Na és akkor mi van?

Mi történhet legrosszabb esetben, legfeljebb meghúznak másodszor is.

Mindenki tiszta hülyének fog nézni. Minden barátom, az egész rokonság, és minden  ismerősöm. Mindenki lázadni fog, hogy koncepciós per, pedig egyedül én leszek a hibás, mert nem vagyok képes többre. Ennyi. Anya tisztára ki lesz kelve magából, mások lebiggyesztett szájjal közlik, hogy ez a mi családunkban szégyen. Igen két vörös diploma után valóban az. Nem akarom még egyszer megpróbálni.


Azt fogják mondani persze, jaj mi így is szeretünk, nem dőlt össze a világ. De igen összedőlt. Bennem összedőlt. Már először is összedőlt, mi lenne máshogy másodszorra. Nem tudom, és nem akarom végigcsinálni. Nem vagyok méltó arra sem, hogy a matematika szót kiejtsem a számon, nem hogy még diplomát is kapjak. Nem értek az egészhez semmit. És képtelen vagyok megtanulni.

Mindkét szigorlaton ugyanez volt. Leblokkoltam, és meg sem tudtam szólalni. És bármit mondok, mindig minden csak még rosszabb lesz. Soha semmit sem tudok jól mondani, mert mindig felületesen tanulom meg. És nem tudok ennyit megjegyezni. Mindenki mászkál a folyosókon, hogy juhúúú ötöst kaptam, Nóri ír, hogy mától pszichológus lett. Én meg itt gürcölök, egy szar tanári diplomáért, és ezt sem tudom megcsinálni. Dugják fel a keményfedeles diplomájukat a seggükbe.

És persze tök felesleges előre hergelni magamat, mert még semmi sem történt.

Védd magad, filiszteus!

Arra gondolok, hogy amikor a katona előtt ott állt az ellenség a háborúban, akkor neki sem volt ideje gondolkodni. Le kellett rá súlytani és megölni. Ennyi. Nincs idő azon gondolkodni, hogy mennyire izgul, és majd be van tojva a félelemtől, mert lehet, hogy amíg ezen gondolkodik, meghal. Ha nem akarsz meghalni, védd magad filiszteus. Hiszen most az életedről van szó. Jó nem az egészről, de egy év...

Legszívesebben feladnám, és azt mondanám, bárcsak ne engednék meg, de ez a játszma már eldőlt. Nem akarom csinálni. Talán életem legnagyobb félelmét próbálom most legyőzni, annak tudatában, hogy mindenki mellettem áll. És hiába áll mellettem mindenki. Ez az én harcom, amit egyedül kell megvívnom magammal. Egyedül kell szembenéznem a ténnyel, hogy esetleg megint kidobnak, és akkor beigazolom magamnak, amitől tartottam, ennyi a szellemi képességem. Nem vagyok képes többre. És gondolhatok magamról bármit. Ha ez nem elég a tekintélyeknek, akkor a világnak sem elég. Félek ezzel szembesülni. Félek felvállalni ezt az egész világ, és mindenki előtt, aki tudja, hogy meghúztak. Félek elbukni másodszor is. És tudom, hogy semmivel nincs több esélyem, mint először. Félek a kudarctól, iszonyatosan félek.

Reményik Sándor: Lefelé menet

1.

„Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.

Titok

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

/Stephen King/

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Június vége, vizsgaidőszak, éjfél is elmúlt... Egyedül vagyok, bár most kicsit jobb, mert beszélgettem a szobatársammal. De egyébként egész nap jár a fejem. Vége van, vége a bécsi ösztöndíjnak, és most már csak az elszámolás van hátra, hogy tulajdonképpen mennyi ragadt rám. Nem könnyű, németül visszaadni a tudást, bár az anyag nem extrém nehéz. Picit egyedül vagyok a félelmeimmel. Tudom hogy vége, s vártam is hogy hazamenjek, most mégis félek visszamenni. Nem tudom, mi vár otthon. Képek keringenek bennem az elmúlt négy hónapról, a megérkezésemről, nehézségekről, de főleg sikerekről. Arról amit elértem. S most mégis úgy érzem ott tartok, ahol kezdtem. Egyedül a félelmeimmel. A szorongásaimmal. Próbálok mit kezdeni magammal, de nagyon nehezen megy. Hát senki sem virraszt velem? Holnap vizsga... No hajrá.

Ha az Isten bezárja az ajtót, valahol ablakot nyit!

/Muzsika hangja/

Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Ami nem öl meg, az megerősít...

Bizonytalan lét

Dőlj le hanyatt és nézz fel az égre,
És vesszél bele a szép tengerkékbe!
Nyújtsd ki kezed, és érintsd  meg a semmit,
Ébredj fel, ha netán azt gondolod van mit.
Úgy hiszed, úgy látod, fölötted a biztos a kék,
Pedig semmi az csak a hűs fizika meg a lég.
S nincsen semmi fölötted, csak az űr van,
S az sem biztos, mert ki látta, ki mondja, hogy hol van?
Nézd a gomolygó felhőt, forduló csillagokat,
Szárad a fű, lomboznak a fák, karokat
Növeszt és levegőt vesz a kicsinyke dió,
Az embrió.
Azt hiszi biztos, hogy tüdejét teleszívja
Állatként, biztonságot követel belesírva,
Csak később döbben rá, hogy nem jó helyre került,
Az sem biztos még, valami, ha kihűlt.
Azt hiszi emberré cseperedve a felnőttek mind
Kik nagyok és okosak, boldogság lesz odakint
És jó és szép és örök fiatalság, pedig itt-ott
Őszhajszálak csatát vívó kardja kivillog
Végül dühösen, mereven kulcsolja imára kezét
Mert a harcban a győztes mindig az öröklét,
Mert mind ami ott van, végül nem marad ott.
A halott.
Van minden amit látsz, mégis minden a semmi
Mert az idő teltével megszűnik önmaga lenni.
Nincsen olyan rendszer, melyben mind ami van,
Fix, örök és biztonságot adó, csomagolt zacsiban.
Még a magas matematika, mely pusztán
Az ember az ész és lógika műve, se tisztán,
Se tökéletesen, sose lesz az igazság.
Gödel is Hilbert is megmondta, hogy ez gazság.
Münchhausen belefullad önnön mocsarába
A drága.
Dőlj le hanyatt és nézz fel az égre,
Ismerd be, hogy ennek nincsen sose vége,
Sose volt, sose lesz, sose szép, sose kék.
Minden e földön leesik, belevész.
Úgy hiszed, úgy látod, hogy biztos a holnapi lét,
Reggel ugyanúgy ébreszt lusta zenéd,
S ott van az asztalodon gőzölgő kávéd, meg a zsemle,
És noszogat feleséged, hogy a postáért már légy szíves menj le.
Gondolsz is e arra, hogy van-e ég, süt-e nap,
Éppen elég az, hogy mit hoz a holnap.
S egy biztos csak, hogy bedöglött a fünyíró.

Fanyar-e?

Mi a különbség a forrás és a mocsár között?

Mindkét helyen víz tör a felszínre. Azonban a mocsár nem választja ki a vizet, nem folyik le, nem isszák meg az állatok, s mindeki messze elkerüli. Ezzel szemben a forrás vize kifolyik, kiárad. A vándorok messziről fekeresik, isznak belőle, szomjukat oltják vele. Öntözi a földeket. Kiárad a víz! Ennyi a különbség. Ha mocsár vagy, azok az értékek, szépségek, amik lelkedben, testedben, szívedben vannak, nem áradnak ki. Nem tudod elajándékozni. Mocsár leszel. A mocsárnak szaga van, azt messziről elkerülik. Tudj ajándék lenni mások számára, ne félj ajándékot adni! Ne gondold azt, hogy kiürülsz!

Székelyföldön ha egy család kihal, a házuk udvarán lévő kút vize is elapad. Igazából az történik, hogy a kutat a föld hajszálaerei táplálják. Ha a vizet álldandóan kimerik, a kis hajszálerek még meg is vastagodnak, s így mindig friss, egészséges ivóvíz lesz a kútban. Ha nem merik a vizet, a víz pangani kezd,  a hajszálerekben is kezdenek lerakódni a különféle ásványi anyagok, és eltömődnek, s nincs víz többé. A kút halála, ha senkinek nem kell többé a vize. A kút akkor él, ha újból és újból kimerik.

