"Elegem van Belőled!"

Mindenszentek vidéken

Hullik a fáról a sárga-barna ősz.
Az erdőt fojtogatja a ködös jeges gőz.
Arcodba szitál, a szürke nyakon önt.
Mélységes a csönd.

A múlt száll.
A szőlő aljában apám áll.
Szőlő volt egykor kapálta,
S most csak gaz, kaszálva.
Egy düledező ház, s az erdő,
Hulló falevél, tekergő.
A nagyapjával régen gombát szedett.
Most nézi-nézi a szomorú eget.
Karját összefonja, mint egy kisgyerek
Nem szól, csak néz, kerek
szemekkel. Nem látom, de sír.
Egy eltűnt kort keres.
Melyben élet volt, család, kacagás,
A hordót együtt mostuk.
Az arcokon dolgos ragyogás,
értelmes élet, egy korty must.
S elmúlt. A hegy üres.
Az erdőben se gomba,
Csak szemét felkupacolva.
A hegyoldalt kivágták.
Meztelen a föld, száll fel
halottak sikolya. Halott fák.
Elhullott ősz haj. Ősz.
Megölték az erdőt, meghalt az őz.
A ködben az ág reccsen,
levél hull, csak csönd vonul.
Gyertya gyullad, láng lobban,
Sírban halott szív. Nem dobban
Már.
A temetők fényben úsznak,
Élők holtakat koszorúznak.
Mécsek égnek, s kialusznak.

Guggolsz az erdőben, nézed a tar domboldalt, és
azt kérdezed, hol van?
Térdelsz a sír előtt, apáid előtt,
kérdezed, hol van?
Egy marék földet szorítva
sziszeged, hol van?
Jársz-kelsz a bús Budapesten,
s eszedbe sem jut, hol van.
Ránézel nagyanyádra, szép fotó, album,
hol van?
Régi labdám, kis motorom, a játszótér
hol van?
Az öreg ház, az öreg nagy fa, szép volt,
most rozsdás, hol van?
Ó ti, eltűnt korok, elmúlt életek, gyermekkorok,
mindez, hol van?

A változó elmúlás halad felettem is lassan át
Csillagok, Ti, akik láttátok Hannibál hadát,
Majd egyszer kezet fogok véletek odaát,
De most még kezemben a lapát,
Mellyel egy új világot építek,
S azt is majd egyszer belepi a por.

Tájak reggel

Regeli ősz hunyorítva kacsint a szemembe
Fénytől nedves az út a Fehérvári,
Füst és köd kavarog, gomolyog le szivembe,
Szippantom, letüdőzöm, felgombolom állig.

Ömlik a fény és omlik a pára a térben,
Sok-sok szürka borostás arc mered, áll a homályba.
Féligszítt cigarettát tartva kezükben,
Érkezik, eldobják, tovasikkan a sínen a sárga.

Mozdul a város, mozdul a táj.

Csurran a méz, csuromédes csöppje gurul,
Mint billiárd szanaszét, csíkját aranyozva,
Minden megmoccan, a lét a kezembe burul,
Bodza, kökényág hajlong összefondódva.

Lomb közt égdarabok, zizegő hangyák,
Tűzrepeszekként hullik szét a szivem.
Tünde leányok ezüst hajukat ha kibontják
Láng villan, jégtáncolnak molnárkák a vizen.

Mozdul a táj, és mozdul a város.

Repdes a lelkem, szívem pillangója,
Lassan foszlik, elhal az ember-hullám,
Szállingózik. Nyíló nagy terem ajtója,
Kétszer kettő józansága lehull rám.

Quo vadis Domine?

Győzni jöttem, harcolni vérig,
Utolsó épeszű egészségig.
Csatázni tankkal, karddal, lóval,
Üszköt vető tüzes kandallóval.
Világháborút vívni a világgal,
Futni elöl lobogó zászlómmal.
Rohamosztag élén vonulni
S a vétkeiteket megtorolni,
Nyerni vágyni, gyengéket látni,
Az erősebb előtt hajamat levágni,
Tiszjei előtt meghunyászkodó eb,
Örök veszteség okozta csorgó seb.
Játszani játékomat, mely véres,
szablya kés karmolta arcomat, éles.
Ez az én életem, első kell hogy legyek,
S ennek érdekében térdre teperjelek.
Hogy koszorúsan Róma diadalívein át,
Lássátok majd egyszer nyert ügyeim hadát.

S a diadalív alatt
Egy megtört alak
Fején a koszorú
Arca oly szomorú.
Kardom leengedem,
Szemem rászegezem,
S folytottan kérdezem,
Véres körmöm tépdesem:
"Quo vadis, Domine? Én Istenem!"
Csatát, s háborút vesztve állok térdemen,
S a diadalív alatt Ő áll ott győztesen.
Elment, hogy megnyerje az életem.
Nekem.
Helyettem.

Két keréken

Lábad pedálra kész
Most hosszú útra lépsz,
Ajtóban integet
Anyád amíg lehet.

A sok sorba vegyül,
De együtt egyedül
Saját dombod, hegyed
A pedált te tekered.

S mész hajt a lendület,
A fiatal izület,
El nem fárad törtet,
Kedve meg nem törhet.

Homlokodról meleg,
Mint egy forró elegy
Vízcseppek csorognak,
Kerekek forognak.

A váltók kattognak,
Lelkierők csattognak,
Nehezül az út is,
Kevés vagyok úgy is.

Mész, és újabb kanyar,
Szőlőcukor fanyar
Íze szádban maradt,
Aszfalt hozzád tapadt.

Nincs vége sohasem,
A szíved erőtlen,
Hátrahagyott lovas,
Szelídülő domb az.

S végül mindig felérsz,
Az útról picit letérsz,
És együtt pihenve
Néz büszkén lihegve.

Felértünk, hiszen
kitartottunk, igen.
Talán néha sírtunk,
De győztünk, mert vívtunk.

S aztán hoszzú lejtőn,
Hegy-esőt felejtőn,
Gurulsz, simogat szél,
S az ember a tengerhez ér...

Podbrdo

Zajos lelkem imája száll,
A csend üvölt, inába száll
A bátorság. Messze a hang.
Halkan kongat, szól a harang.

Térdre késztet bűnös rabság
Felhőn kecseg a szabadság
Nem sürget, csak lassan ballag,
Szélben lengő fehér szalag.

Nem halkuló karmos bajok,
Szemem vérzik, büszke vagyok.
Oszlik Hozzád szálló szavam,
Vörös kő hasítja talpam.

Csak rád nézek könyörögve,
Törlöm fehér köpenyedbe
Könnytől maszatos arcomat
Letéve éles kardomat.

Sírva térdelek le eléd,
S tisztán rebben lengve Feléd
Szabadon hála énekem,
Milyen jó most itt énnekem.

Felvételi esszé

Igazmondás – hallgatás

Keményen a szemedbe nézek, és lehet, hogy fáj, de kimondom azt, ami bennem van. Elmondom, mi az igazság, az én igazságom. Vagy pedig keményen a szemedbe nézek, és hallgatok. Így vagy úgy, de hazudni nem fogok neked. Ha hazudnék, azzal azt mondanám: nem bízom benned, nem bízok magamban sem. Félek attól, hogy nem fogadsz el, mert én sem fogadom el magam. Hazudok, hízelgek neked, és látszólag jót teszek veled, hogy azután még fájóbb dolgokat kelljen neked elmondanom. Ezért nem hazudhatok neked.

Hogy az első két stratégia közül melyik a helyesebb? Esszém során erre a kérdésre keresem a választ.

Megsértesz. Dúlok fúlok magamban, és rágódom. Mérges vagyok rád, és ahogy telik az idő egyre jobban belelovalom magam a haragba. Majd odamegyek hozzád, és a fejedre olvasok mindent. Dühöngök, és elmondom, hogy mennyire rosszul esett, amit tettél, elmondom, hogy szemét alaknak tartalak. Elmondok mindent, ami akkor éppen bennem van. Talán a szívem mélyén nem is gondolom komolyan, de akkor abban a pillanatban úgy érzem. Mivel akkor úgy érzem, ezért ez az igazság, az én igazságom, és mivel nem akarok neked hazudni, elmondom ami bennem van.

Megsértesz. Dúlok fúlok magamban, és rágódom. Nem akarok neked semmit mondani, mert nem akarlak megbántani. Tudom, hogy el fog múlni a haragom, túl leszek rajta. Miért bántsalak meg feleslegesen, amikor el tudom intézni magamban a dolgot, és miután túlléptem rajta, a letisztult igazságommal tudok eléd állni, ami valóban bennem van, és nem csak pillanatnyi érzés. Ez is igazság, ez is az én igazságom.

Mit tegyek hát? El tudod fogadni tőlem az igazságomat? Akkor elmondom. Egyébként hallgatok.

Szeretlek, és ennek fényében cselekszem. Hiszen az Igazság fontosabb az én igazságomnál.

