Ezt éneklem napok óta:

Here I am to worship,
Here I am to bow down,
Here I am to say that You're my God
You're altogether lovely
All together worthy,
All together wonderful to me.

http://www.youtube.com/watch?v=g5hN_m55uoM

Thank You, Lord, that you stay with me forever.

Itt az idő

Elérkezett az ideje annak, hogy elinduljak egy olyan úton, aminek a startját már régóta kerülgetem, de a jelszót, azt hiszem most kaptam meg hozzá. Félelmekkel teli, és fájdalmas út, de nem végtelen hosszú. És a végén ott vagyok én.

Félelmek

Hihetelen nagy felfedező körútra indultam belső tájakon. Egy hosszú beszélgetés, majd egy könyv segít ebben. És valamire rájöttem. Valamire, amit még soha nem mertem magamnak bevallani. Soha. A két legnagyobb félelmemre, amikről nem is tudtam, mind ez idáig, pedig minden kapcsolatomat és cselekedetemet ezek vezérelték, az egész életemet. Így kimondva talán nem tűnnek nagy dolognak, csak amolyan pszichológia könyvbe illő fejtegetésnek, de az hogy én ezt magamban vettem észre, és hogy magam előtt mertem bevallani, az nagy dolog.
1. A vesztéstől való félelem: Azért játszunk, mert győzni akarunk. Azért játszuk a játszmáinkat is, mert győzni akarunk. Én is győzni akarok. Mindenkit le akarok győzni, aki körülöttem van. Nincs kivétel. Bárkivel szemben attól félek, veszteni fogok. A legjobb barátaim sem kivételek. S a legjobb barátaimat is piti dolgokban akarom legyőzni: tanulmányi eredmény, gitár, szépség, kedvesség, népszerűség... Vannak olyanok, akiket nem akarok legyőzni, mert megláttam bennük, hogy az adott dologban sokkal magasabban állnak mint én, jobbak nálam, azaz legyőztek engem. Az ilyenek előtt meghunyászkodom, és úgymond tisztelem őket, félek tőlük. Vesztettem. De ellenük is csak egy darabig, mert biztos, hogy fogok találni bennük olyat, amiben én vagyok jobb, és akkor jön a kritika. Így van ez, mindegyikőtökkel. Nincs kivétel. De legalább bevallottam. Magamnak is. És így hogy már felismertem, ideje lesz rajta változtatni.
2. A meg nem hallgatástól való félelem: Az egyik ok, ami miatt nem beszélek magamról, az attól való félelem, hogy az, akinek mondani szeretném, nem kíváncsi rám, arra amit mondani, adni szeretnék neki, mert nem akar rám időt szánni, nem akar meghallgatni, vagy kinevetné azt, amit mondani szeretnék neki. És mivel a szeretetnyelvem a minőségi idő, -könnyen kitalálható mert mindig ezt hangsúlyozom,- ebből azt veszem ki tudat alatt, hogy mivel nem hajlandó rám időt szánni, ezért nem szeret. És ettől való félelmemben úgy döntök jobb megelőzni a sérülést, inkább nem mondok semmit, és akkor nem lehetek biztos abban, hogy a másik nem szeret. Mert, (de ez titok, ne mondjátok el senkinek) legeslegmélyem mélyén csak erre az egyre vágyom, hogy Szeress, és tégy amit akarsz!

