Anya, taníts!

Anya, taníts meg élni, 

Szemem először kinyissam résnyi-

re, és meglássalak téged, évnyi

várakozás után pillanatot vésni.

Anya taníts meg bízni,

Ha máshogy, karodban ringva sírni,

Almát enni, puhikára hízni,

Levegőben röp-köröket írni.

Anya, taníts meg aludni,

Úgy szeretek figyelni, tanulni,

De ha elfáradok engedj meglazulni,

Nézz rám, ne tudjak görcsbe gurulni.

Anya, taníts meg imádkozni,

S  hogy hogyan is kell gitározni,

Nem tudom, mit jelent hálát adni,

Csak hangodból tudom kihámozni.

Anya taníts meg nevetni,

Vidámságodat tízszer is átvenni,

Csikizni, emelni, mindent énekelni

Anya, kérlek, taníts meg szeretni!

Kicsim, taníts türelemre,

Homokot szórjak izzó dühömre,

Sárkányommal való küzdelemre,

Szavakkal durván pecsételve.

Kicsim, taníts meg terhet cipelni

Innen nem lehet csak úgy kimenni

Mindent előre gondosan kitenni,

Ázott szárnyam alatt csendesen szipogni.

Kicsim, taníts megragadni 

a pillanatot, a létet, kacagni,

Megállni, nyugodtan vasalni,

Egész nap felesen limlomot matatni.

Kicsim, taníts elengedni,

Szorongó öklöm kiereszteni

Enyém vagy, de ez nem jelentheti,

Hogy támaszom ne lenne neked átmeneti.

Kicsim, taníts meg vezetni,

Példaként is bukva heverni,

Emelt fővel fejemet leszegni,

Kicsim, köszönöm, hogy tanítasz szeretni!

Szomorú, boldog dal

Van már kenyerem, korom is van
Van gyermekem és egész férjem,
A fejem, néha, minek is van?
Van idestova mindig egészségem.
Van kertem, a piros szamócák,
Hajlongnak, édesen mosolyognak,
A ringó rozmaring levélhajócskák
Egy nagy ládában mocorognak.
Van finom, puha takaróm is,
Telefonom, laptopom, tévém,
Van gőzölős jó vasalóm is,
S fagyasztómban mindig egy jégkrém.
Amerre járok, vagy belépek
Magamtól előre köszönök még,
Kettőt előre, egyet hátra lépek
Ha benn lennék, vissza se köszönnék.
Van villanyom, izzik a villany,
Gyűrűm van igaz színaranyból,
S kék töltőtollam vígan illan,
Szájam ma régi dalra hangol.
Hajtottam, szétcincáltam a testem,

S végig maradni hitelesnek, 
És jártam a bús Budapesten,
Megfelelni ezer idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Nem mondhatnám, sokakat izgat,
S nem jövök, beteg vagyok másnap,
A munka nélkülem is tovaballag.
De néha megállok az éjen,
Zokogva, nevetve öleljem.
S tartom a kincset és nézem,

A kincset, a kicsit, az ölemben.
Mint álmából, aki feleszmél,
Fejéhez csapva haragban,
Agyam kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert megvan a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Senki vagyok kinn a világban
De otthon vagyok itthon az égben.

Burjánzás-19

Nemrég volt tavasz, s nem telt egy-két éjjel,

A szamóca kinőtte magát szanaszéjjel,

Száraz inda, lóg a termés, fehérlik a virág,

Mind egymás mellett, egy túlnépesedő világ.

Egy tő vérét szívja az új élet, a halál,

Egy friss hajtás a fény felé utat talál. 

Míg csomó levél csúcsa nyár sebétől szárad, 

Gyökere rojtozva szövi át a kádat.

A kertész döntött, vesszen el a kóró-

Nagy helyet foglal, fúj a szél, őszjósló.

Ollóját fogta, és nyirbáláshoz látott,

Míg minden száradó levelet levágott.

Egy-két virág, zöld eper is a kukában landolt,

Mit véletlenül a metszéskor megmarkolt.

S új cserépbe gyömöszölve várt szegény szamóca,

Így készült a télre az evolúció kis kutatója.

Kék madár

Piszkos tárgyak az asztalon,

A gondolatok meg parlagon.

A teendők hevernek szerteszét,

Szívem alatt lepkebuborék

Időről irőre moccan, talpal,

S a béke úgy pislog kancsal

Mosollyal rám, mint egy angyal.

S súgja fülembe, mindegy a hol, 

Nem is kell tátra, tenger, vagy bor,

Elég alattam pöttyös konyhaszék.