Tátott szájjal a Vatikánban

Szemeitek tükrében

Nem tudom, milyen arc néz rám, ha szemtől
szembe itt a tükör arcába nézek,
mily régi arc keresi benn a képet,
csöndes haraggal, mely hamar megenyhül.
Kezem sötétben lassan tapogatja
ki láthatatlan arcom. Fény nyilall át
rajtam.
/Borges: A vak ember/

Milyen arc néz rám, ha szemed tükrébe nézek?
Kékesből barnába változnak át a képek.
Ki az, akit látok?
Mi az, amit láttok?
Vonásaitokban magam megtalálom,
S a ti fejetekben jelenik meg álmom.
Ki sem mondom, tudod.
Kérded, úgy hazudod.
Ezerféle tükör, ezerféle arcban,
Ezer visszafényben, ezerféle harcban.
Az vagyok neked, minek látni akarsz,
Azt szórom vissza rád, amivel betakarsz.
Válok válva azzá, amivé te teszel,
S nem létezik énem, csak, amiben, hiszel.
Ezerféle arcban ezerféle vagyok,
Van ki barátnak lát, s vannak páran vakok.
Milyen arc néz rám, ha szemed tükrébe nézek?
Magam látom ott, a rengetegből egyet.
Hol van az az egész?
Amit ezer arc néz?
De teljesen meg nem láthat,
Mert minden csak rész-leg mázat
Kér és kap.
Talapzat.
Rajta szobor,
Egy reflektor.
Mást látsz mint a Mari néni,
Ki nem ugyanonnan nézi.
Mert a vállán más árnyék ül,
S lesz a műből sok torzó végül.
Milyen arc néz rám, ha szemed tükrébe nézek?
Gonoszból jóba változnak át a képek.
Nem én változom, én benned változom,
Szemeidbe nézek, s majd csak megtalálom.

A tóba vetett kő

Síma tükrén szél se lebben,
Itt-ott cirmos légy-szárny rebben,
Csönd van, zenél, hegedülnek
Kis lakói a szívünknek.

Cirpel, mozog észrevétlen,
Él és bazsalyg, lép a létben
Mégis csöndben, állandóan,
Nem zavarja nyugalmában.

Mi történik, szétfröccsennek,
Csöppjei a sík békének
Hatalmas kő hasítja meg
Belédobta az érkezett.

Messziről jött megszomjazott.
Tavat keres, melege volt.
Súlyos terhét úgy cipelte,
Kövét a tóba vetette.

Zavart tükrén fény megtörik
Hullámgyűrű keletkezik.
Szinuszolva leng magasra,
S terjed mintha haragudna.

Csapong, zajong, nyughatatlan,
Furcsa bár, de lassan-lassan,
Elsímul a tónak tükre,
S arcod megláthatod benne.

S a kő pedig szépen lassan
Alámerülve hangtalan,
Egyszer majd a fenékre ér,
S a homokba süppedve él.

Borges: Töredék egy apokrif evangéliumból

3. Szerencsétlenek a lelki szegények, mert a föld alatt is ugyanazok lesznek, akik most a földön.

4. Szerencsétlenek a sírók, mert nyomorult szokássá vált bennük a sírás.

5. Szerencsések azok, akik tudják, hogy a szenvedés nem mennyei dicsőség.

6. Nem elég utolsónak lenni ahhoz, hogy egyszer elsők legyünk.

7. Boldog, aki nem ragaszkodik ahhoz, hogy igaza legyen, mert senkinek sincs igaza, és mindenkinek igaza van.

8. Boldog, aki másoknak megbocsájt, és az is, aki megbocsájt magának.

9. Jó a jámboroknak, mert sose keverednek viszályba.

10. Jó azoknak, akik nem szomjazzák az igazságot, mert tudják, hogy kegyes vagy kegyetlen sorsunk a véletlen műve, amely kifürkészhetetlen.

11. Szerencsések a könyörületesek, mert szerencséjük a könyörületesség gyakorlásából ered, és nem a jutalom reményéből.

12. Szerencsések a tisztaszívűek, mert ők látják az Istent.

13. Jó azoknak, akik igazukért üldöztetést szenvednek, mert emberi sorsuknál fontosabb nekik az igazság.

15. Csak gyulladjon fel a lámpafény, ha senki nem látja is. Isten meg fogja látni.

16. Nincs az a parancsolat, amit meg ne lehetne szegni, az se, amit én hirdetek, és az se, amit a próféták hirdettek.

18. Az emberek cselekedetei nem érdemelnek se poklot, se eget.

19. Ne gyűlöld ellenségeidet, mert ha így teszel, mindenképpen a rabja lész. A gyűlöleted soha nem lehet jobb a békességednél.

...

Texas Hold'em

Kétféle stratégiád van.
Az egyik, hogy lavírozol, nem mersz kockáztatni, mert félsz attól, hogy nagyot buksz. Várod a csodát a flöst, aminek az esélye 1:649740 ami sosem jön el... Sokáig játszhatsz, de csak örök vesztesként, mert nem nyerhetsz. Soha nem nyerhetsz...
A másik, hogy beteszed a téteket. All-in. Úgy teszel, mint aki magabiztos, pedig nem vagy az. Nagyot bukhatsz. Lehet, hogy mindened úszik. De van, amikor nem játszhatsz kis tétekkel. Mert csak úgy nyerhetsz, ha kockáztatsz. Lehet, hogy félsz, mi lesz ha mégse vagy rá képes, ha valamit elnéztél, ha a sors keze nem úgy alakítja a dolgokat, mikor beleköp a levesedbe a véletlen, vagy mások jobbak nálad, legyőznek... Igen veszíthetsz is.
Te döntesz, melyiket választod.

Kinek van rám szüksége ebben a világban?

Kinek van haszna abból, ha okos vagyok, vagy szép? Kinek van haszna abból, ha most megtanulom a magnetosztatikát? Kinek van szüksége bármilyen gyakorlati és elméleti tudásomra? Kinek kellenek a gondolataim? Számít-e, ha valahol ott vagyok, vagy a lényeg csak, hogy plusz egy piros. Plusz 15500 Ft bevétel a kollégiumnak. Miért van órám, ha senkinek nem vagyok hasznára azzal, hogy tudom mennyi az idő.
Az embereknek csak arra van szükségük, hogy meghallgassák őket, hogy figyeljenek rájuk, hogy tanácsot adjanak nekik, hogy együtt sírjanak velük, még inkább, hogy együtt nevessenek. Arra van szükségük, hogy segítsenek rajtuk. De hol maradok itt én? Miért pont rám lenne szükség, amikor ezt egy gép is meg tudja csinálni, vagy a fal. Osszam szét magam úgy, hogy már ne maradjak meg magamnak? Vagy Istennek? Én szétosztom a mindenemet az időmet, és csak azt látom az egészből, hogy aki kapott, nagyon nem érzi mit tart a kezében. Akkor meg miért csináljam?
Miért élek éppen én, ilyen gondolatokkal, ilyen érzésekkel, ilyen talentumokkal, ilyen személyiséggel, amikor nem kell senkinek, és egyedül magam töltekezem belőlem, és mint egy eldugott lámpás vagyok, élek ebben a világban.

Világ

Hengermalom út, buszmegálló. Szemereg. Száll a gondolat. Megépítettük a buszmegállót, hogy ne ázzunk. Megépítettük a villamost, hogy járhassunk vele a Kálvin térre, felszállhassunk minden pillanatban, megépítettük az utakat az autóinknak, megépítettük a szabályokat, hogy rend legyen, megépítettük a házainkat, focipályákat, játszótereket, megépítettük a telefont, a laptopot, hogy suhanjon az információ, megépítettük a zenét. Megépítettük a matematikát, hogy megmagyarázzuk, mit miért kell megépítenünk, megépítettük, és felfedeztük a fizikát, hogy építhessünk vele. Megépítettük a világunkat, berendeztük, felépítettük a kapcsolatainkat, a játszmáinkat, az életünket. Mindennap megépítjük azt a lépcsőt, amire holnap fel fogunk lépni. És görcsösen ragaszkodunk mindenhez amit megépítettünk. Már nem tudunk létezni ezek nélkül a kis monopoly építményeink nélkül, pedig a nagy testvér bármikor rátaposhat a játéktáblára, és akármelyik pillanatban összerombolhat mindent.
Akkor meg mi végre építjük mindezt?

József Attila: Születésnapodra

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
Az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat
Korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek
Szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz


Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek
De te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak
Ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy


Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz
Álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz
S, hogy tűzhajóm, kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél
Nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.

Töretlen ló

Sörény lobban
Szempár villlan
Fújtatás
Robogás
Vágta, vad csörtetés
Mindent tipró ügetés
Szabad szél orrában
Táguló határban
Repülés
Hevülés
Akarat ész
És jön a kéz.
Kengyelt, hámot, nyerget.
Ketrecbe kerget.
Szelíd lovak állnak,
birkámód bámulnak.
Tehetetlen
Menthetetlen
Földre dobja magát.
Habzik nyálzó halált
Prüszkölve ordít
Kapál, lassít
Tapos, fárad
A hatalmas állat,
Szilaj töretlen,
Eredeti, s betörhetetlen.

Kávé pirítóssal

Alvó homlokodra csókoltam hajnal barátnőm lehelletét,
S még csak pislogva támolyogtam a konyhába, hol már várt a két
Szelet kenyér, a cukor, a doboz fekete, a kés, a vaj,
A kávém pirítóssal.

Hontalan ültem ott a széken, temérdek sok teendőm között,
Csak álmosan bámultam, néztem, és két kék szemed megkötözött.
Előttem szép lustán gőzölgött, szaladt égbe a gondolattal
A kávé pirítóssal.

Ki vagy te, mit teszel velem? Ki szavaddal örvénnyé teszed
A műven rendezett életem, s feldúlod kapkodó eszemet,
És annak minden gondolatját, s felkavarsz égő vassal
Mint én a kávém. Pirítóssal.

Azt sem tudom, én vagyok-e én, mert ellopod lényem lényegét
Utat törve riadt szívem felé, s kezedben annak gyenge erejét
Tudva szelíden tartod, őrzöd, töltesz erővel, zsibbadással.
Kávé. Pirítóssal.

Hontalan ültem ott a széken, temérdek teendőm üldözött,
Én még mindig csak alig értem, hogy szíved szívemnek ütközött.
Fel nem foghatom, csak lassan, arcom megtölti ragyogással,
A kihűlő kávé, pirítóssal.

S már homlokodra száll a lélek, szép nap libbenti szét sugarát,
Két szemed vigasztal ahogy nézek, ülve asztalomnál, ahol vár
A papír, a toll, a gépem, a kockás füzet, vegyítve gonddal...
Kávé. Pirítóssal.

"Szeretlek, s nem mondtam el jól sosem, szeretlek, s úgy tűnt néhanap hogy nem. Szeretlek másban is, szeretlek végleg s ártatlanul, mikor a reggel a szívembe szúr. Elsüllyedne minden, ha veled nem találkoznék, és a végtelenbe nyúlna az ostoba meddő sötétség. Amikor elmentél tőlem, tegnap is majdnem meghaltam. Eszembe jut az első találkozás, mikor felszállt a függöny, az első beszélgetés, a sok álmatlan éj, az első tört fehér mosoly, és a boldog idő. Ajjajajj volt egy tánc, volt sok tánc. És az első dal, a vasárnap délután. Az időm sokszor csendesen megy el, s közben arra gondolok: "Változom, hogy megfejtsem őt, bámulom, s a lelkembe lát. Ő az, kit kézen kéne fognom, s lehet akármennyi gondom, sohase bántana. Érte van feljebb a hangom, érte van, ha nehéz velem."
Szeretlek már csak ezt adom kevés, szeretlek s várok rád nagyon, ne késs. Szeretlek szótlanul is. Csak egyet kérek: Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el! Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el!"

Rommmmmbolóóóó

Pünkösdi rózsák illatával az orromban fekszem és kelek. És a közben eltelt vajmi kevés négy zaklatott óra alatt mindenfélét összeálmodva ez tölt el örömmel egyedül. A szobámban kisebb, a lelkemben hatalmas atomkatasztrófa történt. Az evés és alvásigényem megszűnt. Legszívesebben egy lakatlan szigetre kívánnám magam, ahol nem tudok megbántani senkit. Félek, félek, félek. Bűnösnek érzem magam, és nem tudom mit rontottam el. Sírni tudnék. Istenem annyira szükségem van a csöndedre. Ne hagyj itt most engem, mert nagyon csapkodja a szél azt a bárkát...

Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. ³⁸Felkeltették: "Mester - kérdezték -, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" ³⁹Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: "Csendesedj! Némulj el!" A szél elült, s nagy nyugalom lett. ⁴⁰Ekkor hozzájuk fordult: "Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?" ⁴¹Nagy félelem fogta el őket. "Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?"

Már nem tudnék sírni, inkább zokogni. Minden önbecsülésem, és tartásom a porban hever. Alkalmatlan vagyok, mindenféle életre és kapcsolatra. Istenem, ne hagyj el! Ne hagyj el, ne hagyj el!

A múzsa mindig akkor száll meg amikor a legjobban tanulnom kéne :), és tuti ilyenkor vagyok a legkreatívabb

Kosztolányi barátomtól

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.

Tátra forever

Ezt találtam ma a telefononba beírva. Ha jól emlékszem az utolsó Tátra túra alkalmával született a költemény, mert talán azon versenyeztünk, hogy ki ír a megadott szavakból jobb verset. És ez lett az enyém: :)







(Ez a kedvenc képem arról a túráról. Gyönyörű volt. Ha jobb gépem lenne...)

Jaj de szép hely ez a Tátra
De sok itten a fenyőfa.
Moszkvics slusszkulcs nincsen nálam
Tegnap leesett az állam.
Láttam szarvasbogarat,
meghúzta a hajamat.
Gumicsizma helyett bakancs,
csupa vízhólyag a tappancs.
Az út menti bokor málna,
Nekem piros jelzőlámpa.
Gyertek irány ja Tátrába,
Anyám egyetlen jószága. :)








Ez meg a másik kedvencem. És nem photoshoppoltam.


















Egy elmaradhatatlan csúcsfotó a csúcson csúcscsapatról... csak a kemények :D













Ez a 90ezredik halálfélelmem közben készült kép, adrenalin a plafonon.

Május 22.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.



Minden árad, fut, remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Gyerekmaros ambivalenciája

Akármilyen büdös, fáradt és koszos vagyok, egyszerűen úgy érzem, ha most nem írok, nem fogok tudni az anallal foglalkozni. Bár kezdem azt érezni, hogy néha túl nagy az olvasóközönség ahhoz, hogy őszintén tudjak írni, és bár külön-külön mindegyikőtöket szeretlek, mindegyikőteknek meg akarok felelni, ezért néha nehezemre esik a saját igazságomat leírni, dehát mindegy...

Baromi jó érzés, amikor felírják a gyerekek a táblára, hogy Anna és Rita a legjobb csopvez, és rajzolnak neked, és teleírják a papírt a neveddel, hogy Rit@ és amikor elkezdenek kötekedni, és be kell őket kergetned a nyakig érő fűbe, és ott agyoncsikizni, vagy amikor egy fél csoport egész hazaúton bököd, és lesben állnak, hogy mikor tudnak elkapni, és rohangásznak, és közben nézed a felnőttek mosolygós arcát, és odabújnak hozzád, és anya-érzésed van. És minden szép és jó és hülyeséges és lökött és gyerek vagy újra, ami jó.
De. Valami hiányzik. Tudod, hogy ott van, de el nem éred. Papolnak róla egy egész estén keresztül, és nem érzed. Már egy hónapja nem érzed. Vagy talán több. Felszín, sekélység, hol a mélység, (hm, ez lehet egy verssor :)) Úgy érzed, nem tartozol hozzá, hogy kicsi vagy hozzá, nem ismered, ő ismer. Nagyon próbára akar tenni. A türelmemre utazik. Egy sorozatos kudarc vagyok magamnak, a félévem szintén az. Az önbecsülésem a béka feneke alatt van, és nagyon magam alatt vagyok, csak ebből sokan nem láttok/nak semmit. El tudom játszani. Jó színész vagyok. El tudom játszani, hogy minden happy, és peace and love, de magamnak nem tudok hazudni, és akik ismernek azoknak is elég jól és hamar kiderül. Nekik sem tudok hazudni. Szóval így állok, és erre odaküld. Oda ahol saját magamból kellene adnom, amikor tökre azt érzem, hogy nincs mit. Azt, hogy belül valami üresség tátong, ami tele van az önzés köddel. Fejjel tudom, tudom, hogy ez nem igaz. Tudom azt hogy van miért hálát adni. De nem, de mégsem. De mégsem tudom. Érzem a kőkemény határaimat, az átugorhatatlanokat, amik miatt rengeteget szenvedek, de ez a végességemből fakad. Ha végtelen lehetnék, akkor milyen jó lenne... És Ő mégis ott volt, de én nem találtam egyszerűen. Csak azt éreztem, hogy mit keresek én itt? Én erre nem vagyok alkalmas. Hogy tehetetlen vagyok. Nem voltam ott, du/dx-ek röpködtek a szemem előtt, amikor lehunytam. Az ismeretlentől való félelmem feloldhatatlanságából fakadó beilleszkedési zavar, a kapcsolataim rendezetlensége, és saját magam voltam magamban. Amikor saját magamat félre kellett volna tennem, és Rá figyelni. De a gyerekekben ott volt. Ott volt, ott volt. Igen és valahogy valami mégis más, ahogy most hazaértem, más a szoba más a berendezés, ismeretlenek az emberek. Fura.
Nézem ezt a szent bigyót. Boldogság együtt Istenben... Facsipesz. Két fele. A férfi és a nő. És azon gondolkodom, tényleg erre hív-e? Vagy talán azért vagyok ekkora kudarc nyomás alatt, hogy egy hirtelen 180 fokos fordulatot véve, hagyjam ott az egészet, és menjek-e ki Nagykárolyba. Ott mondhatnám, hogy Kicsi szívem!, nap mint nap. Ahogy Judit nővér teszi. Mit akarsz tőlem? Mit... Vajon szét tudám-e törni ezt a csipeszt? A fele nem áll meg önmagában. Sok esetben. Viszont... De mire jó egy fél csipesz?
Valami furcsa érzés árasztja el a pici szívemet, de nem tudom mi, csak hogy kettős, félig szép és félig félelmetes. Olyan jó lenne, ha valaki megölelne megölelne megölelne megölelne...

Érintsd meg lelkemet, s én megérintem arcodat.

(Töredék)

Kék tenger partján szép zöld szoknyában
Szőke hajú lány áll egy szalmakalapban
Barna szemében szikrázó láng tüze lobban
Két kicsi tengeri csillag játszik lenn a homokban

Áll szakadatlan ott, hol senki sem ismeri őt.

A felhők felett mindig kék az ég

(R)
A felhők felett mindig kék az ég
Ha észre nem veszed néha, sose félj
Mert Jézus mondja, Én vagyok a fény
Ő fakaszt szivárványt, ha az élet kemény.


A bűn kígyója szívem szorongatja,
Könnyeim savként marják arcomat.
Aviharos tenger a bárkát felborítja
S villám tépi szét a legszebb álmomat.

Hát mit tehetnék ó Uram!
Szívemben sok-sok tüske van.
Az élet terhe a vállamat húzza,
A gonosz az almát a kezembe nyomja.

(cím nélkül)

Fejemet válladra hajtom
Kezem a te két kezedben,
Sűrű rácsokként sző körbe az alkony
Eltévedtem két mélybarna szemedben.

Minden tárgyban ott rejtőzöl,
Te vagy a tücsök, a búza,
Hiányod mindig szaggat itt belülről,
Hervadva áll a sárga rózsa.

Messze vagy már, egyedül kell.
Várlak, mikéntha istenre várnék.
Magányom poharát kérlek vedd el.
S látlak is, pedig csak egy árnyék.

Apám, s Atyám helyett akarom,
Légy te az, ki majd mindenem lesz.
Te légy bennem a tartalom
Te, aki minden percet ezüstre festesz.

Légy istenem, legyél szolgám.
S pusztítson el a szerelem
Eméssz el, miként rönköt a láng
Nem kell nekem a kegyelem.

De halj meg magad is nyomban,
S dőlj porba isten-szobor.
Ahogy a láng is ellobban
Fogadjon fiává a nyomor.

S te pedig gyilkos szerelem
Ki mézzel csalogatsz vesztembe
Akarom maradj velem
Add gyilkos nyiladat kezembe.

Fejemet válladra hajtom,
Kezem a te két kezedben,
Nagy szárnyát teríti ránk az alkony,
S égető tűz ég mélybarna szemedben.

2010

Nagyon fáj

Vérző kés
Édes ajak
Szelíd hang
a Gondokon
Homlokon
Monoton
Verőér.

Égető pénz
Fekete jégcsap
Lobogó ország
Szaggató
Hallgató
Halk manó
Törpe.

Lila dal,
Zöld zene
Köröző
Keselyű
Keserű
Hegedű-
sírás.

2009

Neked

Mondani akartam
De nem jöttek a szavak
Kiáltani akartam,
De üres volt a tér
Csak bámultam a földet,
de éreztem és tudtam
Csak egy szót adok most neked:
Szeretlek!

2008

Ifjonci versek

Régi vers- és daltöredékek, kezdemények, sorok következnek, amikről eleinte úgy gondoltam, hogy rosszak, de végülis annyira nem. 2008-2010 Akkoriban még nagyon sokáig íródtak a versek, ezért nem biztos, hogy mindegyik végig ugyanarról szól, vagy lehet, hogy nagyon nincs befejezve. Vagy már magam sem tudom miről szól. Van egy, amire például tegnap jöttem rá, hogy mit jelent. :) Hát van ilyen. Az ember sokszor nem érti még saját magát sem.

Kimaradt részletek a Kis Hercegből

9,5. fejezet

Ment mendegélt a Kis herceg. Egyre csak az otthon hagyott rózsája járt az eszében. Nem sajnálta. A virág mindig csak bántotta. Ő búra alá tette, öntözgette, védte naptól, széltől, vihartól, és soha semmi mást nem kapott cserébe, csak szemrehányást, hiúságot, önzést, elégedetlenséget. Hát nem bánta.
Ahogy ment, egyszer csak egy rét közepén találta magát. A rét pedig tele volt gyönyörű virágokkal.

-Kik vagytok? -kérdezte a Kis Herceg.

-Pitypangok- válaszolták a virágok, s a lengedező szélben ide-oda ingatták bóbitás fejüket.

Suttogtak. Nem lehetett tisztán érteni, de mintha szirének hangja lett volna. Zöld ruhájukat lobogtatták, és csak suttogtak. A Kis Herceg pedig közéjük lépett. Lehajolt, és letépett egyet. Ám ahogy leszakította a kis virágot, a szél belekapott a pici ejtőernyőkbe, és leszakította azokat. Megcsúfítva állt a kidíszített bóbita a Kis Herceg ragacsos kezében, mert a virág még össze is maszatolta, amikor letépte őt. Sajnálkozva nézte szegény pitypangocskát a Kis Herceg. Összeszorult a szíve.

A többi pitypang már nem suttogott, nem búgtak-zúgtak, csönd lett a réten. Így szólt a Kis Herceg:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek.

Azzal pedig továbbment.

15,75. fejezet

Mielőtt az öregurat otthagyta volna bolygóstul mindenestül, a Kis Herceg még egy utolsó pillantást vetett a B-216-os kisbolygóra, ami nem volt nagyon messze a 330-as kisbolygótól. Még lehetett látni a vulkánokat is. Talán, mintha a rózsáját is látta volna. Vagy csak képzelődött?

Tekintetét a földre szegezte. A cipője orra előtt pedig megpillantott egy apró fehér virágot.

-Hát te ki vagy? -kérdezte.

-Százszorszép- felelte a virág, és csak mosolygott.

Tisztán szépen állt a Kis Herceg előtt, és ingott-ringott. Sugárzó hófehér arca ragyogott, ahogy tekintete szembetalálkozott a Kis Hercegével. A Kis Herceg lehajolt, nézegette, nézegette, aztán végül leszakította, és a kalapja mellé tűzte. Így indult hosszú útjára. Ahogy ment mendegélt, a virág rövidesen megszólalt:

-Szomjas vagyok!

-Itt nincs víz, majd ha megérkezünk a Földre.

A virág elszomorodott. Tudta, hogy addig nem fogja kibírni. Nem is szólt többet. Szirmai szép lassan lekókadtak, fonnyadozni kezdett. Utolsó mosolyával próbálta még palástolni szenvedését. Mire megérkeztek a Földre, a Kis Herceg már csak egy összeszáradt gazt talált a kalapjába tűzve.

Hirtelen eszébe jutott a rózsája, az egyetlen, akit otthonhagyott, és sírni kezdett.

20. fejezet

Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.

És az utak mind az emberekhez vezetnek.

- Jó napot! - mondta.

Virágzó rózsakert előtt állt.

- Jó napot! - mondták a rózsák.

A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.

- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.

- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.

- Ó! - mondta a kis herceg.

És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!

"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."

És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."

Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.

21. fejezet, amelyben a rókával találkozik, megszelídíti, és még más is történik:

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Kistérdszéli Katica

Szívem kulcsát keresem
Magas fűben nem lelem.
Egyszer mindent megérthesz
Tükröm mögé benézhetsz.

Magyar Katolikus Egyház problémamegoldási módszerei

Nem szimpatikus neked a másik? Nem baj! Fojts le magadban mindent. Egy katolikus jó keresztény nem vág gorombaságokat mások fejéhez. Csak mosolyogj rá. Aztán főjj meg a saját fortyogó dühöd levében. Beszélj róla a háta mögött, másoknak! És mondd el minden aljas gaz boszorkánynak. Igen. Attól minden bizonnyal megnyugszol majd. És ha netalán odamenne, hogy megpróbálja tisztázni a dolgokat? Mondd azt, hogy az érdemszerzés ideje lejárt, és hogy nincs megbocsátás. Végülis ezt hirdejtük, nem? Viselkedj óvodás gyerek szintjén. Ne hallgasd meg a másik felet. Elég, ha az egyiktől tájékozódsz. És ítélkezzél. Lehetőleg minnél alattomosabb módon. Légy szíves. Ja és azzal pedig véletlenül se foglalkozzál, hogy ez a másiknak esetleg rosszul eshet.

Ajándék vers II. - HM

Ragyogás

Ragyogó szemek- kész labirintus.
Titokzatos, rejtett, igéző világ.
Halkan nyíló ablakok, lassú ritmus.
Erő és gyöngédség csalóka pár.

Egy pillantással beljebb: bontakozás.
Elgördülnek a gátló göröngyök.
Metszetet alakít a találkozás.
Ott már látom, mi okozza örömöd:

Két kisgyerek zsibongó hangja,
Napfényben ázott nyári fák árnyéka,
Széltől rojtos pázsit illatos lángja,
Megszürkült fénykép égi zamata.

Ajándék vers I. - RB

Ritának

Ha szíved kulcsát eldobod,
S önmagadban elmerülsz
Épp abba a csapdába lépsz
Mitől félve menekülsz.

2011. május 1.

... és egy könyv

John Powell:
Miért félek attól, aki vagyok?

Semmilyen negatív kritikával nem illethető könyv. Egyszer mindenkinek a kezébe kell vennie, ahogy mindenkinek fel kell tennie magának ezt a kérdést. Javasolt, hogy a kedves olvasó várja meg míg eljut a kellő érettség szintjére, különben egy kukkot nem fog érteni. Mondjuk ne 14 évesen kezdje el olvasni, ahogy én tettem először.

Tartalom röviden és tömören:
Annyi vagy, amennyit másokkal megosztasz önmagadból!





A könyv utolsó fejezete:

A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK AZ IGAZSÁG

Mindaz, amit ebben a könyvben elmondtunk, arra ösztönöz bennünket, hogy önmagunkkal- gondolatainkkal és érzelmeinkkel - kapcsolatban nyíltak és megbízhatóak legyünk; hogy őszinték legyünk önmagunkhoz és másokhoz.
Elmondhatom neked, ki vagyok én, őszintén és becsületesen megoszthatom veled érzelmeimet, és ez lesz a legnagyobb ajándék, amit magamnak és neked adhatok. Még ha gondolataim és érzelmemim nem okoznak is neked örömet, akkor is az marad a legnagyobb szívesség, hogy nyíltan és őszintén feltárom magam. Amennyire képes vagyok rá, megpróbálok őszinte lenni magamhoz, és megpróbálom őszintén közölni magam veled.

...

Ez kétirányú utca. Ha őszinte vagy velem, s ha elmondod sikereidet és nehézségeidet, fájdalmaidat és örömeidet, az segítségemre lesz, hogy én is szembenézzek sajátjaimmal. Segíteni fogsz, hogy igazi személyiséggé váljak. SZükségem van a nyitottságodra és őszinteségedre, neked pedig az enyémre. Segítenél? Megígérem, hogy én is megpróbálok neked segíteni. Meg fogom próbálni elmondani neked, ki vagyok én valójában.

AHHA!

Vihar kavart

Szél korbácsolja lelkem hullámait,
Törtet az orkán, merül egy dinamit,
Tajtékot vernek a verejték habok,
Fuldokló felkiált, Istenem, hol vagyok?

Minden körülöttem mély és hamuszürke,
Hol van a láthatár, a tengernek széle?
Égig érő hullám átzúdul fejemen,
Elmerűlök aztán, s elönt a félelem.

Sós könnyem a tenger vizével elvegyül,
Tehetetlenségem tömeggé nehezül,
Félek nagyon, míg a mélyben vagyok,
Egy utolsó vergődés, mielőtt meghalok.

Mellékvers:

Homokos parton fekszem,
Szemem résnyire nyitom,
A kisímult tengeren,
Vár imbolygó csónakom.

Ezt éneklem napok óta:

Here I am to worship,
Here I am to bow down,
Here I am to say that You're my God
You're altogether lovely
All together worthy,
All together wonderful to me.

http://www.youtube.com/watch?v=g5hN_m55uoM

Thank You, Lord, that you stay with me forever.

Itt az idő

Elérkezett az ideje annak, hogy elinduljak egy olyan úton, aminek a startját már régóta kerülgetem, de a jelszót, azt hiszem most kaptam meg hozzá. Félelmekkel teli, és fájdalmas út, de nem végtelen hosszú. És a végén ott vagyok én.

Félelmek

Hihetelen nagy felfedező körútra indultam belső tájakon. Egy hosszú beszélgetés, majd egy könyv segít ebben. És valamire rájöttem. Valamire, amit még soha nem mertem magamnak bevallani. Soha. A két legnagyobb félelmemre, amikről nem is tudtam, mind ez idáig, pedig minden kapcsolatomat és cselekedetemet ezek vezérelték, az egész életemet. Így kimondva talán nem tűnnek nagy dolognak, csak amolyan pszichológia könyvbe illő fejtegetésnek, de az hogy én ezt magamban vettem észre, és hogy magam előtt mertem bevallani, az nagy dolog.
1. A vesztéstől való félelem: Azért játszunk, mert győzni akarunk. Azért játszuk a játszmáinkat is, mert győzni akarunk. Én is győzni akarok. Mindenkit le akarok győzni, aki körülöttem van. Nincs kivétel. Bárkivel szemben attól félek, veszteni fogok. A legjobb barátaim sem kivételek. S a legjobb barátaimat is piti dolgokban akarom legyőzni: tanulmányi eredmény, gitár, szépség, kedvesség, népszerűség... Vannak olyanok, akiket nem akarok legyőzni, mert megláttam bennük, hogy az adott dologban sokkal magasabban állnak mint én, jobbak nálam, azaz legyőztek engem. Az ilyenek előtt meghunyászkodom, és úgymond tisztelem őket, félek tőlük. Vesztettem. De ellenük is csak egy darabig, mert biztos, hogy fogok találni bennük olyat, amiben én vagyok jobb, és akkor jön a kritika. Így van ez, mindegyikőtökkel. Nincs kivétel. De legalább bevallottam. Magamnak is. És így hogy már felismertem, ideje lesz rajta változtatni.
2. A meg nem hallgatástól való félelem: Az egyik ok, ami miatt nem beszélek magamról, az attól való félelem, hogy az, akinek mondani szeretném, nem kíváncsi rám, arra amit mondani, adni szeretnék neki, mert nem akar rám időt szánni, nem akar meghallgatni, vagy kinevetné azt, amit mondani szeretnék neki. És mivel a szeretetnyelvem a minőségi idő, -könnyen kitalálható mert mindig ezt hangsúlyozom,- ebből azt veszem ki tudat alatt, hogy mivel nem hajlandó rám időt szánni, ezért nem szeret. És ettől való félelmemben úgy döntök jobb megelőzni a sérülést, inkább nem mondok semmit, és akkor nem lehetek biztos abban, hogy a másik nem szeret. Mert, (de ez titok, ne mondjátok el senkinek) legeslegmélyem mélyén csak erre az egyre vágyom, hogy Szeress, és tégy amit akarsz!

Cigányélet

Cigányélet ez barátaim. Nagykanizsa-Budapest, Budapest-Nagykanizsa. Amikor el kell indulnom otthonról szinte mindig lelkibeteg vagyok. 220 km, 2:40 1820 Ft.
Ám amikor meglátom a Nagyszőlős utcát, majd a Kosztolányi teret, aztán az Alle-t, majd a kombit, végül a Petőfi hidat, mindig azt is érzem, hogy akármennyire utálom, mégiscsak egy kicsit mintha hazaértem volna. Megjöttem. Otthonból otthonba. Ritából Ritába. Zrk. 3 óra alatt kell átvedlenem egyik énemből a másikba. És egyik álarc helyére gyorsan másikat ragasztani. Mert játszok valamit otthon, valamit itthon, a kettő között pedig egy három órás út a szál. Úgy néz ki ez, mint egy súlyzó. Hosszú egyenes két végén valami nagy. Csoda, hogy képtelen vagyok út közben az alváson kívül bármit is csinálni? Tanulnom esélytelen, az olvasás sokkal lassabb és fárasztóbb, a fejem üres, ima közben elalszom.
Cigányélet ez. Amikor az ember nincs otthon sehol, és nem önmaga sehol. Amikor már azt hinné, hogy na megjöttem, otthon vagyok, akkor megintcsak szednie kell a sátorfáját, összepakolni a 90 literes hátizsákot, egyik kézbe gitár, a másikba valami más, az óra otthon marad, a gyűrű istentudja hol marad. Jaj elfelejtettem a telefonom.
A piros tornacipő kilép az automata ajtón. Megérkezem. Nem vár senki. Annyira rossz. Annyira. Egyetlenegyszer fordult elő a több mint másfél év alatt, hogy valaki kikísért a megállóba, és integetett mikor elindultam. Most sem hiányoztam senkinek, de ugyan miért is hiányoznék? Egyedül szedem ki a csomagtartóból a cuccaimat, egyedül cipelem le a lépcsőn, föl a lépcsőn, egyedül égetem le magam kétszer a bérletpénztárnál, mert persze, hogy a nyolcvan cuccom közül valamelyiket ott kell felejtenem, és persze, hogy a biztonsági őrök gyanakodva nézik a madzaggal átkötött dobozt, hogy vajon nem-e bomba. :) Felérek a szobámba, és lehet, hogy nem vagyok egyedül, de egyedül vagyok mégis. És mégsem vagyok egyedül.
Cigányélet ez.

Telis tele...

vagyok gondolatokkal. Annyira, hogy, ha ezeket most nem írom le, akkor nem fogok tudni elaludni.

