A gondolatok meg parlagon.
A teendők hevernek szerteszét,
Szívem alatt lepkebuborék
Időről irőre moccan, talpal,
S a béke úgy pislog kancsal
Mosollyal rám, mint egy angyal.
S súgja fülembe, mindegy a hol,
Nem is kell tátra, tenger, vagy bor,
Elég alattam pöttyös konyhaszék.
Mintha egy madarat hallanék,
S rám borítja hatalmas azúrkék
Szárnyait. Mintha mégiscsak úsznék!
Hegyi szél fúj be az ablakon, a külsőn,
Hogy aztán megszökjön a kürtőn,
S végtagjaimba bormámor tolul.
Mert a zaklatottság, íme, tovavonul.
A béke gyémántja csillog középen vadul.
Amiért kapkodtam, kergettem,
Időpontokat szervezve egyeztettem,
S úgy vibrált minden mellettem,
Hogy még bele is betegedtem.
S most, íme itt terem előttem
Hogy honnan, miért most, nem értem,
A piszkos konyha közepén,
Egyszerre megnyugodtam én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése