Ment mendegélt a Kis herceg. Egyre csak az otthon hagyott rózsája járt az eszében. Nem sajnálta. A virág mindig csak bántotta. Ő búra alá tette, öntözgette, védte naptól, széltől, vihartól, és soha semmi mást nem kapott cserébe, csak szemrehányást, hiúságot, önzést, elégedetlenséget. Hát nem bánta.
Ahogy ment, egyszer csak egy rét közepén találta magát. A rét pedig tele volt gyönyörű virágokkal.
-Kik vagytok? -kérdezte a Kis Herceg.
-Pitypangok- válaszolták a virágok, s a lengedező szélben ide-oda ingatták bóbitás fejüket.
Suttogtak. Nem lehetett tisztán érteni, de mintha szirének hangja lett volna. Zöld ruhájukat lobogtatták, és csak suttogtak. A Kis Herceg pedig közéjük lépett. Lehajolt, és letépett egyet. Ám ahogy leszakította a kis virágot, a szél belekapott a pici ejtőernyőkbe, és leszakította azokat. Megcsúfítva állt a kidíszített bóbita a Kis Herceg ragacsos kezében, mert a virág még össze is maszatolta, amikor letépte őt. Sajnálkozva nézte szegény pitypangocskát a Kis Herceg. Összeszorult a szíve.
A többi pitypang már nem suttogott, nem búgtak-zúgtak, csönd lett a réten. Így szólt a Kis Herceg:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek.
Azzal pedig továbbment.
15,75. fejezet
Mielőtt az öregurat otthagyta volna bolygóstul mindenestül, a Kis Herceg még egy utolsó pillantást vetett a B-216-os kisbolygóra, ami nem volt nagyon messze a 330-as kisbolygótól. Még lehetett látni a vulkánokat is. Talán, mintha a rózsáját is látta volna. Vagy csak képzelődött?
Tekintetét a földre szegezte. A cipője orra előtt pedig megpillantott egy apró fehér virágot.
-Hát te ki vagy? -kérdezte.
-Százszorszép- felelte a virág, és csak mosolygott.
Tisztán szépen állt a Kis Herceg előtt, és ingott-ringott. Sugárzó hófehér arca ragyogott, ahogy tekintete szembetalálkozott a Kis Hercegével. A Kis Herceg lehajolt, nézegette, nézegette, aztán végül leszakította, és a kalapja mellé tűzte. Így indult hosszú útjára. Ahogy ment mendegélt, a virág rövidesen megszólalt:
-Szomjas vagyok!
-Itt nincs víz, majd ha megérkezünk a Földre.
A virág elszomorodott. Tudta, hogy addig nem fogja kibírni. Nem is szólt többet. Szirmai szép lassan lekókadtak, fonnyadozni kezdett. Utolsó mosolyával próbálta még palástolni szenvedését. Mire megérkeztek a Földre, a Kis Herceg már csak egy összeszáradt gazt talált a kalapjába tűzve.
Hirtelen eszébe jutott a rózsája, az egyetlen, akit otthonhagyott, és sírni kezdett.
20. fejezet
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, a kis herceg végre rábukkant egy útra.
És az utak mind az emberekhez vezetnek.
- Jó napot! - mondta.
Virágzó rózsakert előtt állt.
- Jó napot! - mondták a rózsák.
A kis herceg csak nézte őket. Mind olyanok voltak, mint a virágja.
- Kik vagytok? - kérdezte meghökkenten.
- Rózsák vagyunk - felelték a rózsák.
- Ó! - mondta a kis herceg.
És nagyon boldogtalannak érezte magát. Neki a virágja azt mesélte, hogy sehol a világon nincsen párja; és most ott volt előtte ötezer, szakasztott ugyanolyan, egyetlen kertben!
"Hogy bosszankodnék, ha látná! - gondolta. - Iszonyatosan köhécselne, és úgy tenne, mint aki a halálán van, csak hogy nevetségessé ne váljék. Nekem pedig úgy kellene tennem, mintha ápolnám; különben még valóban meghalna, csak hogy megszégyenítsen..."
És utána még ezt gondolta: "Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám. Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg..."
Lefeküdt a fűbe, és sírni kezdett.
21. fejezet, amelyben a rókával találkozik, megszelídíti, és még más is történik:
Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése