Telis tele...

vagyok gondolatokkal. Annyira, hogy, ha ezeket most nem írom le, akkor nem fogok tudni elaludni.

Egy hosszú beszélgetés következményeként rájöttem, hogy mennyi mennyi mennyi sok hibám van.
Önzésem végtelen és határtalan. Minden ami van, ellenem szól, engem bánt, én vagyok a célpont, én a közép, az alfa és az omega. S csak aztán jön mindenki egyéb. Ezt a kis központot védem oly eszeveszettül, hogy be ne lásson soha senki, mert ha arra, ami ott van, fény derül, meghalok.
A fene nagy kritikai érzékem, amiről Dósai atya folyamatosan beszél és szembesít vele, ott van, és akkora erővel döngöl porba embereket, hogy sírva maradnak a földre taszítva. És utána már hiába bánok mindent.
Durva vagyok. Dodi... Aki lerángat a villanypóznáról is. Aki nescafés sült vért reggelizik. Morog és harap. Akihez nem szabad túl közel menni, mert megszúr, mint a sün.
És mindezek mellett oly mértékben vagyok túlérzékeny minden bántásra, kritikára és személyem elleni durvaságra, hogy emiatt hatalamas páncéllal veszem magam körbe, mert ha nem adok semmit, nincs mitől sérülni, vagy kitől. Hatalmas kordonok a szívem körül, olyanok, amilyeneket csak a lassú víz ölelése tud ledönteni, nem a méregbe mártott nyílhegy. (Bár ez a vers nem rólam szólt. De rám is igaz.)
Kívülről nézem és látom magam egypár napja. Elképesztő, amit látok. Félek attól akinek kívülről látszom. Egyszerűen félelmetes. Pedig belül csak egy vacogó kisgyerek.
Budapesten persze egyáltalán nem így van. Ott játszom. Színpadon. Színész vagyok, mindenféle álarccal felvértezve. Játszom valamit az emberek előtt. Valami lazát, valami nőieset, valami borzasztó nagy lazaságot. A nagy igazság pedig az, hogy egyáltalán nem vagyok laza, sőt nagyon is görcsös vagyok, csak így próbálom meg magammal elhitetni, hogy nem vagyok merev, hogy ezen már túlléptem.
Most készültem megírni az Önismeret II című verset. És mit írjak bele? Ugyanúgy hazudok mindenkinek. Van aki kedvesnek lát, van, aki mosolygósnak, van aki boldognak, és a legkevesebben sem látják a tépelődésemet, sőt, talán már a tépelődésre sincs időm. Mert az egész budapesti életem egy berendezett színjáték, ahol gáz, ha az ember leül magával, és csak van. Csak van, és nem csinál semmit. "Az istenes öreg hintaszékben." Ezt még a régi koleszban sem tudtam megcsinálni, pedig ott azért már eléggé felszabadult voltam. De az új koleszban pedig főleg nem. Egyedül az éjszaka az enyém. Hajnali négykor hazaérek pirosozásból, leülök a tanulóban, és addig ülök ott, míg azon nem kapom magam, hogy ott fekszem a laptop előtt és alszom. De legalább egyedül vagyok. Ezek az órák azok, amikor nincs felszín. A kollégiumban nappal szörnyű rossz. Ezért inkább a kapcsolatokba menekülök. És várom, hogy megmentsen az MKK. És meg is ment, valamilyen szinten, sok ember "szeret", soha nem vagyok egyedül, mindig csinálunk valamit, és közben csak azt veszem észre, hogy nem vagyok képes leülni tanulni, hogy a harmadik egyesemet szedem be, amikor majdhogynem soha életemben nem volt még egyesem semmiből. Kudarc. Úgy érzem csődöt mondtam. Úgy érzem, hogy az egész jövőm kacsalábon imbolyog, alkalmatlan vagyok a tanári pályára, egyrészt, mert szakmailag sem vagyok már sehol, és képtelen vagyok összeszedni magam, másrészt, mert képtelen vagyok közölni önmagamat, ami pedig az egésznek a lényege lenne, az emberi része.

Mindez csak kavarog valahol mélyen, mint a robotgép alatt a tojáshab, és nem tudok vele mit kezdeni, és most hihetetlenül hülyén érzem magam. Minderre a húsvéti szünetben döbbentem rá, amikor is sikerült kiszakadnom a fent ecsetelt budapestből, és volt alkalmam arra, hogy csak üljek, nyugodtan, nem félve attól, hogy valaki rámront ott a kert végében. Jaj te istenes öreg hintaszék, bárcsak mindenhova magammal vihetnélek.


Uram, a Te kezedbe teszek le mindent!








Kacsaszagú a nadrágom.

:)