Gyerekmaros ambivalenciája

Akármilyen büdös, fáradt és koszos vagyok, egyszerűen úgy érzem, ha most nem írok, nem fogok tudni az anallal foglalkozni. Bár kezdem azt érezni, hogy néha túl nagy az olvasóközönség ahhoz, hogy őszintén tudjak írni, és bár külön-külön mindegyikőtöket szeretlek, mindegyikőteknek meg akarok felelni, ezért néha nehezemre esik a saját igazságomat leírni, dehát mindegy...

Baromi jó érzés, amikor felírják a gyerekek a táblára, hogy Anna és Rita a legjobb csopvez, és rajzolnak neked, és teleírják a papírt a neveddel, hogy Rit@ és amikor elkezdenek kötekedni, és be kell őket kergetned a nyakig érő fűbe, és ott agyoncsikizni, vagy amikor egy fél csoport egész hazaúton bököd, és lesben állnak, hogy mikor tudnak elkapni, és rohangásznak, és közben nézed a felnőttek mosolygós arcát, és odabújnak hozzád, és anya-érzésed van. És minden szép és jó és hülyeséges és lökött és gyerek vagy újra, ami jó.
De. Valami hiányzik. Tudod, hogy ott van, de el nem éred. Papolnak róla egy egész estén keresztül, és nem érzed. Már egy hónapja nem érzed. Vagy talán több. Felszín, sekélység, hol a mélység, (hm, ez lehet egy verssor :)) Úgy érzed, nem tartozol hozzá, hogy kicsi vagy hozzá, nem ismered, ő ismer. Nagyon próbára akar tenni. A türelmemre utazik. Egy sorozatos kudarc vagyok magamnak, a félévem szintén az. Az önbecsülésem a béka feneke alatt van, és nagyon magam alatt vagyok, csak ebből sokan nem láttok/nak semmit. El tudom játszani. Jó színész vagyok. El tudom játszani, hogy minden happy, és peace and love, de magamnak nem tudok hazudni, és akik ismernek azoknak is elég jól és hamar kiderül. Nekik sem tudok hazudni. Szóval így állok, és erre odaküld. Oda ahol saját magamból kellene adnom, amikor tökre azt érzem, hogy nincs mit. Azt, hogy belül valami üresség tátong, ami tele van az önzés köddel. Fejjel tudom, tudom, hogy ez nem igaz. Tudom azt hogy van miért hálát adni. De nem, de mégsem. De mégsem tudom. Érzem a kőkemény határaimat, az átugorhatatlanokat, amik miatt rengeteget szenvedek, de ez a végességemből fakad. Ha végtelen lehetnék, akkor milyen jó lenne... És Ő mégis ott volt, de én nem találtam egyszerűen. Csak azt éreztem, hogy mit keresek én itt? Én erre nem vagyok alkalmas. Hogy tehetetlen vagyok. Nem voltam ott, du/dx-ek röpködtek a szemem előtt, amikor lehunytam. Az ismeretlentől való félelmem feloldhatatlanságából fakadó beilleszkedési zavar, a kapcsolataim rendezetlensége, és saját magam voltam magamban. Amikor saját magamat félre kellett volna tennem, és Rá figyelni. De a gyerekekben ott volt. Ott volt, ott volt. Igen és valahogy valami mégis más, ahogy most hazaértem, más a szoba más a berendezés, ismeretlenek az emberek. Fura.
Nézem ezt a szent bigyót. Boldogság együtt Istenben... Facsipesz. Két fele. A férfi és a nő. És azon gondolkodom, tényleg erre hív-e? Vagy talán azért vagyok ekkora kudarc nyomás alatt, hogy egy hirtelen 180 fokos fordulatot véve, hagyjam ott az egészet, és menjek-e ki Nagykárolyba. Ott mondhatnám, hogy Kicsi szívem!, nap mint nap. Ahogy Judit nővér teszi. Mit akarsz tőlem? Mit... Vajon szét tudám-e törni ezt a csipeszt? A fele nem áll meg önmagában. Sok esetben. Viszont... De mire jó egy fél csipesz?
Valami furcsa érzés árasztja el a pici szívemet, de nem tudom mi, csak hogy kettős, félig szép és félig félelmetes. Olyan jó lenne, ha valaki megölelne megölelne megölelne megölelne...