Mintha egy madarat hallanék,

S rám borítja hatalmas azúrkék

Szárnyait. Mintha mégiscsak úsznék!

Hegyi szél fúj be az ablakon, a külsőn,

Hogy aztán megszökjön a kürtőn,

S végtagjaimba bormámor tolul.

Mert a zaklatottság, íme, tovavonul.

A béke gyémántja csillog középen vadul.

Amiért kapkodtam, kergettem,

Időpontokat szervezve egyeztettem,

S úgy vibrált minden mellettem,

Hogy még bele is betegedtem.

S most, íme itt terem előttem

Hogy honnan, miért most, nem értem,

A piszkos konyha közepén,

Egyszerre megnyugodtam én.

Milestones

No need of milestones

No need of goals,

Not to be others clones

And not to play their roles.

Should be like this or that?

Don't push on me these

Too small, too big, too fat,

Just leave me alone, please.

Give advises, say opinion

Intention is truly the best

For me just an expectation

Just let me decide the rest. 

No milestones, no goals

Don't force me to be perfect

Because I'm a tired horse,

Can't make the whole world correct.

Haszontalannak

Jó haszontalannak lenni, 

Sehogy nem teljesíteni

Mások oldalszelén szállni,

Végre hátizsák nélkül járni,

Rossznak butának kinézni,

S hullámzó hasamat nézni

Gyöngyeim kagylóba zárni

Mélyre meg ne sérthesse bárki.

Zokszó nélkül csak hallgatni.

Piócaként szívni tapadni,

Bűntudat nélkül aludni,

S csak úgy tovább bukdácsolni.

Csapatban sereghajtani,

A vizet saját malomra hajtani,

Mindezek előtt fejet hajtani,

Mert én egész népemet fogom, hajj, taní-

tani. 

Miért?

Mert olyan kevésből ítéltek,

Kezdettől nem volt értelme az egésznek,

Mert csak bizalmatlanul méregettek,

S a tiszta lapot nem adták nekem meg.

Tudom, hogy koszos kagylóhéjnak látnak,

De oda be is ők maguk zártak.

S a gyöngyöket az kapja, aki érdemli.

Nem a disznók, mert csak sárba tudnak taposni.

Sejtről sejtre

Miért hagytál el? Most sem értem.

Csak a babérleveles pörköltre emlékszem. 

Hiányodra a vasárnapi asztalnál,

Várakozásban verdesésre  a sportpályánál.

Egy nyárra, mikor nem értettem, mi bajod,

Miért nem velünk játszol, ahelyett, hogy őt szidod?

Egy ütközésre, amikor rájöttem, meghalhatok.

Videókra, ahol egy néni jajgatott. 

Birodalmat építettél szerelmesen,

Talán unalmas volt neked természetem?

Pedig csak azért hallgatok, mert védekezem.

Hogy nem vagyok elég jó, csak túlléphetnék ezen!

Nem, ne félj, nem hagylak el téged, 

Tedd a tenyerembe kis fejecskédet,

Aludj, mert béke van, magányos éj,

Minden rendben lesz, ne félj. 

Csak egyet kérek tőled, egyelőre,

hogy bocsáss meg nekem mindent előre.

Én is hoztam, adom, sejtről sejtre száll,

De hiszem, hogy te leszel, ki nyugalmat talál. 

A festő

Zsolt atyának, 60. születésnapjára 

Freskókként tapadnak öblösre formált szavak

szent falak magaslataira. A lakk,

az ecset, az akril, a spatula egymás után

sorakozik a művész oltár-terepasztalán.

S a műteremben ácsorognak százan

kezükben fa, vagy egy vászon

üresen, félkészen, giccsesen vagy elrontva... egyrakáson.

S az alkotó becammog, hogy dolgának nekilásson.

Ide kontúrt vázol, ott javítja a formát,

Dalolva keni színeit, átfedi megfakult foltját.

Van, hogy egész kompozíciót is tervez.

Vagy semmi mást nem tesz hozzá a képhez,

csak egy észrevétlen árnyékolást.

De a mű mégis sokkal jobb szemlátomást.

S a vásznak csak jönnek, sorba, újak,

vannak, akik értetlenül elhúznak.

Ő csak festi, szavalja színeit eltökélten,

ujjai foltosak, terpentin a tüdejében,

de csak makacsul körvonalaz, ecsetel, és javít,

míg minden részletet nem tökéletesít.

Akkor aztán leül, fáradtan, megnézi az alkotást,

ecseteit kimossa, hallgatja a harangozást,

s már szedelőzködik, de mielőtt folytatná az útját,

a sarokba még odavési kalligráfiáját.