Rommmmmbolóóóó

Pünkösdi rózsák illatával az orromban fekszem és kelek. És a közben eltelt vajmi kevés négy zaklatott óra alatt mindenfélét összeálmodva ez tölt el örömmel egyedül. A szobámban kisebb, a lelkemben hatalmas atomkatasztrófa történt. Az evés és alvásigényem megszűnt. Legszívesebben egy lakatlan szigetre kívánnám magam, ahol nem tudok megbántani senkit. Félek, félek, félek. Bűnösnek érzem magam, és nem tudom mit rontottam el. Sírni tudnék. Istenem annyira szükségem van a csöndedre. Ne hagyj itt most engem, mert nagyon csapkodja a szél azt a bárkát...

Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. ³⁸Felkeltették: "Mester - kérdezték -, nem törődöl vele, hogy elveszünk?" ³⁹Erre fölkelt, parancsolt a szélnek, és utasította a tavat: "Csendesedj! Némulj el!" A szél elült, s nagy nyugalom lett. ⁴⁰Ekkor hozzájuk fordult: "Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?" ⁴¹Nagy félelem fogta el őket. "Ki ez - kérdezték egymástól -, hogy még a szél és a víz is engedelmeskedik neki?"

Már nem tudnék sírni, inkább zokogni. Minden önbecsülésem, és tartásom a porban hever. Alkalmatlan vagyok, mindenféle életre és kapcsolatra. Istenem, ne hagyj el! Ne hagyj el, ne hagyj el!