Egy hosszú beszélgetés következményeként rájöttem, hogy mennyi mennyi mennyi sok hibám van.
Önzésem végtelen és határtalan. Minden ami van, ellenem szól, engem bánt, én vagyok a célpont, én a közép, az alfa és az omega. S csak aztán jön mindenki egyéb. Ezt a kis központot védem oly eszeveszettül, hogy be ne lásson soha senki, mert ha arra, ami ott van, fény derül, meghalok.
A fene nagy kritikai érzékem, amiről Dósai atya folyamatosan beszél és szembesít vele, ott van, és akkora erővel döngöl porba embereket, hogy sírva maradnak a földre taszítva. És utána már hiába bánok mindent.
Durva vagyok. Dodi... Aki lerángat a villanypóznáról is. Aki nescafés sült vért reggelizik. Morog és harap. Akihez nem szabad túl közel menni, mert megszúr, mint a sün.
És mindezek mellett oly mértékben vagyok túlérzékeny minden bántásra, kritikára és személyem elleni durvaságra, hogy emiatt hatalamas páncéllal veszem magam körbe, mert ha nem adok semmit, nincs mitől sérülni, vagy kitől. Hatalmas kordonok a szívem körül, olyanok, amilyeneket csak a lassú víz ölelése tud ledönteni, nem a méregbe mártott nyílhegy. (Bár ez a vers nem rólam szólt. De rám is igaz.)
Kívülről nézem és látom magam egypár napja. Elképesztő, amit látok. Félek attól akinek kívülről látszom. Egyszerűen félelmetes. Pedig belül csak egy vacogó kisgyerek.
Budapesten persze egyáltalán nem így van. Ott játszom. Színpadon. Színész vagyok, mindenféle álarccal felvértezve. Játszom valamit az emberek előtt. Valami lazát, valami nőieset, valami borzasztó nagy lazaságot. A nagy igazság pedig az, hogy egyáltalán nem vagyok laza, sőt nagyon is görcsös vagyok, csak így próbálom meg magammal elhitetni, hogy nem vagyok merev, hogy ezen már túlléptem.
Most készültem megírni az Önismeret II című verset. És mit írjak bele? Ugyanúgy hazudok mindenkinek. Van aki kedvesnek lát, van, aki mosolygósnak, van aki boldognak, és a legkevesebben sem látják a tépelődésemet, sőt, talán már a tépelődésre sincs időm. Mert az egész budapesti életem egy berendezett színjáték, ahol gáz, ha az ember leül magával, és csak van. Csak van, és nem csinál semmit. "Az istenes öreg hintaszékben." Ezt még a régi koleszban sem tudtam megcsinálni, pedig ott azért már eléggé felszabadult voltam. De az új koleszban pedig főleg nem. Egyedül az éjszaka az enyém. Hajnali négykor hazaérek pirosozásból, leülök a tanulóban, és addig ülök ott, míg azon nem kapom magam, hogy ott fekszem a laptop előtt és alszom. De legalább egyedül vagyok. Ezek az órák azok, amikor nincs felszín. A kollégiumban nappal szörnyű rossz. Ezért inkább a kapcsolatokba menekülök. És várom, hogy megmentsen az MKK. És meg is ment, valamilyen szinten, sok ember "szeret", soha nem vagyok egyedül, mindig csinálunk valamit, és közben csak azt veszem észre, hogy nem vagyok képes leülni tanulni, hogy a harmadik egyesemet szedem be, amikor majdhogynem soha életemben nem volt még egyesem semmiből. Kudarc. Úgy érzem csődöt mondtam. Úgy érzem, hogy az egész jövőm kacsalábon imbolyog, alkalmatlan vagyok a tanári pályára, egyrészt, mert szakmailag sem vagyok már sehol, és képtelen vagyok összeszedni magam, másrészt, mert képtelen vagyok közölni önmagamat, ami pedig az egésznek a lényege lenne, az emberi része.

Mindez csak kavarog valahol mélyen, mint a robotgép alatt a tojáshab, és nem tudok vele mit kezdeni, és most hihetetlenül hülyén érzem magam. Minderre a húsvéti szünetben döbbentem rá, amikor is sikerült kiszakadnom a fent ecsetelt budapestből, és volt alkalmam arra, hogy csak üljek, nyugodtan, nem félve attól, hogy valaki rámront ott a kert végében. Jaj te istenes öreg hintaszék, bárcsak mindenhova magammal vihetnélek.


Uram, a Te kezedbe teszek le mindent!








Kacsaszagú a nadrágom.

:)

Mese a sündisznóról, aki arra vágyott, hogy megsimogassák.

Egyszer volt, hol nem volt, kerek erdő közepén élt egyszer egy sündisznó. Nagyon mogorva sündisznó volt, legalábbis ezt tartották róla. Mindenkivel csak morgott, mindennel elégedetlen volt, és még ha jó szándékkal közeledtek hozzá, akkor is tüskés gombóccá gömbölyödött, csak úgy meredeztek kifelé a tüskéi. Nem is közeledett hát hozzá senki jó szándékkal sündisznó-emlékezet óta. Az erdő állatai már nem is tudták, honnan olyan biztosak benne, hogy a sündisznóhoz nem érdemes jó szándékkal közeledni. Egyszerűen csak biztosak voltak benne. Egymás között csak morogtak rá, és ha néha mégis szóba elegyedtek vele, legfeljebb csak az időjárásról folyt a kurta társalgás.

Azt viszont soha senkinek nem jutott eszébe megkérdezni tőle, fáj-e a szíve. Pedig bizony nagyon fájt a szíve. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák. De a szúrós tüskéktől senki sem fért hozzá. Valaha régen akadtak néhányan, akik megpróbálták, de ahogy tüskéivel megbökte őket, mind megharagudtak. Azóta senki sem próbálkozott. Így éldegélt a sündisznó napról napra és évről évre, míg egyszer éppen az erdei ösvény egyik szélétől igyekezett a másik felé, amikor vidáman ugrándozó lépteket hallott, egy kislány közeledett, aki szinte repült lefelé a lejtőn, s közben egy víg dalocskát énekelt.

Amint a sündisznó észrevette a kislányt, abban a szempillantásban összegömbölyödött, amint ez már szokása volt. A kislány csak ekkor figyelt fel a tüskés gombócra. „Süni!” - kiáltott fel nagy örömmel, és leguggolt a sündisznó mellé. A sündisznó szerette volna szemügyre venni a kislányt, de az orrát sem merte kidugni.

„Kedves Süni, bújj elő a kedvemért kérlelte a kislány, szeretnélek megsimogatni!”

A sündisznó szíve megdobbant a tüskék alatt. Ilyesmit már olyan régen mondtak neki, hogy talán nem is mondtak sohasem. Már majdnem kidugta a fejét tüskés páncélja alól, de valami mégis visszatartotta. A kislány tovább kérlelte.

„Kedves Süni, kérlek csak az orrocskádat, hadd érintsem meg.”

A süninek könny szökött a szemébe. Szerencsére nem láthatta senki biztonságos rejtekében. Valami kedveset akart válaszolni a kislánynak, már a nyelvén is volt, aztán mégis más lett belőle. „Hagyj békén. Engem nem lehet megsimogatni.” - morogta, és abban a pillanatban meg is bánta, de nem volt ereje bocsánatot kérni.

A kislány elszomorodott. „Ne haragudj rám, én csak jót akartam.”

”Persze, persze, hm…” - mormogta a sündisznó, mert nem tudta, mit is mondjon.

”Hát, akkor Isten veled, kedves Süni. Talán majd máskor.” - és a kislány továbbindult, egy kicsit lassabban, mint ahogyan jött, de az erdő szépsége hamarosan visszaszerezte jókedvét.

A sündisznó a távolból még hallotta dudorászását. Szeretett volna utána kiáltani – „Gyere vissza!” De egy hang sem jött ki a torkán. Teltek-múltak a napok, és mindegyre ez járt az eszében, talán majd máskor. Magának sem merte bevallani, de a szíve mélyén egyre csak arra várt, hogy a kislány egyszer majd visszatér.

S a kislány hamarosan visszatért. Most már messziről észrevette a sünit. Halkan és óvatosan közeledett, nehogy megijessze. A süni is észrevette a kislányt. A biztonság kedvéért most is összegömbölyödött, de előzőleg még titkon alaposan szemügyre vette a várva várt jövevényt. Csak úgy vert a szíve a tüskerengeteg alatt. A kislány halkan és finoman ereszkedett le mellé.

„Itt vagyok.” - suttogta.

A süni borzasztóan izgult, hogy megint elrontja az egészet.

„Hát, Isten hozott.” - mondta akadozva, és nagyon megkönnyebbült, hogy sikerült kimondania.

„Most megengeded, hogy megsimogassalak?”

A sündisznó összeszedte minden bátorságát, és félénken kidugta az orrát. A kislány feléje nyúlt, hogy megsimogassa, de amint a keze odaért volna, a sündisznó összerezzent, visszahúzta az orrát, és meredező tüskéi a kislány ujjába szaladtak. Még a vér is kiserkent belőle. A kislány feljajdult, ujját a szájába kapta, és sírva fakadt.

Látod, mondtam én, előre megmondtam.” - morgott a sün – „Jobb lett volna, ha sohase szólsz hozzám. Menj innét, hagyj magamra!”

”Hálátlan vagy és igazságtalan! És utálatos!” - sírt a kislány, és elrohant.

A sündisznó most már kétségbeesetten kiabált utána, „Várj! Gyere vissza! Én nem akartam! Nem így akartam. Én világéletemben arra vágytam, hogy megsimogassanak! Soha senki nem simogatott meg! Te voltál az egyetlen, aki…”

Már nem tudta folytatni. Hangja zokogásba fulladt. Csak úgy rázkódtak a tüskéi.

A kislány még mindent hallott. Mégsem fordult vissza. Szaladt, csak szaladt, amíg egy patakhoz érkezett. Tovább már nem bírta a lába. Leült egy kőre a parton, és hatalmas könnycseppeket hullatott a patak vizébe. A patak meg csak halkan locsogott, és magával vitte a könnycseppeket. Így ült ott egy darabig. A patak olyan halkan locsogott, hogy egyszer csak a szívében is csend lett. És akkor fülébe csengtek a sündisznó szavai, amelyeket már nem akart meghallgatni.