Cigányélet

Cigányélet ez barátaim. Nagykanizsa-Budapest, Budapest-Nagykanizsa. Amikor el kell indulnom otthonról szinte mindig lelkibeteg vagyok. 220 km, 2:40 1820 Ft.
Ám amikor meglátom a Nagyszőlős utcát, majd a Kosztolányi teret, aztán az Alle-t, majd a kombit, végül a Petőfi hidat, mindig azt is érzem, hogy akármennyire utálom, mégiscsak egy kicsit mintha hazaértem volna. Megjöttem. Otthonból otthonba. Ritából Ritába. Zrk. 3 óra alatt kell átvedlenem egyik énemből a másikba. És egyik álarc helyére gyorsan másikat ragasztani. Mert játszok valamit otthon, valamit itthon, a kettő között pedig egy három órás út a szál. Úgy néz ki ez, mint egy súlyzó. Hosszú egyenes két végén valami nagy. Csoda, hogy képtelen vagyok út közben az alváson kívül bármit is csinálni? Tanulnom esélytelen, az olvasás sokkal lassabb és fárasztóbb, a fejem üres, ima közben elalszom.
Cigányélet ez. Amikor az ember nincs otthon sehol, és nem önmaga sehol. Amikor már azt hinné, hogy na megjöttem, otthon vagyok, akkor megintcsak szednie kell a sátorfáját, összepakolni a 90 literes hátizsákot, egyik kézbe gitár, a másikba valami más, az óra otthon marad, a gyűrű istentudja hol marad. Jaj elfelejtettem a telefonom.
A piros tornacipő kilép az automata ajtón. Megérkezem. Nem vár senki. Annyira rossz. Annyira. Egyetlenegyszer fordult elő a több mint másfél év alatt, hogy valaki kikísért a megállóba, és integetett mikor elindultam. Most sem hiányoztam senkinek, de ugyan miért is hiányoznék? Egyedül szedem ki a csomagtartóból a cuccaimat, egyedül cipelem le a lépcsőn, föl a lépcsőn, egyedül égetem le magam kétszer a bérletpénztárnál, mert persze, hogy a nyolcvan cuccom közül valamelyiket ott kell felejtenem, és persze, hogy a biztonsági őrök gyanakodva nézik a madzaggal átkötött dobozt, hogy vajon nem-e bomba. :) Felérek a szobámba, és lehet, hogy nem vagyok egyedül, de egyedül vagyok mégis. És mégsem vagyok egyedül.
Cigányélet ez.

Telis tele...

vagyok gondolatokkal. Annyira, hogy, ha ezeket most nem írom le, akkor nem fogok tudni elaludni.

