Ölelés

Már már tompul a sok tétova lengés,

A szanaszét húzó szívbillentyű pengés,

S nyugodalom honol a széljárta tengeren,

(A fenéken az azért sosem pihen)

S már nem ráz a láz, nem éget,

Sorvasztó tétlenség emésztgeti
a napi tevékenységet.

Elfordult az arcod, és nem is fáj,

Szavakból vészes dagály,

Mos és visz és nem kímél,

Már nincs is több ímél.

Se virág, se idő, se szó...

Olyan magával ragadozó.

S megölelsz.

Csak ennyi,

Nincs semmi, csak te vagy,

karjaidban én,

Szíveden ott pulzál az agy,

a semmi kellős közepén.

Hullám borzolkodik a tengerek tengerén...

Csak téged szeretlek én.

Nikolának

Hazaúton

Itt a felhő olyan fehér, mint a szanaszét szórt mész.
A Nap csuprából csorog a csuromsárga méz.
Ott az eső vágja szélvédőhöz Önmagát.
Fényes szürke félhomályba borul be a bal világ.
Egy hatalmas színes kapu, olyan mint egy égi dísz
Itt tágasul fejünk felett, de lent minden csupa víz.
Csak ez a kis védett doboz száraz, melyben utazom,
Betűmre már homály vetül, nem látom a papírom.