„Soha senki nem simogatott meg!”

Milyen türelmetlen voltam, és milyen értetlen gondolta. Megbuktam szeretetből. És újra könnyek gördültek végig az arcán. De ezek már nem a sértettség, hanem a megbánás tisztító könnyei voltak.

„Te voltál az egyetlen, aki. Az egyetlen!”

Egy pillanatig még erőt gyűjtött, aztán letörölte könnyeit, és szaladt árkon-bokron át, vissza a sündisznóhoz, s ahogy rátalált, nem törődve a tüskékkel, úgy, amint volt, fölkapta és magához ölelte.

A sün meglepetésében még összegömbölyödni is elfelejtett, becsületből még kapálózott egy kicsit, és mondott valami olyasmit, hogy eressz el, vigyázz, meg foglak szúrni, de közben boldogan simult a kislányhoz, még a szíve dobogását is érezte.

”Én így szeretlek téged, a tüskéiddel együtt! És a barátod akarok lenni.” - mondta a kislány, az örömtől elcsukló hangon. És csodák csodája, a tüskék nem szúrtak többé! Puhák és bársonyosak lettek, mint a selymes zöld pázsit. Mindnyájan félreismertünk mondta a kislány. Te kedves vagy és melegszívű, jó és szeretetreméltó.

A sün nem is tudta, hová legyen a boldogságtól. Világéletében arra vágyott, hogy megsimogassák, de azt legtitkosabb álmaiban sem merte remélni, hogy egyszer lesz valaki, aki magához öleli. A sün és a kislány attól fogva barátok lettek. Az erdő állatai pedig mind ámultak a sündisznó átváltozásán.

Zorán

A Lusta dal jut eszembe. Táncok, pillanatok. Egy örökre kölcsönadott Zorán cd. Gitározások. Énekek. Válaszolatlan e-mailek. Rosszul estek. Nagyon nagyon rosszul. Azt hittem, hogy nem érek annyit, hogy válaszoljanak, hogy időt szánjanak rám azzal, hogy egy hosszú levéllel hosszan reagáljanak. Hogy olvassák azt amit írok. Az Arisztokraták Társaságán, vagy itt vagy akárhol. 40 oldalas leveleimre sem jött soha válasz. Időtlen kapcsolatban, térben messze. És szól a lusta dal jól ismert harmónikaszólója, egy szív, egy taktus. És szól hogy szeretlek, s nem mondtam el jól sosem. Sosem mondtam el jól soha. Nagyon is ritkán mondtam. Ritkán mondtam bármit is. Azt is vádaskodva, és rosszul. Hibás vagyok, de nem bánok semmit. Szeretlek önmagam helyett, szeretlek halkulóban is, szeretlek búcsúzóban is... Búcsúzóban. Örökre.
Mert a szerelemnek múlnia kell, akkor is ha égig emel, s szép hogy mást hiszel, mert mást ígér, míg tart míg él... De miért van ez így? Ilyenek az élet dolgai. Az igazi hervad, nem a művirág. Csak annyit mondtam menj el, menj el, menj el. Elment. Vissza sem nézett, és ez is fájt. És amikor elment tőlem majdnem meghaltam, mert él még a múlt bármi volt. Nem kell, hogy elrejtsd a múltat, azt amiben részem volt, nem kell hogy szégyelld a múltat, ahogy volt, úgy volt.
Most csak egy kiáltás sűrűsödik bennem.

Félek

Egyszer majd ott állok előttük, és kérdezni fognak. És nekem kell majd nekik válaszolnom. Nekem, akinek sokszor fogalma sincs a válaszokról. Néha azt hiszem, hogy valamit már értek. De ennyi nem elég. Mert meg is kell győznöm őket, arról amit én hiszek, és amit jónak hiszek. És ha magam sem vagyok teljesen biztos abban, hogy miben hiszek, vagy, hogy egyáltalán mit miért hiszek, akkor hogy akarok másokat arra megtanítani, hogy higyjék el nekem. Miért hinnék el? Egy hiteltelen embertől? Tud- e a Szentlélek olyan erősen súgni, hogy meghalljam amikor szembesülök majd a problémáikkal, kérdéseikkel, amikor ezeket nekem kell majd megoldanom, és nekem kell majd válaszolnom. Matematikát tanítani feleakkora felelősség sincs, mint ilyen kérdésekre válaszolni. Pedig, aki csak matematikát tanít, az nem tanár. Az egy gép.
Félek. Meg tudom csinálni?

Jó nekem itt

Ragyogó napsütésben
Fekszem a paplanfűben
Egy hétfős délután
Rég várt otthon-hiány
A rigó zenél
A csönd mesél
Egy felhő kanyarog
S arra gondolok
Mennyire boldog vagyok
:D

Kudarc

Épp az imént írtam meg a kudarc című bejegyzést legalább 1000 karakterben. Elszállt. A Jóisten nem akarja, hogy ezt lássátok.
Pedig nagyon bennem van. De nem írom meg mégegszer.

100

100. bejegyzés éljen!

Önzés

Emberi önzésem határtalan. Minden beszélgetésemben. Ha kérdezek valamit, azért teszem, mert érdekem fűződik hozzá. Ha beszélek, magamról beszélek. Ha nem beszélek, azért, mert nincs mit mondanom magamról. Találkozásaimban. Ha valakivel találkozni akarok, azért mert nem jó nekem egyedül. Ha valaki találkozni akar, azért mert szintén nem jó nekem egyedül. Szereteteimben. Ha valakit szeretek, csak azért mert jó volt hozzám, mert elfogad, mert, mert, mert. Ha valakit nem szeretek, azért mert megbántotta buborékvilágomat. Ha valaki szeret, szeretem, ha nem szeret, nem szeretem. Ha valaki kedves, hozzám, én is hozzá, ha leszar engem, én is őt. És mindenben ott vagyok ÉN. Semmi sem történik másért, minden csak miattam.

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bünös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bûnét és gyászát? s hogy bûn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derût és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bûnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedbõl, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belõled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erõd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád elõtt
az adamant rudakat.

Úgy látszik a Jóisten tényleg mindent elintéz, még azt is amit nem kellene. :D Például a gazdment zh-mat is elintézte. Csak a végén megtalálták a puskámat.

Tátra

Nézem a képeket, amik képernyőkímélőként sorra jönnek a monitorra. Elmosolyodom egyiken másikon. Az áfonyás nyelveken, a lopott knédlin, a lopott sörön, a fütyülni próbáláson a bélaiak alatt... És mindeközben tanulom a gazdmentet, mert holnap zh, és elektroból is zh. Gazdmentből majd puskázunk, elektróból meg... hát majd a Jóisten elintézi, remélem. Annyira esélytelen, hogy így még sosem éreztem magam zh előtt. Jó lenne inkább sétálni a gyönyörű hegyeim közt, és mászni az égig... Mint ezt a sok szart megtanulni. Kit érdekel a mindenható pénz??? Hát engem nem.

Ígéretemhez híven megérkezett a Carpe diem-Ragadd meg a napot! című vers:

Itt vagyok most, és soha nem máskor.
Hallok hangokat, tűnik, mint a kámfor.
Fellobban a szikra, és elalszik újra,
Sohase hagy nyomot a véletlen ujja.

Csak a szívnek nyála csorog egyre másra,
Tűnő illatok: kutyaként les rája.
Rohan csaholva, soha el nem éri.
Mert mindig a jövő vágyódását nézi.

Vagy elrévedezvén, ősi multat kutat,
Maga alatt fúrva egyre mélyebb kutat.
Csontot lerágva, úgy nosztalgiázik:
"Egyszer sütött a nap, most meg minden ázik!"

Ül a hintalován, semmi-dobozában,
Előbukkan, eltűnik lim-lomok tavában.
Nagy temetőkben kerengve csatangol,
Hol nincs más egyéb, mint szellem és kőszobor.

Pedig jobban tenné, feledné mindkettőt,
Az eltökélt múltat, s a változó jövendőt.
Fordítsa ki magát, most mi a sietőbb?
S amit tennie kell, tegye meg mielőbb.

S amit tennie kell, ne féljen ő attól,
Mert úszni hogy lehet? csak beljebb a parttól.
Nincsen legközelebb, mert nincsen majd egyszer,
Egy a lehetőség, ott hever, hát vedd fel.

Örömmel fogadd azt, amit a sors kínál,
Hisz a percek múlnak, s a stopperos már kinn áll,
Pillangó pillanat, kapd el gyorsan szivem,
Username is élet, password carpediem.

Ja és még egy könyv is van:

Herman Hesse:
Demian

Mindenképpen erős kritikával olvasandó könyv. Témája Sinclaire, az elbeszélő, saját énjéhez való eljutása és öntudatra ébredése, melyben egy Demian nevű nagy tehetségű, és csodálatra méltó dolgokat művelő ifjú van segítségére.
A mondanivalója, (amit érdemes megjegyezni belőle), hogy a világban jelen van a rossz is, mégha sokan nem is hajlandók tudomást venni róla. A gonoszt ugyanúgy fel kell ismernünk, beszélnünk kell róla, sőt tisztelnünk kell, viszont nem szabad félnünk tőle. Úgyanúgy tisztelnünk kellene az ösztöneinket, melyeket gyakran a gonosztól származónak gondolunk, pedig ott van bennünk, természetünk része. Sokmindent elfojtunk magunkban, nem merünk róla beszélni, mert a társadalom, vagy az egyház, így nevel bennünket. Mézes-mázas szeretetről, és Jézuskákról van szó, ahelyett, hogy keményen megmondanánk, mi a valóság. Néha (néha) erre van/lenne szükség. Főleg az egyházat ostorozva bizonygatja, hogy a bennünk lévő rossz sem rejtegetendő, és hogy az olyan tabutémákat, mint például a nemiség, sürgősen fel kellene számolnunk, hiszen ezek a vágyak kiírthatatlanok az emberből, és attól, hogy nem beszélünk róluk, csak utalgatunk, vagy esetleg tiltjuk, minden még csak rosszabb lesz.
Másik mondanivalója, hogy ha az ember el akar jutni önmagához, akkor az az út bizony keserves, és magányosan kell végigjárni. És sok szenvedéssel jár.
(A könyv többi részét, hogy új vallás, Abraxas az Isten, Éva asszony és hasonlókat nem kell komolyan venni. Sok keresztény utalása ellenére a könyv bigott embereknek nem ajánlatos.)

A gyertya monológja

Te vagy a forró Nap, ki az éj teltével
Harcolsz a hideggel, és a feketével.
A Nap, mely minden nap két kézzel szórja szét
Egyformán mindenre éjszakánk reményét.

Az örökkön izzó, de tüzet nem ismerő
Életet adó és szívet melengető.
Fényedet rám bízod, új lángot adsz nekem,
Míg tart a sötétség, óvjam és őrködjem.

Mécs vagyok lámpádban, gyertya a kezedben,
Gyújtsál meg minden nap, ha lángom ellibben.
Süvöltő szelekben én hamar kialszom,
És rángatózássá válik tüzes harcom.

Kis fényem fényedből fáklyádban tör elő
Viszem lobogóm is elszánt menetelő,
Oda megyek majd, hol legsötétebb az éj,
Hol a bűn és a rossz csontig, velőig ér.

Megyek én szüntelen, szürke folyosókon
Fényemet árasztva halkan belopózom.
Megyek hova küldesz, világít majd gyertyám,
Kísérlek majd végig, míg tart viaszom, gyantám.

S hogyha odaértem, a magas kereszt alá,
Térdre borulok majd, fel sem nézve reá,
Leteszem pilácsom, vérző lábad elé,
S úgy fordulok sírva a szent halál felé.

Arra gondolok majd, célom teljesült-e.
Sötétben lámpa voltam, beteljesedett-e.
Ragyogtam-e vajon mások életében.
Élhettek-e ők is Isten közelében.

Vállamra galamb száll, távolban hajnalpír,
Időtálló naptárunk már harmadnapot ír,
Kicsi lángom semmi, a színes tűzhöz képest,
Visszaadom, Uram, kezedbe a mécsest.

Tájak

Lilába borult a hegyoldal, vetkezik a tarka rét,
Tücsök muzsikával köszönti esthajnal kedvesét.
Méz és áfonya illata száll, mint zeg-zugban a fény,
Fanyar kökény lábát veti pirosló lelkem közepén.

Tündérek és álmok röppennek bazsalygva szerteszét
Zöld ruhájuk fodra suhintja a gyűrűző tó vizét.
Egy utolsó napsugár izzó szemét tenyerébe rejti,
Jő az éj, a vackába húzódó kis mókus is sejti.

Egyetlen ablakban pislog még a sárga mécs,
Bolygatva a tiszta csöndet, dolgozik az agy s a kéz.
Betűk hunyorognak a hófehér papíron,
Egy álmodót talál sírva a felkelő Orion.

Mese

Kis színes kockákból építettem várat
Kacsalábon forgó legó-kocka házat.
És mikor elfogyott a csodakocka készlet,
Tapsoltam, ujjongtam, örültem, hogy szép lett.

Falait nagy gonddal, hosszan rakosgattam
Tetejét, s ajtaját álmokból faragtam.
Egy gyermek festette meg rózsaablakát,
Hagytam átszűrődni képein sugarát.

Magas tornyokat is építettem rája
Hogy hasonlítson egy tündérpalotára.
Kör alakú lépcsős, igazi tornyokat,
Hegyes tetejűt, égbe nyúlót, sokat.

S láss csodát, alighogy az építmény kész lett,
Egy pici zöld tündér az ablakon benézett.
Megtetszett neki a szép színes kastély,
S egyből szaladt is, futott a többiér'.

Meglepődve láttam, ahogy a pötty lények,
A váram ajtaján sorra be-beléptek.
Táncoltak, repkedtek, este bált rendeztek,
Jól érezték maguk, így hát beköltöztek.

Így éltek boldogan, nappal álmot szőttek,
Éjjel kilopózva, alvókhoz repültek.
Szemükre terítve a sok színes képet,
Ajkukra csókolva egy-egy csöppnyi mézet.

Ám egy nap váratlan a földet rengés rázza,
Lépteit egyre csak egyre szapozárra.
Ijedten néznek össze a tündérek,
"Mi történt a világban? Mitől döng az élet?"

A Nagy Testvér sorskeze beleavatkozott,
Ő a hatalmas, ki már mindent tudott,
Meseváram látva elnevette magát,
S megpöccintette egyik pici tornyát.

Lassan, gondolkodva dőlt le a tornyocska,
Nem tudta, hogy miért, így rendelte sorsa.
S ahogy porba hullott, a kockák szétgurultak,
Arcomon a könnyek sorra elindultak.

A Nagy Testvér ezt látva, kajánul vigyorgott,
Hogy megmutassa, újra meglökött egy tornyot.
"Azt hitted? - kis törpe - várad örökké él?
Nem is volt igazi. Az Igazság beszél..."

S sorra döntötte le hitem pilléreit:
A szerelmet, a nagy bűnt, hős-szülőt, szentjeit,
Boldogságot, megértést, hogy létezik szép, jó, igaz,
Hogy a pénz semmiség, nincs gonosz, s eleve gaz.

Összeborult minden, a gyönyörű váram,
Mit oly sok éven át, szépen megmunkáltam.
Nem maradt más hátra, csak egy kupac tört szín
S az öntudatra ébredő, kegyetlen ősi kín.

Hangtalanul sírtam, tudomásul véve,
Nincs kastélyom, s a tündérek kiszöktek belőle.
Váram nem lesz soha már, a kockák összetörtek
A romhalmaz fölött a valóság-szél törtet.

Ohne internet

Sajnálatos módon az elmúlt egy hétben megszűnt az internet a kollégiumban, így nem tudtam blogolni, pedig már hiányzott. Ide menekülök, ha túl sok érzelmem van, és bár csak töredékét tudom megosztani, mégis jó, és nem is kell többet...

Zsófitücsöknek

Az ezüsthegedű

A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le csodakék szemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:

- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?

- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...

A szél bámulatában leült egy fodorka levelére.

- Micsoda hegedű! - sóhajtotta.

- Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek!

A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt:

- Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke!

- Próbát?

- Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy.

A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz.

A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna.

- Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott.

Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni.

- Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte.

- Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!

- Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket!

Nos, azok jöttek, egyre többen.

Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt:

- Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét!
A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel.

A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ...

A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt.

Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott:

"Brekk-brekk, add csak nékem,
dalom vele hadd kísérjem!"

- Soha! villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja!

Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította.

Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt.

Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette.

- Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta.

- Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta.

A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen?

A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt.

A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér:

- Ki játszik az én ezüsthegedűmön?

Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán.

-Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok.

- Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a

hegedűt, legyen a tiéd, örökre!

- Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba.

- Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol.

- Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített:

"Cip-cirip, cip-cirip,
ezüsthegedűcske,
merre van, hová bújt
cigányod a fűbe?

Cip-cirip, nem baj az,
ha őt sose látod,
csak a dal tegye még
szebbé a világot!"

A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok.

Párbeszéd nagyböjt elején

-Itt vagyok, aki vagyok.
Ki vagy, ki szólítsz naponta?
-Nyugalmad, békéd vagyok.
Hol vagy a mindennapokba?

-Csönded vagyok, magányod.
Halk bánatom mind ismered,
-Melletted, ha sétálok
A Rigódalt Te énekeled.

-Barátaidban vagyok.
Ha beszélek, vagy beszélnek.
-Melletted, ha sétálnak,
Mosolyog és zúg a Lélek

-Néha messze jársz, ez fáj.
Ha elhagylak, nekem jobban.
-Én megváltottalak már.
Fiad sokszor lángra lobban.

-Vártalak, hogy "jöjj, és kövess"
Szerteágazó az utam.
-Tudom, hogy sokszor köves,
De ne hagyj el engem, Uram!

-Itt vagyok veled, ne félj!
Hiszem, hogy itt vagy, s nem félek.
-Viszem kereszted, hogy élj.
Bárhová követlek Téged!