engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren 

Egy kis szökőkút működik, kérem! 

Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós, 

Galambkergetős, rózsaszagolgatós. 

Gyereknek kész vízi paradicsom, 

Meleg is volt, gondoltam, hadd játsszon, hagyom. 

Anya! Miért nem maradunk misére? 

Kicsim, nem úgy vagyunk most öltözve. 

Mégiscsak papok oktattak dress code-ra. 

Templomi etikett, vállak, térdek takarva. 

Anya, de akkor éneklünk a Jézuskának, hogy örüljön? 

Folyt is rólunk a veríték kegyetlen, 

Isten látja lelkemet, én a templomba bementem. 

És úgy énekeltünk, visszhangzott az égig, 

Ám, hogy mégse botránkoztassak senkit vérig, 

A gyerekeket gyorsan kitereltem, 

S a kávára lélekemelten leültem. 

S míg a páréves rótta a kútköröket

Ültünk ott a kocsiban a kicsi, meg az anya. 

Ekkor jelent meg a farizeus nyanya. 

"Igaz keresztény" volt szoknyájára írva 

Merthogy sok nem látszott ki, csak a lába ujja.

Mintha megszállta volna a Szentlélek vagy az ihlet,

Gondolt egyet s engem rendre intett. 

"Az ön öltözéke igen kellemetlen. 

Kérem távozzon a templom térről innen! 

Nyáron rövidnadrág? Ujjatlan?!

Hallatlan!" 

Bocsánat, nem is tudtam, hogy a templom előtti téren

Is tilos az ücsörgés nyári öltözékben.

Én mást olvastam a vaskos Bibliában 

Fedetlen vállú Magdolnáról, 

máshol jézusvágyó gyerekekről. 

Dehát mit vitatkozzak olyannal, 

Aki vallásrendőr! 

Így hagytunk ott szökőcsapot, papot,

Jézuskát, rózsát, misét és galambot. 

Ami utánad maradt

Kifogyott a szappan, 

    tested mostuk vele

Megrepedt a kenőcsös tégely,

    még lábad kentem vele.

Kinőtte a gyerek a rugdalózót, a zoknit,

    ajándék volt, hogy ne fázzon a csemete,

És széttépte a narancsforma szivacsot,

    arcod töröltük vele,

Rongyosra mostam  a tetrapelenkát,

    alattad volt, most a kicsi feneke,

Hullani kezdett a szárazvirág koszorú,

    a párját anyák napjára kérettem rózsaszínűre,

Fiúk rugdossák a levendulabokrot,

    kezeddel ültetted a kertet tele,

Karcos lett az akril tárolódoboz -

    Hűtőrendhez - a teteje

Elfogyott az aszalt paradicsom,
    Mindig javított recept szerint tetted el télire.

Elszáradt az aloe vera, a tiédről szaporítottam,
    Kipusztíthatatlan? Íme.

Így múlnak el a tárgyaid is mindennapjaimból, 

Néha már már nem is emlékezem,

Mikor érintem őket.
Végül reinkarnálódásra várnak 

Valamelyik hulladékudvarban,
Vagy talán égni mennek, vagy temettetni

Kinek-kinek hite szerint.
Csak az a márványkő, az olyan örök,
hogy nem árt neki időjárás,
nem karcolja, tépheti szét senki,
nem fogy el, és nem foszlik szét,
s rugdoshatom is a végtelenségig.
Így hullnak át hulladékká tárgyaid
szeméttenger fájdalomcsillapító 

hullámainak martalékává.
Úgy te hulltál nullává 
a mennyországosan tökéletesre 

csiszolt márvány öröklétbe. 

Zajlik az élet, az azt jelenti, hogy van élet

/BKG/

Érted lettem anyává

Érted lettem anyává

Ketten visszük e titkos súlyt,

Mint ormótlan szekrényt szűk lépcsőn fel,

Nincs még szavaknak se rajt fogása.

Gyermekem vagy, én szültelek téged,

S nem bántam meg soha,

Ujjongtam, úgy vártalak,

Nem értheti apád, s testvéreid,

Kettőnk körtáncát, 

Lelked minden apró rezdülését,

új szóköldökzsinórunkon.

Mert benne él ez minden 

Félrecsúszott szavamban,

Minden szorongó altatásban,

Minden aprócska újdonságban,

Minden arcodon maradt könnycseppben,

és egész  rajongó szeretetemben.