Az ember szíve arra való, hogy szeressen, adjon, ajándékozzon. Az ember halála, ha magába zárkózik, ha csak magának él. Lehet, hogy furcsa, den én hiszem, hogy a jó ember olyan, mint a tiszta kút, amiből bármennyit merítenek, mégis mindig tele van tiszta, friss vízzel.
 ...

Nem hiszem hogy Jézus Krisztus korában szebbek lettek volna a báránykák tavasszal. Nem hiszem, hogy Szent István korábann a gyemekláncfű szebben virágzott, vagy a cseresznyefa virágai szebbek lettek volna, mint most! Nem hiszem, hogy Isten mára megöregedett és gyenge lett.

/Böjte Csaba: Hiszek a szeretet végső győzelmében! Szent Gellért Kiadó és Nyomda 85. o./

Te mindig szarul vagy?...

Jó kérdés. Igazából nem rá a válasz, de az is igaz, hogy sok kérdés van bennem, sokszor emésztem magam. Nálam gyakran nehezebben játszódnak le folyamatok. Azt szoktam mondani magamról, hogy érzékeny vagyok, talán ez ír le legjobban engem. Fáj, ha ezzel támadnak, mert ezzel lehet engem támadni.
De nem hiszem, hogy ez olyan rossz lenne. Persze sokszor a terhetekre vagyok. Bár utálok mások terhére lenni. De ha lejön hozzám a testvérem, és megkérdezi, hogy de hát mégis mit fogunk tenni a szendvicsbe, akkor eléteszek vagy fél kiló különböző felvágottat, elviselem a lökött szobatársamat, és miután a telehányt wc-t utána kell feltakarítanom, még meg is sajnálom. Észreveszem, hogy lehet nincs jól egy csajszi, akinek a barátai rá sem tojtak, hogy már tíz perce a mosdóban van, és már másodszor teszi.
Kérdéseket teszek fel, lehet sokkal többet, mint kellene. De amikor azon gondolkozom egy héten át, hogy mit lehetne jobbá tenni egyik-másik emberi kapcsolatomban, akkor persze azzal senkinek semmi gondja nincs.
Sajnálom, hogy ezzel problémát jelentek. Sajnálom, hogy a terhetekre vagyok.

Szeretlek B.

Egy analízis szigorlati tematika margójáról

Uram felkelt szép napod,
Festi édesre az eget.
Kinek most e nyolc sort adom,
Érezze azt, hogy szereted.

Óvó szemed rajta legyen,
Béke derű megbocsátás,
Kezét én el nem engedem,
Törd szét ami volt, sok bántás.

2011. június

Egy tanár naplójából

Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón.

- Igen! - szóltam ki.
-Jó napot, Tanár Úr!
- Szervusz Tomi, no mi van?

Tomi a 7/A-ból volt kedves tanítványom, háromból az egyik éltanuló. Nagyon kedveltem őt, de nem elsősorban azért, mert a legjobbak között volt. Tudtam, hogy eredményei mögött kőkemény munka állt, sokszor jött oda hozzám szünetekben egy-egy kérdésre, ami még nem volt számára világos. Fogadóórán anyukája már szinte könyörgött, hogy ne hajtsam ennyire a gyereket, mert éjjel is matekra tanul. Lényeg a lényeg, tehetséges, ámde még inkább szorgalmas gyerekről volt szó. Nem nagyon tudtam, mit akar.

- Tanár Úr... Hát csak a dolgozat miatt, ki tetszett már javítani?
- Hát még nem igazán... De épp a tiédet csinálom, gyere megnézzük.

Eléggé kellemetlen volt, mert már egy hete írattam velük, de eddig egyszerűen nem tudtam nekikezdeni. Három dolgozatot javítottam ki addig, és épp Tomiét nézegettem. Nála az első két példát néztem eddig át. Egész jó volt, az első hibátlan, a másodiknál viszont becsúszott egy csúnyább tévedés.

- A többiekéhez képest milyen eddig, Tanár Úr?

Többiekéhez képest, gondoltam magamban... Milyen hülye kérdés. Eleve kit érdekelnek a többiek egy éltanuló esetén. Persze nyilván voltam én is diák, mi is mindig egymáshoz méregettünk, de hát ilyen baromságot.

