cserélni az autóinkat környezetbarát autókra, és a gyárainkat füstmentes manufaktúrákra? Meg tudjuk-e szervezni a szemét valódi újrafelhasználását, környezetbarát megoldását? 

A huszadik század a világ nagyhatalmainak összetűzéseiről szólt. Ma, a 21. század elején az a kérdés, hogy először a világtörténelemben össze tud-e fogni az egész emberiség a közös ellenség: önmaga ellen? Félre tudja-e tenni önző kis egyéni érdekeit egy nagy közösség érdekei miatt? Ha ez sikerül, akkor ez a történelem minden eddigi legnagyobb sikertörténete lesz, és azt gondolom, hogy ekkor valóban megérdemeljük az ember nevet. Ezek a jövő kérdései... ezen kell dolgoznunk, mindannyiunknak, együtt és külön, ki ahogyan tud!