Érted lettem anyává,

Ketten visszük e fájó súlyt,

Mint csúszós koporsót dombra fel,

Melyre nincs szavaknak se fogása.

Gyermekem vagy, én szültelek téged,

És büszke voltam rád végig nagyon,

S nem bántam meg soha.

Varrogattam ruhákat, vártalak,

Hallgattam lelked rezdülését,

Csendköldökzsinórunkon.

Mert benne él ez minden

Át nem gondolt vádamban,

Minden hangos szóban,

Tekergő pedálban,

Átbeszélgetett buszútban,

Minden kimondatlan bocsánatkérésben,

és egész esendő szeretetemben.

Érted lettem emberré,

Magam viszem e szöges súlyt,

Mint dülöngélő keresztet hegyre fel,

Melyre nincs észnek felfogása.

Emberré, hogy megszülhesselek,

S már szememmel előre láttalak,

Gyurmázgattalak, úgy vártalak,

S most is tenyeremben tartalak,

S rianások hegednek másik tenyerem alatt.

Mert benne élek minden

Át nem aludt éjszakádban,

Zsigerig nyúló fejfájásodban,

Aprócska, könnyed örömeidben,

Egész kiapadhatatlan szeretetemben,

Úgy vezetlek téged egész életedben.

karácsonyi boldogság

Pótszem nélkül színes fénygömbökké pocsolyásodott LED-ek random szóródva egy egyenlő szárú háromszögnyi területen, kedvesed karjában, s a kisded is alszik. 

Korai sirató

Harminchat fokos lázban hívnálak mindig,

s te nem vagy elérhető, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a kórházi ágy matracán.
Harsogó kacajból és bölcs szavaidból
próbállak visszatáncolni téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a sejtdetonáció eléget.

Utoljára még dobozokért mentem, 

a Covid vége volt,

S ez összekuszálódott Budautcán

indulásra készen állt a Ford.

Levelet, kötetet írtam neked,

Aggódtam, annyi sokat fogytál,

Én, konok spenótot is szereztem

S te már sehol se voltál. 

Tőlem elvetted, kések alá dugtad

Édes emlőd s agyad,

Istápoltad fiaid, helyre raktad,

S lám, mégse mentetted meg magad?

E-mailünk, olvastad, átírtad, javítottad,

Mondtad: Ne úgy, pozitívval fejezzem!

Most a klinikán lóg megbéklyózott csuklód,

Hát, jól átvertél engem!

Ettelek volna meg!... Te szanaszét

Osztogattad magad - kértem én?

Miért jártattad rongyosra a szádat?

Hogy a "legodaadóbb tanár" legyél

Az iskolacímer közepén?

Örülnék, ha egyest adnál még egyszer!

Boldoggá tenne, s igazamig vitáznék,

Haszontalan vagy! Nem-lenni tetszelegsz

S mindent elrontasz, te áttét!

Nagyobb önbecsapó vagy mint bárki

Kit elragadnak csip-csup sikerek!
Suttyomban elhagytad egy életen át 

Sulykolt józan, épeszű hitedet.
Azért adtál harminc évig hizelegve
Hogy hibáztass érte az utolsó órán?
A lányodnak kél átkozódni kedve -
Nem hallod, anyu? Szólj rám!

Elcsitulgat lassacskán a lelkem,
A sok történet kuka. 
A bolond, ki csüngött anyja szavain
Észreveszi, hogy milyen egoista.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
Vagy így, vagy úgy, de talán jobb ennek így lenni,
Sorban, mintha egy anya kíséri végig
Gyermekét meghalni.

Anya, ne hagyj itt

Pici vagyok, mi lesz, ha kilépsz az ajtón?

Örökre a mindjárt, mit jelent, nem tudom!

Vegyél karodba, úgy félek, ölelj meg forrón!

Nem beszélsz hozzám, magam orra bukom.

Parókák és maszkok, sok magányos állat.

A nap is szipogva süt, hüppögi a meséket,

Felsírok éjszakánként, hogyha nem talállak.

Én nem így képzeltem el ezt az egészet. 

Nekem anyuillat ül a szombatlepedőkben,

Kedves biztató szavad, harsány nevetés,

Most halálszag  terjeng kinn a levegőben

Hozzád bújhatok még egyszer? Kevés!

Csak a dagadt ruhát cipelted, kértem én?

Szórtad magad idegeneknek, nem értem én.

Alkudozom, csak még egy napra kérem én!

Anya, ne hagyj itt, fél a kislány és én!