- Hát itt van ez az első példa. Ez eddig hibátlan is volt. A többiekhez képest. Nos még alig javítottam, de nem hiszem, hogy ezzel a többieknek gondja volna, szóval szerintem ez olyasmi, mint a többieké.

No persze már itt megbántam, hogy ezt kimondtam, mert ami néhány diákomnak magától értetődően ment, azért Tominak eléggé meg kellett küzdenie. S az egyetlen, amit cserébe várt, az hogy elismerjék a munkáját. Persze én a tanár fejemmel már rég nem fogtam fel, hogy hogy lehet nem megjegyezni, hogy két szám négyzetének a különbsége milyen nevezetes azonosság... És mivel ő is jól megcsinálta, nem értettem, hogy mért kell erre büszkének lennie. De aztán jött a második példa...

- Hát itt a másodiknál. Egész jól indultál el, még az ötlet is megvolt, hogy gyökteleníteni kell, de a végén... Hát ez itt elég borzalom, az előjel sem stimmel, meg nem is nagyon értem. Ha már a többiekről kérdeztél, én úgy érzem, ez azért általában menni szokott. No mindenesetre az az eleje nagyon ígéretes volt, szóval a fele pontot meg tudtam adni.

Szemében egy pillanatra gyűlölet csillant fel, amit hirtelen nem is értettem. Már menni is készült

- Köszönöm, Tanár Úr. Majd kíváncsi vagyok a végeredményre.
- Jól van Tomi, de mi a baj?
- Semmi, Tanár Úr, viszontlátásra!
- Szervusz Tomi.

Már az ajtónál volt, amikor egy másodpercre visszafordult:

- Azért az furcsa, Tanár Úr, hogy a kijavított dolgozatok alapján azt nem tudja megmondani, hogy az első példában jobb vagyok-e, mint mások, de a második példánál már tudja, hogy rosszabb leszek, mint a többiek.

És becsukódott az ajtó... Egy pillanatra döbbenten álltam és nem is értettem, mi a baja. Mindegy, hülye napja van... Nekiültem a maradéknak. Az eredmény olyasmi lett, mint amire számítottam, legalábbis az első példában. Elég könnyű volt, ám sokan mégis elbuktak rajta. Viszont a másodiknál bár sok tökéletes megoldás született, többen még a gyöktelenítés gondolatáig sem jutottak el. Úgyhogy végső soron Tomi benne volt az első harmadában az osztálynak, a teljes eredményt tekintve pedig harmadik legjobb, persze ötös.

Tanév vége. Az utolsó két órán Tomi még kevesebbet jelentkezett, mint amúgy szokott, inkább csak ült és nézte a táblát. Közeledett a nyári szünet és csak reméltem, hogy őszre visszatérve újra az a lelkes srác néz majd rám az élet katedra túloldaláról, mint akit azon a délután picit összetörtem. Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón...

Az összetűzés kockázata

Mindennapi teendőmet végezve kinyitottam a könyvet, ahol éppen kinyílott, és megakadt a szemem a következő részen:

"A végső és talán legnagyobb kockázat a hatalom alázatos gyakorlása. Leggyakoribb példája az összetűzés egymást szerető emberek között. Ha valakivel szembeszegülök, lényegében azt mondom neki: "Nincs igazad! Nekem van igazam!" Amikor egy szülő azt mondja gyerekének: "Füllentettél!" - lényegében azt mondja, hogy "Füllenteni helytelen, nekem jogom van ezt mondani, mert nem füllentek, és igazam van." Vagy egy férj, aki így szól feleségéhez: "Te frigid vagy, mert nem reagálsz a közeledésemre vággyal, noha..." ... A másik fejére olvasni olyan képesség, amelyet a legtöbb ember minden különösebb nehézség nélkül gyakorol. Szülő, házastárs és más emberek gyakran és könnyedén kritizálnak jobbra-balra, csípőből lőve. Ám a mérges bosszús kritika nem annyira a világ felvilágosodását, mint az amúgy is sokasodó zavar fokozását szolgálja.  Aki valóban szereti a másikat, nehezebben szánja el magát a bírálatra. "

Scott Peck: A járatlan út 122. o.

És ez nekem szólt.

Üt