Egy hosszú beszélgetés következményeként rájöttem, hogy mennyi mennyi mennyi sok hibám van.
Önzésem végtelen és határtalan. Minden ami van, ellenem szól, engem bánt, én vagyok a célpont, én a közép, az alfa és az omega. S csak aztán jön mindenki egyéb. Ezt a kis központot védem oly eszeveszettül, hogy be ne lásson soha senki, mert ha arra, ami ott van, fény derül, meghalok.
A fene nagy kritikai érzékem, amiről Dósai atya folyamatosan beszél és szembesít vele, ott van, és akkora erővel döngöl porba embereket, hogy sírva maradnak a földre taszítva. És utána már hiába bánok mindent.
Durva vagyok. Dodi... Aki lerángat a villanypóznáról is. Aki nescafés sült vért reggelizik. Morog és harap. Akihez nem szabad túl közel menni, mert megszúr, mint a sün.
És mindezek mellett oly mértékben vagyok túlérzékeny minden bántásra, kritikára és személyem elleni durvaságra, hogy emiatt hatalamas páncéllal veszem magam körbe, mert ha nem adok semmit, nincs mitől sérülni, vagy kitől. Hatalmas kordonok a szívem körül, olyanok, amilyeneket csak a lassú víz ölelése tud ledönteni, nem a méregbe mártott nyílhegy. (Bár ez a vers nem rólam szólt. De rám is igaz.)
Kívülről nézem és látom magam egypár napja. Elképesztő, amit látok. Félek attól akinek kívülről látszom. Egyszerűen félelmetes. Pedig belül csak egy vacogó kisgyerek.
Budapesten persze egyáltalán nem így van. Ott játszom. Színpadon. Színész vagyok, mindenféle álarccal felvértezve. Játszom valamit az emberek előtt. Valami lazát, valami nőieset, valami borzasztó nagy lazaságot. A nagy igazság pedig az, hogy egyáltalán nem vagyok laza, sőt nagyon is görcsös vagyok, csak így próbálom meg magammal elhitetni, hogy nem vagyok merev, hogy ezen már túlléptem.
Most készültem megírni az Önismeret II című verset. És mit írjak bele? Ugyanúgy hazudok mindenkinek. Van aki kedvesnek lát, van, aki mosolygósnak, van aki boldognak, és a legkevesebben sem látják a tépelődésemet, sőt, talán már a tépelődésre sincs időm. Mert az egész budapesti életem egy berendezett színjáték, ahol gáz, ha az ember leül magával, és csak van. Csak van, és nem csinál semmit. "Az istenes öreg hintaszékben." Ezt még a régi koleszban sem tudtam megcsinálni, pedig ott azért már eléggé felszabadult voltam. De az új koleszban pedig főleg nem. Egyedül az éjszaka az enyém. Hajnali négykor hazaérek pirosozásból, leülök a tanulóban, és addig ülök ott, míg azon nem kapom magam, hogy ott fekszem a laptop előtt és alszom. De legalább egyedül vagyok. Ezek az órák azok, amikor nincs felszín. A kollégiumban nappal szörnyű rossz. Ezért inkább a kapcsolatokba menekülök. És várom, hogy megmentsen az MKK. És meg is ment, valamilyen szinten, sok ember "szeret", soha nem vagyok egyedül, mindig csinálunk valamit, és közben csak azt veszem észre, hogy nem vagyok képes leülni tanulni, hogy a harmadik egyesemet szedem be, amikor majdhogynem soha életemben nem volt még egyesem semmiből. Kudarc. Úgy érzem csődöt mondtam. Úgy érzem, hogy az egész jövőm kacsalábon imbolyog, alkalmatlan vagyok a tanári pályára, egyrészt, mert szakmailag sem vagyok már sehol, és képtelen vagyok összeszedni magam, másrészt, mert képtelen vagyok közölni önmagamat, ami pedig az egésznek a lényege lenne, az emberi része.

Mindez csak kavarog valahol mélyen, mint a robotgép alatt a tojáshab, és nem tudok vele mit kezdeni, és most hihetetlenül hülyén érzem magam. Minderre a húsvéti szünetben döbbentem rá, amikor is sikerült kiszakadnom a fent ecsetelt budapestből, és volt alkalmam arra, hogy csak üljek, nyugodtan, nem félve attól, hogy valaki rámront ott a kert végében. Jaj te istenes öreg hintaszék, bárcsak mindenhova magammal vihetnélek.


Uram, a Te kezedbe teszek le mindent!








Kacsaszagú a nadrágom.

:)

Mese a sündisznóról, aki arra vágyott, hogy megsimogassák.

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.


Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

„Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!”

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”


”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.


”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.


A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

„Itt vagyok.” - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”


A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.


Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”


”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant.


A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…”

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.


A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

„Soha senki nem simogatott meg!”


Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

„Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”


Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.


”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

Zorán

A Lusta dal jut eszembe. Táncok, pillanatok. Egy örökre kölcsönadott Zorán cd. Gitározások. Énekek. Válaszolatlan e-mailek. Rosszul estek. Nagyon nagyon rosszul. Azt hittem, hogy nem érek annyit, hogy válaszoljanak, hogy időt szánjanak rám azzal, hogy egy hosszú levéllel hosszan reagáljanak. Hogy olvassák azt amit írok. Az Arisztokraták Társaságán, vagy itt vagy akárhol. 40 oldalas leveleimre sem jött soha válasz. Időtlen kapcsolatban, térben messze. És szól a lusta dal jól ismert harmónikaszólója, egy szív, egy taktus. És szól hogy szeretlek, s nem mondtam el jól sosem. Sosem mondtam el jól soha. Nagyon is ritkán mondtam. Ritkán mondtam bármit is. Azt is vádaskodva, és rosszul. Hibás vagyok, de nem bánok semmit. Szeretlek önmagam helyett, szeretlek halkulóban is, szeretlek búcsúzóban is... Búcsúzóban. Örökre.
Mert a szerelemnek múlnia kell, akkor is ha égig emel, s szép hogy mást hiszel, mert mást ígér, míg tart míg él... De miért van ez így? Ilyenek az élet dolgai. Az igazi hervad, nem a művirág. Csak annyit mondtam menj el, menj el, menj el. Elment. Vissza sem nézett, és ez is fájt. És amikor elment tőlem majdnem meghaltam, mert él még a múlt bármi volt. Nem kell, hogy elrejtsd a múltat, azt amiben részem volt, nem kell hogy szégyelld a múltat, ahogy volt, úgy volt.
Most csak egy kiáltás sűrűsödik bennem.

Félek

Egyszer majd ott állok előttük, és kérdezni fognak. És nekem kell majd nekik válaszolnom. Nekem, akinek sokszor fogalma sincs a válaszokról. Néha azt hiszem, hogy valamit már értek. De ennyi nem elég. Mert meg is kell győznöm őket, arról amit én hiszek, és amit jónak hiszek. És ha magam sem vagyok teljesen biztos abban, hogy miben hiszek, vagy, hogy egyáltalán mit miért hiszek, akkor hogy akarok másokat arra megtanítani, hogy higyjék el nekem. Miért hinnék el? Egy hiteltelen embertől? Tud- e a Szentlélek olyan erősen súgni, hogy meghalljam amikor szembesülök majd a problémáikkal, kérdéseikkel, amikor ezeket nekem kell majd megoldanom, és nekem kell majd válaszolnom. Matematikát tanítani feleakkora felelősség sincs, mint ilyen kérdésekre válaszolni. Pedig, aki csak matematikát tanít, az nem tanár. Az egy gép.
Félek. Meg tudom csinálni?

Jó nekem itt

Ragyogó napsütésben
Fekszem a paplanfűben
Egy hétfős délután
Rég várt otthon-hiány
A rigó zenél
A csönd mesél
Egy felhő kanyarog
S arra gondolok
Mennyire boldog vagyok
:D

Kudarc

Épp az imént írtam meg a kudarc című bejegyzést legalább 1000 karakterben. Elszállt. A Jóisten nem akarja, hogy ezt lássátok.
Pedig nagyon bennem van. De nem írom meg mégegszer.

100

100. bejegyzés éljen!

Önzés

Emberi önzésem határtalan. Minden beszélgetésemben. Ha kérdezek valamit, azért teszem, mert érdekem fűződik hozzá. Ha beszélek, magamról beszélek. Ha nem beszélek, azért, mert nincs mit mondanom magamról. Találkozásaimban. Ha valakivel találkozni akarok, azért mert nem jó nekem egyedül. Ha valaki találkozni akar, azért mert szintén nem jó nekem egyedül. Szereteteimben. Ha valakit szeretek, csak azért mert jó volt hozzám, mert elfogad, mert, mert, mert. Ha valakit nem szeretek, azért mert megbántotta buborékvilágomat. Ha valaki szeret, szeretem, ha nem szeret, nem szeretem. Ha valaki kedves, hozzám, én is hozzá, ha leszar engem, én is őt. És mindenben ott vagyok ÉN. Semmi sem történik másért, minden csak miattam.

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bûnét és gyászát? s hogy bûn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derût és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bûnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedbõl, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belõled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erõd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád elõtt
az adamant rudakat.

Úgy látszik a Jóisten tényleg mindent elintéz, még azt is amit nem kellene. :D Például a gazdment zh-mat is elintézte. Csak a végén megtalálták a puskámat.

engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren  Egy kis szökőkút működik, kérem!  Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós,  Galambkergetős, rózsaszagolgatós.  Gyerek...